Utazások és élmények: octombrie 2015

A székelyderzsi unitárius vártemplom az egyik legszebb erdélyi magyar műemlék, amelyet a Világörökségi listára is felvettek.

Eredetileg, a XIII. század elején, egy gótikus stílusban épült kis kápolna állt a mostani szentély helyén, azt bővítették ki a XIV-ik században, majd átépítették a XV-ik században. Most, pedig épp a felújításán dolgoznak.

A maketten jól látható, hogyan fog kinézni a templom a felújítás után. Egészen biztos, hogy ide még egyszer visszajövök, lássam állványok nélkül is ezeket a szép, hófehér falakat.

A templomot körülvevő falat és a bástyákat a XVII-ik században emelték, ezek nyilván a falu lakóinak nyújtottak védekezési lehetőséget a török támadások ellen.

Régebben a falak belső oldalán szaladt körbe a gyilokjárónak nevezett folyósó, az ehhez tartozó lőrések és a szuroköntő lyukak ma is léteznek. Szuroköntő lyukak vannak a templom felső részén is, sajnos az állványzat miatt most nem nagyon lehet látni azokat.

A várfal folyósóját a XVIII-ik században lebontották és egy fedett színt alakítottak ki a várfal belső részén, a derzsiek itt tárolják a gabonájukat – hatalmas faládákban - a mai napig is. Ennek régebb gyakorlati oka volt: ha támadás érte a falut, akkor csak be kellett húzódni az erőd falai közé, az élelem már eleve ott volt. Van egy kút is, az egyik bástya mellett, kizárólag ennek a vizét használják a gyerekek keresztelésekor.

A szalonnát és a sonkát, a saroktornyok emeleti részén tartják, minden családnak külön kampója van, amelyet az utódok örökölnek. Mindig egy bizalmi személyre bízták a torony kulcsát és hetente egyszer jöttek a gazdasszonyok szalonnát vételezni. Hét közben abból kellett aztán gazdálkodni, nem illett soron kívül vételezni, mert a faluban megszólták azt, aki nem tudta az ételt ügyesen beosztani.

Nem tudom, hogy manapság is ennyire szigorúak-e a derzsiek, de az biztos, hogy a hagyományaikat szépen őrzik. Sőt, falunapokkor, vásárok alkalmával még szalonnakóstolásra is el lehet jönni, s hírét vinni ennek a különleges és kedves falucskának.

Körbe-körbe, a szépen újrafedett eresz alatt már nem csak a gabonás hombárokat tartják, hanem a régi időket idéző kincseket, faekét, szekeret, rokkát, varrógépet...

...vagy a régi, festett bútorokat is őrzik.

A templom belseje nagyon szép: hagyományos, kék padsorok, fehérre meszelt falak, s a déli meg az északi falon gyönyörű, 1419-ben készült freskók.

A bejárati ajtóval szemben, az északi oldalon a Szent-László legenda képsora. Csodálatos, élő színekkel festett képek, a legérdekesebbnek az tűnt, hogy egy tapétaszerű csillagos háttér előtt szalad a cselekmény, mintha ezáltal egy igazi harmadik dimenzió jönne létre.

A legenda szerint az egész akkor kezdődik, amikor Szent László herceg(1077-1095) meglátja, hogy egy kun harcos egy szép magyar lányt elrabol és magával viszi a lova hátán. (Sajnos a kép felső része nem látható, ez állítólag az újjáépítés során sérült meg.)

Szent László felpattan Szög nevű lovára és üldözőbe veszi a pogány harcost.

Amikor már majdnem utoléri az üldözöttet és lándzsájával ledöfné, akkor nem tudja az utolsó métereken közelebb vinni lovát a vitézhez. Ekkor átkiált lányhoz, hogy ragadja meg a kunt az övénél fogva és húzza le magával a földre. A leánynak sikerül is, ezután a két vitéz a már földön állva viaskodik egymással. Szent László nem bírja legyőzni ellenfelét, ezért a leány úgy segít megoldani a helyzetet, hogy a kun lábát baltával megsebzi.

Végül közös erővel sikerül legyőzni a kunt. Ez a kép a épp a lefejezés borzalmas pillanatát mutatja.

A képsor utolsó képe már a csata utáni pihenést ábrázolja, amikor Szent László a lány ölébe hajtja fejét.

A mellette levő, különálló kép állítólag Remete Szent Antalt mutatja be, egyik kezében hosszú vándorbottal, másikban a Bibliával.

