Szent Anna-tó májusban

A Szent Anna-tó és környéke már annyira ismert, mindent leírtak róla, így nem nagyon tudnék újat mondani. De újraolvastam Jókai Mór leírását, s azt gondolom, hogy ő még ma is tud újat, szépet mesélni róla. A gyönyörű leírás mellé a május elején készült képeimet fűztem, ezeken még nagyon üde zöld színben pompázik a Mohos tőzegláp és a Szent Anna-tó környéke.

 „Jókai Mór: Erdély legköltőibb helye - Szent Anna tó

Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava. (...)

Amint a tusnádi regényes fürdők jótevő nimfájától búcsút veszünk, balra napkelet felé óriási bércek birodalma terjeszkedik elénk, melynek utolsó ponkjai messze Kézdivásárhelynél végződnek; a térkép nem mutat e helyen sem falvat, sem majort, ősrengeteggel koszorúzott hegyek feküsznek egymáson, miket mindkétfelől elkerül az országút, vadászösvényeken hagyva az ősvadont, mely most járatlanabb, mint volt ezelőtt kilencszáz évvel, mikor még azoknak a váraknak urai éltek, miken most ez a vad fa terem, melyet a vihar vet s a vihar tép le.

Egyikén e vadon ösvényeknek megindulva, két meredek bérc között haladunk szüntelen felfelé, miknek aljában tajtékzó hegyi folyam tombol; szédület letekinteni rá. Félóra múlva elhagynak bennünket a szelídebb éghajlati fák, a bükk és tölgy, s kezdődik a fenyvesek országa.

Óriási szálfák nőnek elő a szirt meredekéből, földig eresztve sötétzöld lombpalástjukat, s ott, hol a sötétzöld a földet éri, körülnőve kék havasi nefelejccsel, mindig odább, mindig feljebb még vadonabb lesz a vidék, emberi kéz soha nem irtja itt a fát, amint a Nemere szele töveikből kifacsarva egymásra döntögette a roppant faderekakat, azonmódon ott rohadnak, benőve futóvirággal és csoda alakú gombákkal; egy-egy roppant szálfa keresztülbukott a hegyvágáson, s míg töve az egyik hegyormon maradt, hegye a másik hegy ormára feküdt, s úgy képez veszélyes hidat az üvöltő hegyi folyam felett. (...) 

Végre mintegy négyezer lábnyi magasba kapaszkodva fel, sík tér nyílik meg előttünk, mintha egyenesre vágták volna a hegy tetejét, s egy lapály tűnik elénk, melynek első látásra oly szomorú, oly aggasztó tekintete van, hogy az ember megdöbben, maga sem tudja, miért.

Az egész tért valami zöldesbarna sűrű moha fedi, melyből csoportonként állnak elő a csáténemű sötétzöld füvek zsombékjai, az áfonya és medveszőlő itt-ott berkeket képez, melyekből húsz-harminc lépésnyire áll ki egy-egy csenevésző szomorú lucfenyő. 

E helyt hívja a köznép a kokojcásnak, és azon aggály, azon borzalom, mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden emberrel, minden állattal, mert e hely halálos veszély helye...

... alatta feneketlen víz van, ha ember vagy állat az ingadozó mohos felszínre lép, a moha lesüpped alatta, és őt elnyelik az ismeretlen szövevények.

Ösztönszerű irtózattal haladtunk végig ez elátkozott hely martján, s midőn a fölötte álló hegytetőre jutva még egyszer visszatekinténk rá, tündéri látvány állt viszont előttünk: két-háromszáz apróbb-nagyobb gömbölyű tengerszem, mint megannyi csillag ragyog a veszélyes bérci ingoványon, miknek hatása leírhatatlan.

Az ember a tündéreket véli látni, kik tengerszemeikből feljőnek, hogy a halandót a vészes síkra csalják. 

E bércen túl fekszik a Szent Anna-tó. 

Háromezer lábnyi magasban a tengerszín felett, körös-körül ezerkétszáz lábnyira feljebb emelkedő bércek által képzett medencében, vad erdők árnyékában terül egy gömbölyű nagyszerű tengerszem, melynek körülete egy negyedrész mérföldet meghalad.

