Kalandtúra Kambodzsában III.

 

Végre Kambodzsában!

Reggel korán indultunk kisbusszal a Poipet-i határátkelő irányába, kb 11 óra lett, mire megérkeztünk egy óriási nagy piacra. Ezen  kellett araszolgatva végigmennünk, hogy megpillanthassuk a nagy kaput, amely a határt jelzi.

 

A buszból leszálltunk, a csomagjainkat, pedig gyalog-kulik pakolták kis szekereikre és vitték át a határon.  Mi is gyalog mentünk, mint mindenki más.

Csak néhány állatszállító jármüvet láttunk keréken átkelni, de őket nagyon megvárakoztatták.  Szegény malacok egymást taposták és egyfolytában visítottak. De mindig így szállítják az állatokat, csak így tudják biztosítani, hogy frissen érkezzenek a piacokra. Hosszú sort kellett állni a thai oldalon, majd odaát is, de mindkét esetben viszonylag hamar sorra kerültünk, útlevél, kamera, ujjlenyomatok, vízum, mehetsz stílusban...   

 

Első szálláshelyünk Battambangban volt. Nagyon poros kis város, rengeteg motorbiciklivel, kerékpárral, tuk-tukkal és kamionnal. Az úton legtöbben maszkot viselnek, annyira nagy a por. Náluk ez a téli száraz évszak, a hőmérséklet általában kibírható, legfeljebb 4o fokig megy fel, de amíg ott voltunk úgy 34 és 38 fok között stagnált ... És ilyenkor nem esik az eső.

Gyümölcsök sem most értek, csak egyik-másik. Rengeteg ananászt, nagyon finom szaftos rózsaszínű pomelót (egészen más volt, mint az itteni), sárkányszemet  meg sokféle apró banánt ettünk. Majd áprilistól jön a nyár a 4o fok feletti meleggel, akkor érik majd a sok mangó, papaya,  meg mindenféle egyebek, sajnos annyiféle ismeretlen gyümölcs volt, hogy nem tudtam megjegyezni a nevüket.

Érkezéskor már vártak a megrendelt motorosok, felpattantunk a nyeregbe és néhány óra alatt körbemotoroztuk a vidéket.

Meglátogattunk néhány családot is, akik rizslaska illetve rizslapótya ( tavaszi tekercsekhez való papírvékony rizslapok) készítésével foglalkoznak, gyakorlatilag ebből élnek.

Majd minden családnak van rizsföldecskéje, ami nem nagy, de megélhetést biztosít a családnak. A családok igazi nagycsaládok:  átlagosan 7-12 gyereket vállalnak, a fiatalok nagy szerepet vállalnak a család fenntartásában, a földeken való munkában.

 

A fiúk gyakran  elmennek más városba dolgozni, hogy hazaküldhessék a keresetüket a szülőknek, így segítve a kisebbek nevelését- ezeket mesélte nekem a motoros vezetőm, aki 18 éves volt és Pnom Penh-ből költözött északra, mert itt akadt számára munka.  Magánúton tanult meg angolul, a motoros fuvarozás mellett egy szállodában is dolgozik,  s szeretne továbbtanulni, ha sikerül annyi pénzt keresnie.  Addig is néha befizet a főiskola hétvégi tanfolyamaira és így képezi magát álmai szakmájában: idegenvezető szeretne lenni.  

A családokra visszatérve, amíg kicsik a gyerekek, addig ott téblábolnak a ház körül, de alig 9-1o évesen már komolyan segítenek a munkában.

Egy másik kis faluban a halpaszta készítésének szépségeit, valamint a halszárítás titkait magyarázták el a helyi szakik, hát ettől a naptól fogva kerek egy hétig a csoportból senki nem evett halat, halpasztával készült ételt ( csaknem mindenikben benne van J), vagy ezekhez hasonló táplálékot. Többen fontolgattuk az örök vegetarianizmusra való áttérést, de aztán lassan elcsitultak az orrunkban dübörgő szagok...

Bárhol is haladtunk, mezőn vagy falvakon, mindenütt csupa vidám, integető gyermekhadak kísértek és próbáltak együtt szaladni a motorokkal. Kimondottan szerény, egyszerű körülmények között élnek, de a gyerekkoruk láthatóan boldog és gondtalan...