Burma, Shan fennsík

Kalaw-tól Nyaungshwe városáig

Bagantól keleti irányban haladva nettó nyolc órányi buszozással értünk Kalaw-ba. Azért nettó, mert gyakorlatilag reggeltől estig buszoztunk, előbb az Irrawaddy párás-ködös környékén, majd egyre magasabbra kapaszkodva egy kietlen poros dombvidéken, végül 2500 méteres hegyek közé érve igazi fenyőerdők között. Jó, egy kicsit másabbak, mint a mieink. Még valahol a nagy folyó közelében érdekes pihenőt tartottunk: az út mellett pálmacukorból készült – nagyon finom - édességeket árultak, amelyeket ott helyben készítettek.

 Ehhez előbb egy ügyes fiatalember  nyilván le kellett hozza az alapanyagot, a pálmafa levét, amelyet ugyanúgy gyűjtöttek, mint nálunk a nyírfa nedvét, a viricset, azaz odakötöttek a behasított ághoz egy edényt, s aztán a lé abba szépen belecsepegett.

Aztán ezt nagy edényekben sűrű sziruppá főzték...

...majd ha kissé kihűlt, akkor kézzel cukorkadarabokká tépkedték. Finom, ragacsos, karamellaszerű cukorka lett  - volt amelyiket diófélékkel vagy szezámmaggal is ízesítettek - de a natúr változat is nagyon élvezhetőre sikerült. Egy dollárért gyakorlatilag egy hétre való cukrot kaptunk – legalább fél kilót!

Tőlük nem messze egy szerencsétlen púpos ökör segítségével olajat préseltek. Gondolom azt valami más pálmából nyerik – mármint az olajat - nem értettem pontosan hogyan, annyira elgondolkoztam az ökör, meg az őt hajtó gyerek sorsán...

Napnyugtára érkeztünk Kalaw-ba. Ez egy kis hegyi üdülőtelep, melyet az angol telepesek nagyon szerettek friss, hűvös levegője miatt - gondolom itt az időjárás jobban hasonlított az angliai hűvös klímához – ettől lett olyan felkapott.

 Nagyon sok látnivalóban nem bővelkedik Kalaw, de érdemes volt a hosszú, fedett falépcsőkön felkapaszkodni a közeli hegyen  álló Thein Taung pagodához...

...már csak azért is, mert innen lehetett legjobban rálátni Kalaw hegyekkel övezett katlanára.

Reggel korán piacnézőbe indultunk, de útközben megpillantottam egy útépítő „osztagot”, így elcsábultam. Ezt nem lehet kihagyni- még akkor sem, ha egy kicsit szakmai ártalomnak minősül  J

A legfeltűnőbb ebben az építkezésben az, hogy a munka nehezét mindig az asszonyok végzik, kezdve a kövek kézzel való válogatásától...

... a fejen való cipelésig...

...meg a terítésig és egyengetésig.

A magasabb szaktudást igénylő fázisok, mint a bitumenes előspriccelés, a minőségi felügyelet, a gépek vezetése és – nyilván – a művezetői teendők, azok kizárólag férfiember által lettek elvégeztetve.

A bámészkodás után csak elmentem a piacra is és nem bántam meg. Ez is más volt, mint az alföldi piacok, rengeteg helyben termesztett árut kínáltak: gyömbért, krumplit, csípőspaprikát...

...számtalanféle illatos teafüvet...

...és még több fajta fokhagymát. Mondták, hogy itt gyógyszer helyett is ezt használják nagyon sok betegségre - akárcsak nálunk a népi gyógyításban.

Kalaw gyakorlatilag már a Shan-fennsík része, lakosai főleg a shan etnikum tagjai.  A shan népcsoport elég nagy -  5-6 millióra becsülik - s nem csak Burmában, hanem Thaiföld északi részén, Laoszban és Kínában is nagy területeken laknak. Arcvonásaik is másabbak, mint az eddig megismert bamaroké, a mi megítélésünk szerint inkább a kínaiakhoz hasonlítanak.