Sima tükörlapja sötétzöld a belenéző erdős bércektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fordul rajta.

 A körül fekvő bércek ideforduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mintegy sötét rámába fogva az ércvilágú vízlapot. 

Az ünnepélyes csend, mely a szívre száll, midőn e völgybe lépünk, érzelmekre tanít bennünket, melyeket nem érzénk soha, melyeket talán tagadunk...

Semmi zaj sem hallik ide; örök csend uralkodik e kiválasztott völgyben, a körül fekvő bércek elvonják róla a zivatart; míg saját kiáltásunkat oly csodásan adja vissza a völgy gyűrűjében körülfutó visszhang...

 ... mindig feljebb-feljebb emelve a hangot, míg csaknem egy oktávával magasabban halljuk azt hátunk mögött enyészetesen elzengeni, mint a harangzúgást, mely oly soká cseng a légben, midőn már rég megszűnt szólani. 

Letelepedünk a fűben, székely vezetőnk a lobogó tűzhöz ülve elmondja, hogy ama kisded rom ott a halmon egykor kápolna volt, melyet kegyes szűz építtetett...

... kinek álmában Szűz Máriának anyja megjelent, és sokáig állt a kápolna, látogatva ájtatos lelkektől, míg egyszer szentelt falait földi szerelem fertőzteté meg, akkor villám csapott bele, és porig leégeté; sokáig jártak azután a környék leányai a romokat könnyeikkel áztatni, ott elsírtak reggeltől estig...

... siratva az Isten lakát, mely így elpusztult előlük, míg e században egy püspök újra felépíttetté azt, s ismét népes búcsújárásokkal élénkült meg a völgy, összejártak a Székelyföld minden buzgó népei, elhozták templomi zászlóikat körüljárták a csendes tó vizét...

... szent zsolozsmáikat együtt énekelte velök a bérc; a templom előtt kis faház volt haranglábbal, abban lakott a zarándok.

Újabb időben elpusztult mindez – templom, harangok és ének... 

Ezalatt fenn a havasi hegytetőn megszólal a méla pásztorkürt elragadó hangja, a lélek gyönyörtől áradoz e fájdalmas édes zenétől, melynek ugyanoly csodás hatása van, mint a harangszónak... 

Visszaemlékezünk mi is a história mondáira, és kölcsönben elmondjuk vezetőnknek, hogy ama romok helyén állt az ősi tűzhalom, melyen Bálványosvár lakói áldozatot hoztak a hadistennek, midőn az ősi vallást rejtegetve, csak e völgy volt még övék és az a vár, melynek váza a fenyvesek mögött sötétlik... 

Most nem lakik ember a tájon és semmi állat a tóban. Habja tiszta, mint a kristály, sem belőle, sem bele víz nem folyik, és nincs benne egy hal, egy kígyó, egy béka vagy kagyló sehol: lakatlan az, ámbár iható, mint a forrásvíz. 

Gyakran azt regélik, hogy a tó tört hajók darabjait hányja ki felszínére, mely a tengerrel van összeköttetésben: ez rege, mit féltudós emberek gondoltak ki. (...)”  Eddig az idézet részletei Jókai Mór: A tengerszem tündére című  elbeszéléséből. S mert nagyjaink közül nem ő volt az egyetlen, akit a páratlan szépségű táj megihletett, hadd idézzem Wass Albertet is egy szép vers erejéig.

Wass Albert: A szív

Nézted már a Szent-Anna tó vizét? 
Milyen titokzatos, milyen sötét. 
Semmit se látsz, 
csak olykor egy-egy furcsa csillanást, 
amint ezüst halak 
suhannak mélységein át... 

De olykor hirtelen 
jön valami eltévedt sugár, 
zöldes világra gyújtotta lent a mélyt, 
s a mélynek vége nincs sehol, sehol... 

Olyan a szív is, 
mint a Szent-Anna tó titokzatos vize. 
Elnézed néha: zörgő kis doboz, 
furcsa, lecsukott. 
Hogy mikor, nem tudod: 
de néha jön egy bomlott pillanat, 
kitárul a mély, olyan szörnyü mély, 
hogy előtte szédülve megállsz, 
s imádkozol: Miatyánk, Szerelem 
szenteltessék meg a Te neved... 