Ezen az oldalon az alsó sorból jóformán semmi sem maradt meg, csak az egykori képsorok felső széle, de egy szép női arc részletei azért elég jól kivehetőek belőle.

A déli oldalon jobboldalt az első kép Pál apostolt ábrázolja, lován előrebukva, amint megtér a damaszkuszi úton. Egyúttal Pál megkeresztelkedését is mutatja a kép, látszik, ahogy fejére öntik a szenteltvizet. Az egyik kísérő katona egy zászlót visz, ezen látszik az 1419-es évszám, ez bizonyítja a freskó keletkezésének idejét.

Az utána következő képen Szent Mihály arkangyal áll, hátán szárnyakkal, kezében hatalmas kardjával – ezzel győz le minden gonoszt, de az utolsó ítélet előtt még mérlegel és dönt. A magyar néphagyomány szerint Szent Mihály ott van a haldoklók mellett és segíti őket, hogy a lelkeik átjussanak a túlvilágra. Ezért mondják a halottszállító deszkára, amire a koporsót helyezik, hogy az a Szent Mihály lova. A Tejút régi neve is Szent Mihály útja volt.

A következő képből nem sok maradt meg, de valószínű, hogy a betlehemi háromkirályokat ábrázolja.

A templom orgonája 1837-ben készült, a festett karzat, pedig 1800-ban.

Még egy nagyon fontos nevezetessége van a székelyderzsi templomnak, amit illik megemlíteni: amikor 1929-ben felújításokat végeztek rajta, akkor az egyik befalazott ablakban találtak egy téglát, amelyre a legrégebbi székely rovásírást rótták. Az áll rajta, hogy Miklós Derzsi apa-pap és 1431-ből származik. Egyébként ez a legrégebbi Közép-Európai rovásírásos emlék.

Azt mondják Koppenhágát ritkán látni napsütésben – nos nekünk megadatott. És azt az egy napot ki is használtuk becsülettel. De kezdeném az elejétől, a komppal való átkeléstől, mert az is egyedi élmény.

A svéd kisvárosban, Helsingborgban gurultunk buszostól a kompra, a városból csak épp annyit láttunk, hogy megjegyezzük: ide is érdemes visszatérni. Már csak azért is, mert a Skandináv-félsziget egyik legrégibb városkája, 1070-ben már említést tettek róla - igaz, hogy akkor még dán fennhatóság alatt létezett.

Mindössze 4 km utat kell megtenni az óriási komphajóval és máris a dán oldalon, Helsingör kikötőjében találod magad. Alig jut idő nézelődni a fedélzeten, örvendezni, hogy megtaláltuk Hamlet lenyűgöző méretekkel büszkélkedő kastélyát, a Kronborgot, s máris kifelé tessékelnek.

Nem gond, mert a következő program épp a kastélylátogatás. Persze, ha időben érkezünk. Nem érkeztünk. Vagyis éppencsak egy kicsit volt késő: a kapuk még nyitva álltak, elméletileg akár be is juthattunk volna, de mindjárt ki is kellett volna jönni.

Szóval ez nem jött össze. Még egy olyan hely, ahová vissza lehet jönni. A vár a XV-ik században Krogen erőd néven épült, innen ellenőrizték és adózták az Öresund tengerszoroson áthaladó áruforgalmat egészen a XIX-ik századig. Időközben többször átalakult, jelenlegi formáját a XVI-ik században kapta, aztán 1629-ben csaknem teljesen leégett, újra kellett építeni, de az újjáépítés az eredeti, XVI-ik századi tervek alapján történt.

Hírnevét főleg annak köszönheti, hogy 1816-ban - Shakespeare halálának 200-ik évfordulóján - itt mutatták be a Hamlet jubileumi előadását és azóta is számtalan előadást rendeztek a kastély falain belül.

Minden rosszban van valami jó, a megspórolt időt Helsingörben tölthettük. Bizony itt is került érdekes látnivaló. Mindjárt az elején feltűnt a rengeteg vörös téglából készült épület...

...csodálatos látvány az egyszínű téglafalak és homlokzatok sokfélesége, változatossága.

A város leghíresebb temploma a XIII-ik századból származó Szt. Olaf dóm, amelyik a nevét az 1030-ban elesett és utána szentté avatott norvég királytól kapta. Természetesen ez is vörös téglából épült.

A templom óriási nagy, muszáj kétszer fényképezni, hogy a tornya is beleférjen a képbe.

A szemközti tűzfalon egy jópofa, színes freskón a középkori Helsingör mozgalmas élete látható.

Aztán apró, takaros utcácskák sokasága csalogat egy kellemes sétára...

