Az északi sziget egyik
legnagyobb attrakciója a Waitomo-barlang, óriási izgalommal készültünk a
csodára. Mert ez maga a csoda. Sajnos odabent egyáltalán nem szabadott fotózni,
így az itt illusztrációként felhasznált néhány fotó a prospektusokból,
plakátokról és a Great backyard által kiadott ismeretterjesztő könyvből vannak.
Ugyanebből a könyvből fordítottam magyarra a Fény teremtésének legendáját is,
melyet a maorik szájhagyomány útján őriznek és valahogy így szól:
„Kezdetben volt a
sötétség. Az Ég Apa, Kanginui és a Föld Anya Papatuanuku szorosan össze voltak
fonódva. Kettejük gyerekei szűk, sötét környezetükben csetlettek-botlottak
körülöttük és állandóan mérgelődtek, hogy semmit sem látnak a sötétségben.
Főleg Tane, az erdők istene sóvárgott a fényre. Az volt a vágya, hogy kitárja a
karjait és ő maga is nagyra nőjön.
Egy napon Tane összehívta
a testvéreit és azt mondta, hogy közös erővel válasszák szét a szüleiket, hogy
végre nekik is juthasson fény, ne kelljen örökké az ők árnyékában senyvedjenek.
Testvérei közül néhányan felháborodtak, mások elgondolkodtak az ötleten, de úgy
gondolták, hogy ezt nem tehetik meg. Ő azonban hajthatatlan maradt és kitartóan
próbálta odébb taszítani az apját, szétválasztani az anyjától. Amint
nekifeszült és egy-egy picikét sikerült megmozdítania, egyszerre csak halvány
derengés jelent meg. Ez volt a parázsférgek fénye, az első lépés a világ
fényessége, azaz a Te Ao Marama felé. Ezt a mondást maorik tágabb értelemben
úgy tartják, hogy amikor a „mana”, vagyis a spirituális erő birtokába jut egy
személy, akkor megtörténik a megvilágosodás.
Ahogy a szüleik egyre
távolabb kerültek egymástól, úgy egyre erősebb napfény vette át a sötétség
helyét, de azt a legelső apró fényszikrát, amelyik a Fény őse volt, már csak
emlékeikben tudták újra felidézni.”
Lám, a maorik szerint
ennyire fontos szerepet játszottak a parázsférgek a világ teremtésében: ők
voltak a fény őse.
Dimbes-dombos vidéken kocsiztunk
néhány órán át, közben bámulunk kifelé az ablakon, próbáltuk felfedezni a
kalandfilmek helyszíneit. Igen, ez itt a hobbitok földje a Gyűrűk urából, ahol
föld alatti bunkerházak sorakoznak majd minden kis domb alatt. Idő hiányában
sajnos nem tudtunk bemenni egy látogatásra, pedig biztosan az is érdekes lett volna.
Amúgy – bármilyen hihetetlennek is tűnik - napjainkban Új-Zéland egyik legnagyobb
bevételi forrása a filmturizmus. Egyre több filmet forgatnak ezeken a dimbes-dombos
helyszíneken, s ez pontosan így meg is felel Új-Zéland fejlesztési politikájának.
Mindamellett, hogy őrizik a hagyományos tájgazdaságot és védik környezetüket,
ezért még jó sok pénzt is kapnak. Persze, ehhez fontos az, hogy mindenki így
akarja, a törvényeket is következetesen alkalmazzák, s hosszú távra gondolkozzanak.
Tőlük is lenne amit tanulni.
Végre megérkeztünk a
barlangokhoz. Modern, de hagyományos elemekből összerakott érdekes pavilontető
szolgált árnyékkal, míg a csoportot beengedték.
