Utazások és élmények: iunie 2015

Párizsról már mindent leírtak, az lesz a legjobb, ha engedem a képeket megszólalni... és a hangulat kedvéért néhol Ady verseit hívom segítségül...

A SZAJNA PARTJÁN

A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.

A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.

Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.

Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecilia hajol lelkemre
Álmatagon.

A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.

Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.

AZ ÉN MENYASSZONYOM

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
»Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szívébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván:
»Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«

Páris, az én Bakonyom

Megállok lihegve: Páris, Páris,

Ember-sűrűs, gigászi vadon.

Pandur-hada a szájas Dunának

Vághat utánam:

Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

Nagy az én bűnöm: a lelkem.

Bűnöm, hogy messzelátok és merek.

Hitszegő vagyok Álmos fajából

S máglyára vinne

Egy Irán-szagú, szittya sereg.

Jöhetnek: Páris szivén fekszem,

Rejtve, kábultan és szabadon.

Hunnia új szegénylegényét

Őrzi nevetve

S beszórja virággal a Bakony.

Itt halok meg, nem a Dunánál.

Szemem nem zárják le csúf kezek.

Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen

Valami nagy-nagy,

Bús semmiségbe beleveszek.

Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,

Tisza kiönthet a magyar síkon:

Engem borít erdők erdője

S halottan is rejt

Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

A SÁRGA LÁNG

Alágyujtott az álmaimnak
A sárga láng. Hamvadok, égek:
Merítsetek be arany-árba,
Adjatok, adjatok menedéket.

Egy vad muzsika kerget, őrjít,
Csörgő aranyak muzsikája.
Némítsa el már ezt a zenét
A bűvös pálca, az aranypálca.

Jöjjön az édes, süket este,
Hol dal nem hallik, láng se lobban:
Aludni akarok aranyágyon
Renyhén, meredten, jóllakottan.

EGY PÁRISI HAJNALON

Sugaras a fejem s az arcom,

Amerre járok, száll a csönd, riad,

Fölkopogom az alvó Párist,

Fényével elönt a hajnali Nap.

Ki vagyok? A győzelmes éber,

Aki bevárta, íme, a Napot

S aki napfényes glóriában

Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? A Napisten papja,

Ki áldozik az éjszaka torán.

Egy vén harang megkondul. Zúghatsz,

Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben

Gyujtom a lángot a máglya alatt,

Táncolnak lelkemben s a máglyán

A sugarak, a napsugarak.

Evoé, szent ősláng, Napisten.

Még alszik itt e cifra rengeteg,

Én vártam, lestem a te jöttöd,

Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.

Boldog Ad-üköm pirosabb legény

Volt, ugyebár, mikor papod volt?

Hej, sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,

Aki enyhülést Nyugaton keres,

Táltosok átkos sarja talán.

Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.

------------------

PAUL VERLAINE ÁLMA

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jőn, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.

SZÍVEK MESSZE EGYMÁSTÓL

Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.

HISZEK HITETLENÜL ISTENBEN

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.

Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.

Szűzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.

SÓHAJTÁS A HAJNALBAN

Óh, pírban fürdő

Szépséges világ,

Pihent testeknek

Boldog, lomha kéje,

Rejtelmes, fényes,

Ezer puha fészkű,

Gyönyörű város.

Óh, szent hajnal-zengés:

Élet szimfóniája,

Csodálatos Élet,

Be jó volna élni.

Mennyi öröm zúg

És mind a másé,

Mennyi arany cseng

És mind a másé,

Mennyi erő küzd

És mind a másé,

Mennyi asszony van

És mind a másé,

Mennyi új kéj zsong

És mind a másé,

Mennyi szándék tör

És mind a másé,

Mennyi minden van,

Mennyi szép minden,

Mennyi szent minden

És mind a másé.

A Tűz csiholója

Csak akkor születtek nagy dolgok,

Ha bátrak voltak, akik mertek

S ha százszor tudtak bátrak lenni,

Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság

Áldassék: a Tűz csiholója,

Aki az ismeretlen lángra

Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva

Fogadta szent munkája bérét:

Még ma is minden bátor ember

Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott

Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:

Legkülömb ember, aki bátor

S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,

Kényes bőrét gyáván nem óvja:

Mint ős-ősére ütött Isten:

A fölséges Tűz csiholója.

Menekülés az Úrhoz

Be szép a régi kép, a tiszta,

Be szép volt a világon élni,

Be szép volt az a lázadó,

Mégis uras, szent Össze-Vissza.

Imádkozni is tudtunk néha,

De mindenképp Istené voltunk,

Nem-akartan és nem-tudón

Legbőszebb óránk se volt léha.

Be szépeket elhittünk akkor

És a Poklot hogy elfeledtük

És most a Pokol muzsikál:

Fülünkben száz és szörnyű akkord.

Megszakadt szép imádkozásunk,

Pedig valahogyan: van Isten,

Nem nagyon törődik velünk,

De betakar, ha nagyon fázunk.

Imádkozzunk, hogy higyve higgyünk:

Van Isten, de vigyáz Magára,

Van Isten s tán éppen olyas,

Kilyenekben valaha hittünk.

Adjuk Neki hittel magunkat,

Ő mégiscsak legjobb Kisértet,

Nincs már semmi hinnivaló,

Higgyünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.

Mert ő mégis legjobb Kisértet

S mert szörnyüséges, lehetetlen,

Hogy senkié vagy emberé

Az Élet, az Élet, az Élet.

ÉLNI, MÍG ÉLÜNK

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Igen: nagyot akarjunk,
Igen: forrjon agyad,
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
A Nagy.

Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
Halál.

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

KÖNYÖRGÉS EGY KACAGÁSÉRT

Lukács Hugónak küldöm

Arcod haragos fellegekből
Ismerős nekem, Isten,
Villámok hozták el szememig
S fürdettem gyakran könnyeimben.
Nem láttam még sugaras arcod,
Melyet, hajh, sokan látnak,
Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz,
Szent Istene a kacagásnak?
Éhezem, Uram, a jókedvet,
Szomjazom nevetésed,
Ilyen hálás, pojácás híved
Soha tán nem is volna Néked.
Egy gyönyörű, nagy kacagásban
Harsogjon föl a multam,
Lássam egyszer vidám arcodat
Kacagó, szent sirásba fultan.