Talán ez volt a legszebb napunk Argentínában. Ragyogó
napsütésre ébredve – a tegnapi hónak csak hűlt helye maradt – a szálloda
ablakából egészen az Andok csúcsaiig el lehetett látni, így már előre örvendtem
a hajókirándulásnak.
EL Calafate városából indultunk újra – ezúttal csaknem dugig telt, nagyobbacska busz jött értünk – s az utat a busz leghátsó ülésén nagyokat huppanva-szökkenve tettük meg. Óra teltén végre odaértünk a Punta Bandera nevű kikötőbe,
mely az Argentino-tó déli partján állt. Nem nagy kikötő, mindössze két katamarán
és még néhány motoros csónakocska szolgálta ki az összes látogatót, így a
naponta eladott helyek száma is korlátozott. Bepakolódunk szépen, s máris
indulunk.
Áthaladtunk a tó legszűkebb pontján – ezt Boca de
Diablo-nak, az ördög szájának nevezik – majd felfelé haladtunk a Brazo Norte-n,
vagyis az északi ágon.
Úgy 30 km hosszú szakaszon simán utazgatunk, csodaszép
hófödte hegyek csúcsait bámulva...
...néhol érdekes rajzolatot produkáló apró hólavinákat
bámulva...
...majd bekanyarodtunk az Upsala–ágba, ahol egyre magasabbak
lettek a hegyek és egyre közelebb kerültünk hozzájuk.
Megpillantottuk a másik sétahajót is, amelyik egy kicsit korábban
indult és előttünk haladt, s ugyanakkor fedeztük fel az első, kékes fényben
szikrázó jégtömböket is, melyek békésen úsztak lefelé az ágon.
Nagy izgalom lett úrrá a hajón, mindenki igyekezett a
fedélzetre, hogy megcsodálja az első jégdarabot...
...de mire a tűző napon becentiztem, hogy körülbelül vízszintesre
sikerüljön a víz szintje, arra a túloldalon tömegesen kezdtek vonulni a
szebbnél szebb...
... égszínkék színű...
...és változatos formájú jéghegyek.
Ekkor eszméltem fel, hogy kicsit távolabbra is jó lenne
figyelni, a háttérben már gyönyörűen látszott az Upsala-gleccser mezeje.
A Los Glaciares Nemzeti Park legnagyobb gleccsere az Upsala.
Nevét Uppsala svéd város adta, mert az ottani egyetem finanszírozta az első
kutatásokat ebben a régióban. Az Upsala nevet a gleccser megnevezésében még a
korabeli írásmód szerint, egy p-vel használják, így maradt fenn hivatalosan.
Ugyanaz a déli patagóniai jégmező táplálja, mint a Perito
Monero gleccsert, s persze, ez is az Argentino tó irányába igyekszik.
A gleccser teljes hossza 50-60 km, van ahol 80 km-ről is
beszélnek – nyilván nehéz ezt nagyon pontosan meghatározni, miután valahol
odafent egyetlen nagy jégmezőből indulnak
a jégárak lefelé – a szélessége, pedig 10 km.
A mélysége, az több száz méteres, persze ez is változó - térben és időben.
Sajnos az Upsala-gleccser az a leggyorsabban fogyó
gleccserek egyike, az újratermelődés távolról sem éri el az olvadás
mennyiségét, így az 1997 és 2003 között eszközölt mérések alapján felszíne 13,4
km²-t csökkent. Ezt a globális felmelegedés számlájára írják.
2003 óta azt mondják, hogy valamelyest lassult az olvadás
mértéke, ez egy kicsit reménykeltőbb információnak számít.
A jégár az Andok magas hegységeiből ereszkedik alá, a maga
vágta széles völgyárokban. Óriási dermedt folyóhoz hasonlítható, mely
csigalassúsággal, de állhatatosan halad a tó irányába. Azért néha több
méternyit is csúszik naponta. Pontosan úgy képzeltem el, mint egy megkövesedett
lávafolyamot, amelyik azért még egy kicsit mozog.
A gleccser jege csúszás közben feltöredezik és ahogy elérte
a vizet annak a felhajtóereje kisebb-nagyobb darabokat, tömböket tör le a
gleccser nyelvéről. Ezt nevezik a hajósok borjadzásnak, így születnek a
jéghegyek.
Egyik barátom azt kérdezte, hogy mennyire nehéz - vagy esetleg
könnyű - ebben a nagy hófehér fényben fotózni... nos az az igazság, hogy amikor
itt a jéghegyek között hajóztunk, akkor sokszor megtörtént, hogy a fedélzeten percekig
szó nélkül és megdermedve állt mindenki. Néha olyan látvány tárul eléd, hogy
mindenről megfeledkezel, csak bámulsz és bámulsz...
... hosszú idő kell, amíg magadhoz térsz és valahogyan
elkezdesz fotózni.
Ahogy tudsz J. És ahogy sikerül J. És
nagyon nagy az öröm amikor jobbacskán sikerül, s a kép legalább valamennyit visszaad
az átélt csodából. Mert ezt tényleg látni kell.
Egyik legkedvesebb képem ez az alsó, amikor képes voltam a
hullámzó fedélzeten annyira nyugodt maradni, hogy viszonylag biztos kézzel és időben
nyomjam meg a gombot, így a másik hajócska épp a jéghegyek között mutatja a
lenyűgöző arányokat...
...aztán huss, a pillanat úgy szállt el, mintha ott sem lett
volna.
A legérdekesebb ebben a hajókázásokban az, hogy a jéghegyek
mindig csak érkeznek, jönnek megállás nélkül...