...majd pár sarokkal odébb újra egy gyönyörű templomot találunk, ez a XV-ik századi Mária templom...

..érdekes homlokzatával...

...és még érdekesebb - részben befalazott – oldalsó díszítéseivel.

A megspórolt idő hamar elszaladt, s még nem is szóltam a kikötő környékéről, a hajógyári negyed csarnokairól, érdekes épületeiről, falfestményiről, munkásmozgalomra emlékeztető bronzszobrairól...

...vagy a Városházáról és a tornyában levő harangok szép játékáról.

Sem a kedves kis kocsmák, kávézók, borozók által szegélyzett sétálóutcákról, ahol mindig nagy a jövés-menés, mert itt simán lehet bort is vásárolni. Nem egy utolsó szempont, főleg a svéd turistáknak, akik a hétvégeken tömegesen jönnek át ide látogatóba. Persze, mi is vásároltunk néhány üveg bort, hogy megünnepeljük jól sikerült kirándulásunkat.

Reggel kicsit szomorú, borús-csepergős időben kezdtük a napot, de alig egy-két óra múltán szépen kiderült. Koppenhága rakpartjáról néztük a szemközt álló igen modern épületet, az Operaházat. Nem mindennapi ennek a története, mert az építése teljesen magánpénzből lett finanszírozva, a Maersk hajózási társaság egyik alapítója jóvoltából. Nem kevés pénzről van szó: 441 millió dollárba került. Még kimondani is sok.

Az Operaházat egy képzeletbeli egyenes vonallal össze lehetne kötni az Amalienborg palota központi terével és a (római Szt. Péter bazilikához hasonlítható kupolájú) Márvány templommal, így képezve jelképes egységet a kultúra, királyság és vallás között.

Nekem különösen tetszett a rakparton álló két bronzoszlop, ezek Arnaldo Pomodoro olasz szobrász munkái.

Masszív kemény oszlopok és mégis: a hámló, szakadozott burkolat alatt szinte gerincvelejükig tudsz bepillantani strukturált, komplikált belsejükbe. Lenyűgöző, nem mindennapi alkotás.

Az Amalienborg komplexum igaziból egy szabályos terecske köré épített négy azonos palotából áll, ezek egyikében lakik a királynő. Ha itthon tartózkodik, akkor dán zászló lengedez az épület ormán. Most nem. Ilyen a mi szerencsénk J. Mondjuk amúgy sem biztos, hogy éppen ráér...

A mellette levő palota most éppen nem lakott – persze, azért néha vannak itt fogadások, királyi születésnapok, meg ilyesmik – ezért ezt meg lehet látogatni.

Lelkes idegenvezető hölgy avat be az elmúlt századokba, a királyi családok történeteibe, királynők, királyok és utódok mindennapi életébe, s közben végigmutogatja a dolgozószobákat, nappalikat, fogadó- és társalgótermeket, könyvtárakat és megannyi más helyiséget.

Rengeteg érdekességre hívja fel figyelmünket, sajnos nem lehet mindent megjegyezni. Nem csoda, mert ha csak a közvetlen rokoni szálakkal kötődő királyi családra gondolunk, akkor is alig tudnak elférni a fontosabb tagok egy ilyen méretű családi képen. S még ezen nincs is ott mindenki...

De valami nagyon tetszett, s arról képeket is készítettem: az ódon, régiségnek számító berendezési tárgyak között olyan könnyedén és természetesen találják meg a helyét egy-egy modern darabnak, például egy jópofa lámpaburának. Ez a három darab ugyanabban a palotában díszeleg, tökéletes összhangban a környezetével.

A palotalátogatás véget ért, de még egy órácskát várni kellett az őrségváltásra. A legokosabb mód ennek eltöltésére az egy finom kávé. Kisétáltunk a legközelebbi ígéretes utcára, itt egyik irányban egy különleges, aranykupolás orosz ortodox templom állt, az Alexander Nevskij templom.

Ennek röviden annyi a története, hogy Dagmar dán hercegnő III-ik Sándor orosz cárhoz ment feleségül. Az ő gyermekük volt II. Miklós cár, az utolsó Romanov, aki 1917-ben lemondott a trónról.

Nos ezt röviden megnéztük, s aztán kerestünk egy helyes kis kávézót. Olyant, ahol úgy érzed magad, mintha a nagymamád falusi konyhájában ülnél egy finom meleg tejeskávé mellett. Minden szék más és más, a fal mellett zakotákkal zsúfolásig megrakott kredenc és bódítóan finom illatok csalogatnak a pult irányába.