Nézted - e már tavaszi napsugárban 
a Szent-Anna tó haragoszöld vizét? 

Nézted már a kedvesed szivét?

Szászfehéregyháza – Időutazás

Sokat gondolkoztam, mi lehet az, ami olyan különlegessé teszi ezt a picike falut, hogy még Károly herceg is úgy tér ide vissza, mintha nem látogatóba, hanem egyenesen haza jönne...

Segesvártól Brassó felé  kell indulni, s alig néhány falucskán haladunk át, máris Szászkézdre érkeztünk. Nem ez az úticél, de mivel ez is része az 1993-ban Világörökség-listára felvett erdélyi erődtemplomok sorának ( Prázsmár, Szászfehéregyháza, Szászkézd, Székelyderzs, Berethalom, Nagybaromlak, Kelnek)....

...így kicsit szétnéztünk a faluban...

...majd arra a következtetésre jutottunk,  hogy ide majd még egyszer el fogunk jönni és akkor majd a szászkézdi vár romjait is megnézzük.

Innen két falucskányi járásra van Szászbuda, ott kell letérni a főútról, s már csupán nyolc kilométerre vagy Szászfehéregyházától...na de az az út akár egy órát is tarthat.

Ha csak a tájat, s az út mentén legelő lovakat és bárányokat nézem, akkor kezdem megérteni, mire is gondol a herceg, amikor errefelé jár, de sajnos az utat annyira kell figyelni a sok gödör miatt, hogy nem marad sok idő egyebet bámulni. S még félre is kell állni, ha szembe jön valami, mert két jármű egymás mellett el sem fér. Volt egy pillanat, amikor fontolgattam, hogy a mezei úton fogok rövidíteni, mert klasszisokkal jobb volt, mint az autóút.  Csak azt nem tudtam, hogy hová visz, így nem kísérleteztem.

Aztán megpillantottuk a falut, felette a büszke erődöt, s az út kátyúit el is felejtettük.

A falu központjában hagyjuk a kocsit, toronyiránt indulunk a tisztára sepert köves úton felfelé...

...közben megcsodáljuk az utca két oldalán rögtönzött kirakodóvásárt.

Kézzel kötött zoknik, szvetterek, nemezelt papucsok és kalapok minden színben és formában – örvendtem neki, hogy nem a modern, távol-keleti filléres tucatáru köszöntött vissza az út széléről. Ha már vásárfiát vesz valaki, akkor legalább valami helyben készült holmi legyen az.

Amúgy a falu csendes, hiába volt szombat, azon a néhány áruson kívül nem nagyon téblábolt senki az utcán – lehet, hogy a délelőtt 10 óra az még túl korai a turisták számára.

Hamar felsétáltunk a várba, ott még nagyobb csend és nyugalom fogad. Balra az egykori gondnok háza, mely annak idején a két várfal között volt...

...s jobbra a külső várfal, amelyik ma már csak részleteiben létezik.

Velünk szemben a bejárat, felette a kaputorony, ebben van a harang is,  s a vár hófehér falát erősítendő: négy masszív, fedett, tornácos, lőrésekkel gazdagon felszerelt bástya - alig lehet észre venni a mögöttük  megbújó templomot.

Az egykori kapu boltíve alatt jól látni a falak vastagságát – a védelmi szerepet itt komolyan gondolhatták.

A sokszáz éves kőlépcsőkön szép arcú néni üldögél, néz minket kitartóan, majd mihelyt közelebb kerülünk feláll és kedvesen tessékel befelé a várba. Csupán a napsütés kedvéért ült ki egy kicsit a lépcsőkre, mert itt a falak között olyan hideg van, mint a kútban.