Külön nyelvük is van - a shan nyelv – és tagjai közül legtöbben mindkét nyelvet tökéletesen beszélik. Főleg mezőgazdasággal foglalkoznak, itt a fennsíkon teát, paprikát, gyömbért, egyéb fűszernövényeket, indigót, krumplit, szóját, pamutot termesztenek, míg lejjebb, az öntözhető területeken zöldségféléket és rengeteg rizst. A shanok gondosan őrzik kultúrájukat, identitásukat és népszokásaikat, nagyon öntudatos emberek. Ez számtalan konfliktust is eredményezett a történelem során, de ebbe a témakörbe inkább nem bonyolódnék bele, mert senki nem magyarázta el elég alaposan, hogy mi is a helyzet.

Kalaw-tól taxival mentem az Inle-tóhoz. Ha gyorsan hajtasz, akkor másfél-két óra alatt is oda lehet érni, de nem siettük el a dolgot. Meg a taxi is nagyon tele volt csomagokkal, óvatosan zötyögtünk. Néha én kértem, hogy álljon meg, amikor valami érdekeset láttam: óriási, levél nélküli fákat csodálatos vörös virágokkal...

...amelyeket a helyiek levesbetétként meg is esznek és állítják, hogy nagyon finom...

...vagy a rozsdaszínű, száraz, porló földet, mely az egész fennsíkot jellemzi.

Aztán megcsodáltam a vasúti síneket és széles völgy felett ívelő viaduktot, amelyiken egy longyis férfi nyugodalmasan lépkedett, annak ellenére, hogy a vonat alig néhány perc múlva kellett érkezzen. Persze, addig az ember is épp átért a túloldalra. Gondolom, ha a vonat utoléri akkor megállt volna, hogy az ember előtte elmehessen, másképp vakmerőségnek ítélném ezt a lazaságot...

A közúton való vezetés az még izgalmasabb egy fokkal, merthogy Burmában már a hetvenes évek óta jobboldali közlekedés van, ennek ellenére az összes autó jobboldali kormánnyal rendelkezik, tudniillik az itt futkározó autókat mind másodkézből vásárolják, Japánból. Ez akkor igazán érdekes kombináció, ha az ember előzni akar és egyáltalán semmit nem lát. De erre is létezik egy megoldás és működik, elég sokáig kellett figyeljek, amíg nagy vonalakban megfejtettem a titkot: amikor a hátul haladó autó előzni akar, akkor egyet dudál és a jobb lámpájával jelez, mintha le akarna állni. Ezt látja az előtte haladó autó sofőrje, aki erre a bal jelzőt beindítja, ami azt jelenti, hogy még ne, ő majd jelez. Aztán amikor szabad a terep, akkor benyomja a villogót, s lehet menni. Mindenesetre nagyon udvariasak egymással és türelmesen vezetnek. Kivéve a motorosokat, mert szerintem ők mindig egy kicsit jobban sietnek.

Nyaungshwe már nagyon közel van az Inle-tóhoz, alig 5 km a távolság. Eléggé nyüzsgő város, tele van turistákkal, akiket mindenekelőtt a tó érdekességei vonzanak, de érdemes a szárazföldön és a tó keleti, kevésbé látogatott partján is végigmenni, mert sok érdekesség akad.

Úgy döntöttem, hogy bérelek egy kis traktort, sofőrrel együtt és körbeutazom a vidéket. Elsőre a Shwe Yan Pyay kolostort kerestük meg, ez csak alig négy-öt km-re lehet a várostól. A kolostor felé vivő úton  elkerültünk egy szerzetesgyereket, aki gyalog igyekezett, feltehetőleg ugyanoda ahová mi. 

Kérdeztem felülne-e a traktorra, erre igen szélesen mosolygott, gondolom azt jelentette, hogy igen, mert egyből fel is pattant, így szépen elbeszélgettünk ketten. Angolul elég jól beszélt a gyerek.