A kávét az ajtó előtti járdára felállított kis asztal körül, a napon sütkérezve ittuk meg. Mondanom sem kell, hogy itókáinkat mindannyian más és más antik porceláncsészében kaptuk - és én arra gondoltam, hogy legszívesebben ott üldögélnék egész álló nap J.

Közben egyre zajosabb lett a környék, mindenki az őrségváltásra készülődött, mi is felcihelődtünk. A katonák szépen felsorakoztak, a piros kuckók mellett egyenként lecserélődtek...

...majd példás rendben elmasíroztak. S ha jól helyezkedtél – mint én is – sikerült őket menetelés közben is lencsevégre kapni ...

...ami főleg azért volt nagyon fontos, hogy mellé tudjam állítani az őket utánzó kiscsajok hadát J. Ez volt a legemlékezetesebb része az egész őrségváltásnak.

Ekkor már szépen sütütt a nap, örömmel gyalogoltunk néhány utcányit a Nyhavn, azaz Új kikötő nevű csatornáig, ahol sétahajóra szálltunk és körbehajókáztunk Koppenhága „vizes” utcáin.

A kb 300-400 méteres Nyhavn csatornát 1671 és 1673 között ásták, hogy a város központját összekössék a kikötővel, ezáltal megkönnyítve a város áruellátását s növelve a rakodófelületet. Rengeteg kis vitorláshajó, motorcsónak parkol itt állandó jelleggel, de az igazi látványosságot a szép, színes két- vagy háromemeletes házak jelentik. Annyira üdék és vidámak, hogy még borús időben is mosolyra derítik az embert.

Van itt a házak között egy különlegesebb: homlokzatán cifra számokkal 1681 áll. Ez a kék házacska – az egykori révkapitány háza - maradt fenn tanúként, hogy lássuk: az 1728-as tűzvész előtt ilyen stílusú házak álltak végig az egész a rakparton. Akkoriban itt a kikötőben főleg kereskedők és tengerészek laktak, a házak földszintjén rengeteg kocsma, kifőzde és mulatóhely volt kialakítva.

Ebben a negyedben tanyáztak nagy előszeretettel a koppenhágai művészek, írók is. Andersen, például több házban is lakott a soron, de leghosszabb ideig, kereken 19 évig, a 67-es számú házban élt. Manapság inkább a turisták fogadása a fő cél, nagyon sok vendéglő, cukrászda, kávézó nyílt a soron, de még egy magtárból kialakított szálloda is működik.

A csatorna végéhez érve közelebbről is megcsodálhattuk az opera épületét, majd körbehajóztuk a nagy kikötőt, s közben mindenféle érdekességeket mutogattak nekünk.

Ez itt egy legendás hírű hadihajó, az F352-es, másik nevén a Peder Skram, amelyik egy véletlen folytán lett nagyon híres: 1982-ben, katonai gyakorlatozás közben egy, az F352-esről véletlenül kilőtt, rakéta 34 km távolságot tett meg egészen alacsony repülésben, majd felrobbant és tönkre vágott néhány hétvégi házat, s több, mint 130 másik házat is megrongált. Csodával határos módon senki nem sérült meg a manőver folytán. Ma már a hajózási múzeum egyik részének ad otthont.

Aztán itt egy szép XVIII-ik századi barokk épület, ahol a Dán Királyi Haditengerészet Nyholm-i központja működik, különösen tetszett az épület koronás óratornya.

Volt egy hosszan benyúló stég is, ahol szép, hófehér szobrok sorakoztak, sajnos nem időztünk hosszabb ideig Koppenhágában, mert szívesen megnéztem volna ezeket közelről is.

Jó nagyot kerülve sokkal lerobbantabb kikötőrészekbe is eljutottunk...

... ahol a régi kis hajócskákban bohém, öntörvényű ( de állítólag teljesen ártatlan) emberek laknak. Érdekes volt látni, hogy itt is létezik egy nem annyira csillogó-villogó városnegyed, amelyről nem sokat hallunk. Ez már a Christiania-negyed része, ahol 1971 óta egy független, művészekből, művészlelkekből és békés, de öntörvényű emberekből álló ezer főnyi kolónia lakik, akik szabadon látogatható vendéglőket, üzleteket, műtermeket működtetnek, de itt a szabályokat ők határozzák meg. Ebben a negyedben állítólag fényképezni, vagy mobiltelefont használni sem szabad.

Hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy óriási csődület van a parton, nem tudtuk mire vélni...