 Dootz asszony, mert róla van szó, a falu utolsó szász lakosainak egyike, ő annak idején azt választotta, hogy marad. Akkor is, amikor mindenki más pakolt. Ő itt nevelte fel lányait és itt van itthon. Hamar felfedezi, hogy magyarok vagyunk, ezért a belépőnél vásárolt ( amúgy  Németországban szerkesztett és nyomtatott) könyvecske mellé megajándékoz egy magyar nyelvű prospektussal is. Ide nagyon kevesen jönnek magyarok, bentről hozza ki a prospektust, nem érdemes minden nap kipakolnia a rögtönzött pultra. Kedvesen beszél, mesél, azt mondja nekünk könnyű, mert mi ismerjük a történelmet, sokan vannak, akik teljesen tudatlanok e téren... miért is nem lep meg. J

Kérdezi tudtuk-e, hogy a szomszédos Szászkézdről telepítették át annak idején a mi szomszédságunkba a kézdivásárhelyi székelyeket? Meg azt, hogy majdnem mindenik szász településnek van egy székely elődje is. Szépen mondja a magyar neveket, Kőhalom, Földvár, Szászfehéregyháza. Tudtuk mi azt is – mondja - hogy a falucska neve is a régi, a  székelyek által alapított  katolikus templomról lett elnevezve - mert ugye ez a templom a régi templom alapjaira lett építve.

 Azt a kisebb templomot fehéres-zöldes színű mészkőből építették, ezért nevezték Fehéregyházának a települést...ezt vették át a németek szó szerint: Weisskirch. Amúgy édesanyja, de főleg nagymamája még nagyon jól beszélt magyarul, akkoriban itt mindenki mindkét - aztán később mindhárom - nyelven tudott.

Közben bennebb lépünk, mutatja mit hol találunk meg, s felhívja a figyelmünket, hogy  a kőből készült keresztelő medence az a régi székely templomból maradt hátra – ez itt a legrégebbi darab – érdemes megnéznünk, mert nagyon szép, s mert azt bizony a mi őseink hagyták hátra.

Elindultunk felfedező utunkra, közben a könyvecskéből megnéztük, hogy mi hol található, a vártemplom és a falu történelmét is onnan fordítottam és vettem át, mert kedves házigazdánk is azt mondta, hogy megbízható forrás.

A könyvecske szerint a mai templom helyén egy kis, egylégterű templom állt, félkör alakú szentéllyel. Valószínűleg 1100 és 1120 között építették az akkor itt lakó székelyek. Ezt a templomot a székelyek keleti határszélekre való átköltöztetésekor, valószínűleg 1185-ben, átvették a szászok, illetve azok megbízott lokátora.

Az itteni szászokat a mai Flandria területéről telepítették ide (Flandrenses-nek nevezték őket eredetileg), ragaszkodnak ahhoz, hogy megemlítsék: nem Szászországból származnak. A szász név a a szék megfelelőjéből alakult ki, vagyis ők is székelyek, mert székekben szerveződtek. Szászfehéregyháza a kőhalmi (Reps, románul Rupea) szász székhez tartozott egészen a XIX-ik század második felében bekövetkezett adminisztrációs reformig.

  A templomra visszatérve: a XIII-ik század közepén építették hozzá a nyugati védelmi tornyot, valamint a belső falat, mely a templomot és hozzáépült nyugati lakótornyot övezi. Valószínűleg a telepesek megbízottja, a köznemesi rangot viselő lokátor és családja számára készült a lakótorony és egészen a XV-ik század végéig meg is tartotta ezt a funkcióját.

A templomerőd megerősítése és a lakótorony átalakítása megfigyelő- és védőbástyává a XV-ik század második felére, a gyakori török  támadások idejére tehető. Ez a rész most is épp átalakítás, illetve renoválás alatt áll – aki tériszonyos az el se induljon az ingatag, lógó karfájú deszkalépcsőkön.

 Minket természetesen nem ijeszt meg sem a sötét, kivilágítatlan lépcsőfolyosó, sem a gyengécske feljáró, de eléggé  megijesztett amikor a korlát egyik fája puszta érintésemre szépen átfordult...jó, hogy nem abba kapaszkodtam. Mondjuk a földszinten ki volt írva, hogy  a tornyot csak saját felelősségre...

Odafent csupán egy régi óraszerkezet rozsdás alkatrészei árválkodtak, látszott, hogy itt még sok munka van hátra a felújításból...