 Mondta, hogy ő is a kolostorban tanul, az ovális ablakos nagy teremben tartják az órákat, de fél 12 előtt – azaz tíz percen belül - vége lesz az órának, mert ebédelni mennek, így nyugodtan bemehetek majd a kolostorba is. Ők hátul laknak, a szentély mögötti nagy hálótermekben, oldalt van az idősebb szerzetesek lakószobája és a konyha.

Be is mentem és megcsodáltam a XIX.században épített teakfa épület fényesre suvickolt padlóját, illetve falainak és szentélyének gazdag aranyozását...

... de a legérdekesebb számomra a mennyezet faragott, aranyozott és drágakövekkel kirakott díszítése volt. Elképzeltem, mennyi munka lehetett vele...

A kolostorhoz egy másik épület is tartozott, erről nem nagyon írnak az útikönyvek, mégis megéri bekukkantani: falait sötét vörösre meszelték és telis tele van apró kis vakablakokkal, mindenikben egy Buddha szobrocskával...

... s mindenik alatt ott áll egy-egy adományozó neve. Nagyon örvendtem, amikor egy magyar névre bukkantam J.

Innen délnek fordultunk Thale U irányába, ahol egy többszáz méteres pallón a szárazföld irányából is meg lehet közelíteni a halászfalut. Közben útitársam is akadt, aki a nagy port kavaró, döcögősen száguldó traktoromra - menet közben - csak úgy felpattant és el is kísért egészen a halászok falujáig.

A palló csaknem kihalt, ez a vidék nem tartozik a turisták számára fenntartott látványosságok közé, egyedül újdonsült kicsi barátom mutatja előttem az utat...

Maga az Inle-tó 16 km hosszú és 7 km széles, de a tavat körülölelő iszapos-mocsaras területekkel együtt legalább kétszer ekkora a felszíne. A mélysége olyan másfél méter körüli, vannak szép tiszta helyek, ahol szépen látható az alja, de legtöbb helyen nagyon hínáros és rém sok szemetet is fel lehet fedezni benne.

 A házak egytől egyik magas cölöpökre épültek, közöttük kizárólag csónakkal közlekednek a helyiek. A csónakbeálló a ház alatt található és gyakran annyira hevenyészett lépcső és kapaszkodó vezet le oda, hogy azt hinnéd mindenki csuromvizesen jut a csónakig – de egyáltalán nem így van. Még a legkisebbek is nagyon ügyesen jönnek-mennek, egyáltalán nem félnek a víztől...

...a nagyobbacskák, pedig elképesztő pontossággal halásznak szigonnyal. Látszik, hogy itt születtek, s akárcsak apáik, ők is tavi halászok lesznek egykoron.

A csatornák helyei eléggé tisztán látszanak, gondolom a motoros csónakok is írtják a hínárt ezeken a hajózható sávokon...

...de a mocsaras terület legnagyobb részét ültetvények borítják...

...ahol szép egyenes sorokban „termőföldet” alakítanak ki...

... majd beültetik paradicsommal, padlizsánnal, uborkával, tökfélékkel, vagy virággal.

Az összefüggő területeken – mint mindenütt a tó környékén, ahol az öntözés megoldható – gyönyörűen zöldell a rizsa...

...és a még szárazabb, partmenti zónában nem ritka a cukornád ültetvény sem.

Ezután a traktoros taxisommal egyetemben egy falusi fogadó teraszán ebédeltünk, ott, ahol csak helyiek esznek. Az étel tökéletes volt: tojásos sült rizst rendeltünk mindketten - mert azt mondta a fiú, hogy szerinte ez a legjobb – és meg kellett állapítsam, hogy finomabb volt, mint bárhol ezelőtt. Meg is kérdeztem hogyan csinálják: a zöldségeket (hagyma, zöldbab, paprika, paradicsom, kukorica, csilipaprika) jól átsütik pálmaolajon egy nagy tepsiben, amíg egy kicsit oda is kap, majd hozzáadják a többféle hideg főtt rizst és együtt is lepirítják. Majd egy tojásból omlettet sütnek és azzal beborítják a rizses zöldséget. Adtak hozzá egy nagyon finom csípős csiliszószt – ebből azért nem lehetett túl sokat enni.

