Új-Zéland, tavak, túrák, vízesések

Az Új-Zélandi gleccserekről meséltem már, de muszáj néhány mondat erejéig még a környéken maradjunk, ugyanis azután, hogy sikerült közelről is megnéznünk őket, még egy egész napot töltöttünk a környéken. Jó félórányi esőerdei gyaloglással eljutottunk egy Matheson nevű tóhoz, ahonnan nagyon szépen látszanak a hegyek és a gleccserek, szélcsendben tökéletesen tükröződnek is a tóban.

A szélcsend nem jött nekünk össze, de az nem is nagyon zavart. A kora reggeli fantasztikus repülés után mi már mindennel elégedettek voltunk, jókedvűen fütyörészve caplattuk végig az erdei ösvényeket, s élveztük a zöld ezernyi árnyalatát.

Fantasztikus érzés volt felnézni az égig érő, mohával belepett törzsű fákra, büszkeségük a mi fenyőink büszke tartásával vetekedett….

…de számomra mégis a hihetetlenül sokféle és megunhatatlan szépségű páfrányok jelentették a legnagyobb élményt.

A Matheson-tó idilli környezetben, az esőerdő mélyén húzódik meg, a rajta úszkáló vadkacsák nyugalmát csak ritkán zavarja meg egy-egy hangosabb turista-sóhaj, ez az a hely, ahová bárki elképzeli a fára felszerelt nyugágyban való csendes elmélkedést…vagy mély álomba szenderülést, ki-ki elképzelése szerint 😊.

 És ez a tó tényleg tökéletesen helyezkedik el ahhoz, hogy fantasztikus kilátást nyújtson Új-Zéland legmagasabb csúcsaira.

Délben újra a gleccserek felé vettük az utat, szépen felkocsiztunk a Fox-völgyében egészen addig, amíg csak lehetett, aztán pár órás séta, hogy a gleccser alsó végét is meg tudjuk nézni.

Egy darabig a folyó mellett haladtunk, majd kezdett emelkedni az ösvény. A túra mintegy másfél órás, ha tartod a ritmust…

…és nem találsz lépten-nyomon valami érdekességet, egy zuzmót, pampafüvet, egy gleccserpatakot csíkos kövekkel és kristálytiszta vízzel, melyek óhatatlanul fenntartanak 😊.

Aztán rájössz, hogy ha egy kicsit felkapaszkodsz a hegyoldalba, akkor megspórolhatsz néhány száz métert, s cserébe a legpazarabb kilátást kapod.

Visszatérve a hegy lábához közelebbről is megcsodáltuk a kis gleccsertavat, melynek sem a színét, sem a dermesztő hőmérsékletét nem tudom szavakkal ecsetelni.

Buszra ültünk, kicsit szomorúan, mert egész nap utazni kellett. A 350-400 kilométernyire fekvő Queenstown-ba tartottunk, mert majd onnan közelítjük meg a fjordokat. Kiderült, hogy az út mégsem annyira unalmas, csodás tájakon haladtunk, elébb-elébb megállt a busz, mi pedig boldogan bámultuk a tengert - még a halászó fókákat is észrevettük a szigetek körül – vagy a parton kibontakozó óriáspáfrányokat, lepkéket.

A tengerparton haladva lassan megkerültük a nagy hegyeket, visszatekintve, még egyszer láthattuk a gleccsereket is a déli oldalról, aztán végképp elbúcsúztunk ettől a tájtól.

Előbb sűrű erdőkön át vezetett az utunk, ahol az esőzések miatt rengeteg vízesés zubogott alá a hegyekből, egyszerre volt szép és félelmetes. Voltak állandó vízesések is, egyik-másik 30 méter magasról érkezik, mi egy csendesebb fajtánál, a Fantail-vízesésnél tartottunk pihenőt. Szép volt ez is, de nem annyira látványos, mint azok, amik az út mellett csorogtak. Annál jobban tetszett a kavicsos fa, melyre mindenki rátett még legalább egy kavicsot, hogy bebiztosítsa magának a visszatérést 😊.

Hatalmas tavak mellett, dimbes-dombos vidéken, festői tájakon gurultunk célunk felé, közben percig sem tudtam lehunyni a szemem, mert annyira szép volt a táj – még így a busz fényvédős ablakán keresztül is – hogy máris azon kezdtem ötletelni, mikor lehetne ide visszajönni, s még egyszer szépen, nyugisan végigkocsikázni ezen az úton. Tudom, a képek ablakon át nem annyira tökéletesek, de meg kellett mutatnom, hogy milyen fantasztikus látvány tárul eléd, bármerre is járkálsz itt Új-Zélandon. És nem utolsósorban: mindenütt tisztaság, sehol nem éktelenkedett eldobott papír, üdítős palack, vagy műanyagzacskó.

Ez a nap is nagyon szépre sikeredett, ahhoz képest, hogy jóformán egész nap buszoztunk…milyen jó, hogy a buszoknak szép nagy és tiszta ablaka van 😊.