...de a tornácról körbe lehetett nézni, s a kilátás minden irányba nagyon szép volt.

Visszafelé a vaspántos ajtón át...

...újra a templomba értünk, s most már alaposabban körülnéztünk, megcsodáltuk a szép festett kazettákat a karzaton, a padok támláján, vagy a szószéken. Ezek mind a XVIII.ik századból származnak. Az orgona és az oszlopos oltár készítője Johann Thois (1769-1830) barcasági orgonakészítő mester, az oltárkép, pedig Josef Pankratz műve.

Aztán átmentünk a templom köré épített várfalba...

... mert az egykori lakófülkékben szépen berendezett múzeum működik.

...ahol a lakberendezési tárgyak mellett csodaszép, eredeti népviseletbe öltöztetett babák...

...régi szőttesek, hímzett szalagok, orsók, guzsalyok, szövőszék...

...de még egykori méhkaptárak is vannak.

 Ezt a tornyot is, mint az összes többit, magas, cseréppel fedett tető borítja, s alatta körbe lehet járni a tornácon.

Innen nézve feltűnt, hogy a templom oldalsó fala több rendben is meg volt erősítve és - bár mindenik toldás és ablak más formájú és méretű - mégis egyszerűnek hat, sőt, furcsamód egységes  benyomást kelt benned. Mintha pont így lett volna tervezve.

A várfal belsejében eredetileg egy folyosó futott körbe, támadás esetén innen védekeztek, de  ezt az 1700-as évek elején lebontották, mert békeidőben nem volt rá szükség, s helyette egy nyitott oldalú, fedett színt alakítottak ki...

...ahol a szekereket, létrákat, földműveléshez használt felszereléseket...

...illetve lisztes ládákat, szalonnát és egyéb élelmiszert tároltak.

Bő két órába is beletelt, míg mindent végignéztünk, az összes lépcsőt és emeletet végigjártuk. Lenyűgöző az épületcsoport mérete és szinte hihetetlen, hogy ennyire jó állapotban fennmaradt – igaz, hogy ez egy eléggé eldugott kis falu itt jóformán a madár se jár...leszámítva egy-két trónörököst és kíséretét J.

Mondjuk az, hogy Károly herceg gyakran megfordul a vidéken az kimondottan jót tett a turizmusnak, s az általa elindított alapítvány révén a falucska arculata nagyon megváltozott.

Igaz, hogy a felújítás a házak homlokzatát érinti, s a hátsó fertályon, meg a házakban rengeteg munka lenne még, de ez is egy kezdet és reméljük lassan sorra kerülnek majd a belsők is.

A falu építkezése megőrizte a hagyományos alakzatot: minden ház a főútra,...

... vagy a két várba vezető – a  főútra merőleges – utcácskára néz. Tipikus zárt udvar, magas kapu...

... mögötte udvar, hátsó udvar, gazdasági épületek. De ide nem nagyon lehet betekinteni...illetve egy nyitva felejtett kapu révén mégis. S akkor látszik csak igazán, mennyi munkája lesz még ennek, vagy valamelyik másik alapítványnak.

 Felsétáltunk a másik kis utcán is, az eg zsákutca, a temető kapujában ér véget...

...de ez az utca tűnt a leginkább élettelinek. Öt-hat éves fiúcska bicajozik ki egy kapualjból, mikor észrevesz ránk mosolyog angolul köszönt, s invitál be a kis cukrászdájukba, hogy fagyit és üdítőt vegyünk – we have ice and cola! Ott az a mi házunk...

Köszöntjük mi is, mondjuk, hogy értünk románul...erre még szélesebben vigyorog, s mondja: avem si cafea J. Aztán felajánlja, hogy elvisz az erdőbe, mert ott valami nagyon szépet tud nekünk mutatni ( nem árulja el, hogy mit, ez nagy titok – de sejtjük, hogy Károly herceg nyaralóházáról lenne szó).

 Sajnos erre már nem vállalkozhatunk az előttünk álló hosszú út miatt, de azért még bemutatja nekünk a szomszédék büszke kakasát – neve is van neki, csak most épp nem emlékszik, hogy mi az J.