Visszamentem Nyaungshwe-be, mert ma épp ott volt a piac. Persze, ilyenkor nagyobb a forgalom úgy a csatorna menti poros utakon...

...mint a szűk csatornákon, ahol alig férnek el egymástól a parkoló csónakok.

A piac körül reggel van a legnagyobb mozgás, de még a déli órákban is akad piacoló – legalábbis erre utalt az előtte sorakozó motorbiciklik száma.

Ötnaponta tartanak itt a városban nagyobb piacot, mert a másik négy napon további négy helységbe mennek az árusok. Piac az mindig van valahol a környéken, kivéve a holdtölte napját, mert az nagy ünnep.

Megfigyelésem szerint a legnagyobb forgalom a halasoknál és a virágárusoknál volt, ez utóbbi talán azért, mert csak két nap volt még a következő teliholdig.

Délután újra útra keltünk a kicsi traktorral, mert a fiú azt ígérte, hogy naplemente előtt még elvisz a közeli hegyoldalba, ahol helyi borászüzem és borkóstoló is van. Na meg, persze naplemente. A városon áthaladva még megbámultam a csatorna vizében mosó asszonyokat, s az jutott eszembe, hogy amikor kicsi voltam, akkor nagymamáméktól nem messze – Csíktaploca kellős közepén – volt egy mosó: az egész falu oda vitte a szőnyegeket sulykolni. Igaz, annak a vize egy elég bővizű kis patakból folyt a mosóba, ettől mindig rettenetesen hideg és kristálytiszta volt. Hát itt inkább meleg és inkább koszos...

A traktorról jól be lehet látni az emberek háza tájára, itt a szárazföldön nagyjából mindenik ugyanúgy nézett ki, cölöpökön álló kis ház, oldalról nádfonattal, felülről bádoglemezzel borítva, kis zöldséges kert, tyúkok, néhol malacok. Autó szinte sehol az udvaron, de embervontatta kicsi szekérke vagy bicikli sok helyen előfordul.

És a helyi áruszállítást nagyjából mindenütt a csónakok és szekerek kombinációja biztosítja – gondolom itt is vannak fuvarosok, akik csak ebből élnek.

A borászat felé haladva eléggé hosszú szakaszon útépítés folyt a már megszokott módon: asszony, gyermek cipel, követ válogat, hord, rendez, ember felügyel...

...aszfaltot terít, majd büszkén hengerli az utat.

A szőlős nem volt túl nagy kiterjedésű, gondolom inkább a helyi vendéglőket, fogadókat látják el az itt készített borral.

Naponta kétszer idegenvezetést is tartottak, ahol bemutatták a tartályokat, a palackozó gépeket és nagyon büszkék voltak arra, hogy az üvegeket, dobozokat, címkéket, dugót, mindent külföldről hozatnak... Az egész bemutató nem egészen öt percig tartott J, majd vezetést végző fiatalember kellemes estét kívánt nekünk és odébbállt, mire a mellém került argentin szőlősgazda hangosan rácsodálkozott: that’s all??

Bizony, ennyi volt, de meg lehetett kóstolni a borokat – nem éppen olcsón, mert ugye minden külföldről, stb... – és be kellett valljuk, az argentin szőlősgazdával együtt, hogy a shiraz az egészen jóra sikeredett. A többi sem volt rossz, de ez nekem kimondottan ízlett.

A naplemente, pedig az pont olyan volt, mint nálunk a Hargitán: egyszer csak lecsusszant a hegyek mögé a nap. De ha elég jó a marketingje, akkor egy pohár bor mellett bizony ez is jól eladható J.