...aztán hamarosan kiderült, hogy a Kis hableány szobra körül tülekedő turistákat látjuk J. Elég furcsa volt innen megközelíteni Koppenhága örökös jelképét, de nem bántam. Igaz, hogy a szobornak csak a hátulsó felét láthattuk, de nagyon vicces volt a parton helyért harcoló, vagy pózoló emberek arckifejezését bámulni.

Amikor odébbálltunk, akkor még jobban leesett az állunk: ott állt élő nagyságban az Eclipse, Roman Abramovich 2010-ben épített kilencemeletes luxusjachtja, a maga teljes -163,5 méteres - hosszúságával. Ez a második legnagyobb ilyen jacht a világon. Az árát 340 millió euróra saccolják, s van rajta minden, ami kell: 70 fős álladó személyzet, két helikopter-leszálló, 24 vendéglakosztály, kis motorcsónakok egész sora, sőt, még saját tengeralattjáró is, amelyik 50 méter mélységig tud merülni. Azt mondta az idegenvezető fiú, hogy annyira biztos a védelmi rendszere, hogy még fényképek sem készíthetők a belsejéről, hiába fotózol, az ablakokon-ajtókon túl csak elmosódott, homályos foltok lesznek a képen. Na meg azt is, hogy egy teli tank üzemanyag több, mint félmillió euró. Ezek olyan dolgok, amelyeket el is fogunk neki hinni, mert nem sok lehetőségünk lesz utánajárni J.

Aztán a Maersk székház mellett haladtunk el, ez a világ egyik legnagyobb hajózási társasága, de mellesleg a fúrásokban, olaj-üzletekben és nagy kereskedelmi hálózatok működtetésében is nagyon otthon vannak. 89.000 alkalmazottat foglalkoztatnak világszerte.

Visszahajózunk a város irányába és kisebb nagyobb csatornákon haladva próbáljuk átvenni a város hangulatát – már amennyire innen nézve lehet.

A rakpartokon így délidőben sokan ülnek ki ebédelni...

... kávézni...

...egy jót beszélgetni...

...vagy csak üldögélni és pihenni.

De olyan is van, aki dolgozik és kedvesen mosolyog az elvonuló turistahajók utasainak, hát persze, hogy sokan integetnek neki ...

...vagy olyan is van, aki mindenképpen fel szeretné hívni a figyelmet magára, ő viszont sokkal kevesebb sikerrel jár.

Az egyik csatornakanyarban modern szoborféleség magaslik, valószínűleg egy vitorláshajó sziluettjére szeretne emlékeztetni...

...mögötte, pedig egy szintén modern épület, a Fekete gyémánt látható. Ez a Dán Királyi Könyvtár épülete, melyet nagyon ötletesen a mögötte álló régi, 1906-ban épült könyvtárhoz illesztettek.

A Slotsholmen sziget körüli csatornákon alacsony, régi hidak...

...és magas, szép épületek között haladunk, nehéz követni, hogy melyik micsoda, ehhez sokkal több időt kéne áldozni Koppenhága felfedezésére.

Ami innen lentről megragadja fantáziádat, az a gyönyörű, díszes tornyok sokasága, legtöbbjükről nem tudom, milyen épülethez tartoznak...

...de olyan is van amelyiket megjegyeztem: ez itt a XVII-ik századi Megváltó-templom csigalépcsős tornya...

...ez pedig a börze furcsa tornyú épülete, ahol négy sárkányfarok csavarodik egymásba. Állítólag ez az épület a város egyik legszebb palotája, IV-ik Keresztély építtette 1620-ban.

A kisebb csatornákból kievickélve újra a kikötő felé haladunk, itt is felhívják figyelmünket néhány fontos épületre, ez például a Műépítészeti központ, ahol nagyon sok kiállítást szoktak rendezni...

... az utána következő szürke épület, pedig a híres Michelin-csillagos étterem, a Noma épülete, amelyik már kétszer kapta meg a világ legjobb étterme elismerést. Sajnos nagyon-nagyon sokáig, évekig kell próbálkozni, míg végre bejut az ember. Nem egy hagyományos, formális étterem, állítólag nagyon hangulatos, életteli és hangos, vidám pincérek hozzák a finomságokat, néha még a séf is kijön beszélgetni a vendégekhez és nagyokat nevet velük együtt. Az ételek, pedig költemények, olyanok, amilyenekkel sehol máshol nem találkozik az ember. Mellé nyilván a legjobb borok. Ki hitte volna, hogy ilyen csodákat rejt ez a nem túl érdekes épület.