...de mindig más és más formákkal, alakzatokkal és
méretekkel bűvölnek el.
Az Upsala-gleccsernek van még egy másik érdekes jellemzője,
hogy a legtöbb gleccserrel ellentétben itt a moréna - a gleccser által besodort
hordalékhegy - épp a gleccser középvonalán helyezkedik el.
Ez a jelenség akkor fordul elő, ha a gleccser két vagy több
kisebb gleccser egyesüléséből keletkezik...
...és ezáltal több jégmező hordalékát pakolja egymásra a
torkolatban.
Sok tudományos okosságot mondtak a katamarán
hangosbemondóján, sajnos odakint semmit sem lehetett hallani, márpedig a
látnivaló az kint volt, így az ember kénytelen volt választani,vagy okosodik,
vagy csodákat lát...
...én pedig a csodákat választottam J. A
többit majd csak elolvasom a könyvecskéből.
Sokáig lekötött a kék jég varázsa, nehezen vettem rá magam
arra, hogy távolba is lássak, pedig a háttérben húzódó hegycsúcsok csipkéi és méretei
ugyancsak fantasztikusak.
Amint említettem, a katamarán-utak szervezőinek van még amit
tanulni, olyan szempontból, hogy ne akkor zúdítsák a nép fejére az
információ-áradatot, amikor a legtöbb a látnivaló...
...de valamit azért garantáltan profi-jól csináltak: ügyes
módszerekkel kis jégtömböket halásztak ki a tóból, s a bárban árult italokat az abból készült jégdarabokkal
szolgálták fel! Hát persze, hogy mindenki akart inni egy italt J
miközben tovább csodálta az úszó csodákat.
Ideje búcsúzni a látványtól, a végeláthatatlan
Upsala-jégmezőtől...
...és a tóba szakadt jégtábláitól.
Az Upsala-ágon visszafordulva negyedórányi csendes utazás
következik, közben mindenki átmelegíti a hideg széltől kifújt kezeit, s ablakon
keresztül nézi a már látott, de mindig új arcukat mutató hegyeket...
...csodálkozva, hogy egy idő után még erdős oldalak is
felbukkannak.
Aztán egy újabb ágra tértünk, a Spegazzini-ágra és nem
kellett sokáig várni, amíg a Spegazzini-gleccser is felbukkant.
A 17 km hosszú, 1,3 km széles és kb 137 km² felszínű gleccser,
akárcsak a Perito Moreno, az egyik legstabilabb a patagóniai gleccserek közül.
Ez azt jelenti, hogy majdnem ugyanannyi jégtömeg képződik folyamatosan, mint
amennyi olvad.
A Spegazzini név egy olasz-argentin származású kutató nevére
emlékeztet, ő volt az első tudós, aki a környék növényvilágát kutatta a XIX-ik
század végén, XX-ik század elején.
Ez a legmagasabb frontális falú gleccser az eddigiek közül.
A fal magassága 120-135 méter, de a két oldalt elhelyezkedő hegypárkány miatt néhol
a 150 métert is eléri, ez kölcsönöz
egyedi varázst ennek a jégárnak. Ha toronyházban gondolkodunk, akkor ez 40-50
emeletet is kitesz!
Közelebb kerülve a gleccser falához egyre inkább az volt az
érzésem, mintha szemmel láthatóan mozogna, hömpölyögne a jégár befelé...
...még csodálkoztam is, hogy viszonylag kevés jégdarab válik
le róla. De ami leválik az óriási robajjal, géppuska hangjához hasonlítható
ropogás és pattogás kíséretében történik, s minden alkalommal megijedsz, önkéntelenül
is összerezzensz a zajra.
Szerencsések voltunk, mert újra párhuzamos útvonalon haladt
a két katamarán, így a másik hajót fényképezve sokkal jobban felmérhető a
jégfal magassága, lenyűgöző meredeksége...
... s minél közelebb kerültünk annál hihetetlenebbnek, meg talán
félelmetesebbnek is tűnt.
Egészen közel hajóztunk, jól láthattuk a hasadozó falakat...
...no meg a jégtömb belső rétegződését, mely a későbbi törésvonalakat
is meghatározza.
De a legjobb a legvégére maradt: talán mindennél jobban
elvarázsolt a gleccserek fényjátéka, a kék és a fehér ezer árnyalata, melyet a
szikrázó napsütés csalogatott elő a jégmező egyenetlen felszínén.
Mint mindennek, ennek a kék színnek is van magyarázata: a kék
színű jéghegyekben nincsenek légzárványok, mert tömör jégből állnak. A
belsejükben megtörik a fény, ettől kapják a kék színt, s olyan, mintha apró kis
lámpásokat tartó manók belülről világítanák meg a jégfalat. Ha a hó
összefagyása során levegő marad a jégben, akkor a végeredmény fehér lesz, de ha
kiszorul a levegő, akkor ilyen kéken villogó, bámulatra méltó csodákat alkot a
természet.
A nap úgy telt el, hogy észre sem vettük...fantasztikus
élményt nyújtott. A gleccserfal előtt utolsót körözött a hajónk, egyet tülkölt,
s kicsit még időzött, hogy a páratlan látványnak mindenki búcsút mondhasson, aztán
lefelé vette az irányt. Mi meg ott maradtunk a fedélzeten, s néztünk hátrafelé,
míg a láthatáron az utolsó jéghegy is eltűnt.
PS. Lehet, hogy ez alkalommal szokatlanul sok képet tettem föl ide, s az is lehet, hogy sok közöttük az egymáshoz hasonló - de nagyon nehezemre esett választani közülük, remélem megbocsátható :).