Előbb egy cseppkőbarlangba
vezettek, ahol gyönyörű sztalaktitok és sztalagmitok vártak ránk – persze, itt
sem szabadott fotózni, ezért illusztrációként marad a prospektus színes lapja…
A parázsférgek egy ragadozó
légynek, az Arachnocampa luminosa nevűnek a lárvái, melyek peteként kezdik az életüket, majd amíg lárvaként, később imágóként
fejlődnek, addig ilyen szép foszforeszkáló kékeszöld színnel világítanak. Végül
gyengécske, repülni alig tudó szúnyogszerű légyként kelnek ki. Rövid életüket a
barlangban és környékén élik, sűrű, sok-sok ezres telepeket alkotva. A lárvák
eleinte félcentisek, majd lassan háromcentisre nőnek. A lárvák elég hosszasan, 6-12
hónapon keresztül fejlődnek a barlang sötétjében, fényükkel vonzzák magukhoz
zsákmányukat, majd a lecsüngő gyöngyfüzérszerű függőszálakkal ejtik csapdába az
apró lepkéket, szúnyogokat, egyéb güzüket.
A világító férgek biolumineszcenciának
nevezett fénye azt hiteti el a zsákmányukkal, hogy odakint a szabadban vannak, mert
olyan a ragyogásuk, mint a csillagos égbolté, így az áldozatok gyanútlanul
felfelé szállnak, majd begabalyodnak a ragacsos szálak közé. Amikor telezabálták
magukat a lárvák, akkor csak halványan világítanak, de amikor megéheznek, akkor
ismét szép fényesen ragyognak. Amikor mi jártunk ott, akkor rengeteg volt az
éhes lárva....
Idősebb maori férfi volt a
helyi vezetőnk, aki néhány pillanat erejéig egy gyenge lámpással felvilágított
a kb. 5 méterrel feljebb levő mennyezetre és akkor éreztem, hogy eláll a
lélegzetem. Ez sokkal, de sokkal szebb annál, amit az ember el tud képzelni, ez
hihetetlen látvány! Sajnos nem engedhetik, hogy túl sokáig érje fény a barlang
belsejét, mert az nagyon megzavarja az élővilág viselkedését, emiatt tilos a
fényképezés is, még telefonnal sem engedik. Amúgy arról is beszámoltak, hogy
rengeteg parázsféreg pusztult el az utóbbi 3 évben, igaz, hogy más okokból
kifolyólag: egy rendkívül magas és hosszú ideig tartó vízállás volt a pusztulás oka,
az elmúlt esős periódusban a víz szintje gyakorlatilag a barlang mennyezetéig
ért és elmosta az állatok 80%-át. Most nagyon vigyáznak rájuk, de a regenerálódási
idő hosszú, s a turistaforgalom sem segít a dolgon.
Amikor a csoportunkból mindannyian
együtt toporogtunk a sötétben, akkor érdekes kéréssel jött a maori vezetőnk. Azt
szerette volna – mivel ilyen szép nagy csoport vagyunk, s ilyen nagyobb
csoportoknál jól tud ez működni – énekeljünk el közösen egy szép magyar
népdalt, szerinte az mindenkinek jót tesz és a barlang, meg a lakói lelki egyensúlya
is örömmel fogadná azt. Első meglepetésünk után gyorsan szervezkedtünk –
illetve szervezett minket a csoport egyik tagja, aki kántor és mindenféle
zeneszerszámon is játszik – és a Tavaszi szél vizet áraszt -ra szavaztunk. Egy
hang, egyetlen gyönyörű hang csendült kántorunk ajkáról, ettől rögtön
végigborsózott a hátunk, s mindenki érezte, hogy nyugodtan lehet csatlakozni,
itt biza szégyen nem éri a ház elejét. Életemben először éreztem úgy magam,
mintha nekem is csodaszép hangom lenne, csak fújtuk, fújtuk a dalt, s mikor
annak vége lett, akkor a néma, koromsötét barlangot a mennyezetig betöltő
tapsvihar hangzott fel. Állítólag még egy emelettel feljebb, a
cseppkőbarlangban is megálltak, hogy hallgassák az általunk produkált angyali
éneket. Még most sem hiszem el, hogy ennek a csodakórusnak én is tagja voltam 😊.
Amikor maori vezetőnk kivitt
bennünket a barlang alsó szájához, akkor öleléssel búcsúzott tőlünk,
megköszönve, hogy ezt a csodás napot vele töltöttük, majd szélesen mosolyogva visszaevezett, s eltűnt a barlang sötétjében...
