Miyajima, Nara és Osaka

Nem messze a Hirosima-öböltől van egy szép sziget, melynek hivatalosan Itsukushima a neve, de a helyiek Miyajima szigetként emlegetik, ami azt jelenti, hogy a Szentély szigete. Rengeteg japán turista látogatja a szigetet, ez az egyik leghíresebb sintó szentély az egész országban.

Jót is tett nekünk ez a látogatás a szigeten, még a nagy, zuhogó eső is, amelyik ott elkapott, mert könnyebb volt így lemosni mindazt a szomorúságot, melyet a hirosimai séta bennünk hagyott.

Érdekes, zsúfolt utcán kellett végigmenni, míg a tengerparti szentélyhez értünk, persze, telis-tele turistával, szuvenírbolttal, hagyományos japán sütemény- és osztrigasütőkkel…

… és őzekkel. Igen, rengeteg őz járkál szabadon a szigeten, az embernek jön, hogy simogassa és etesse őket, de elég érdekes következményei lehetnek ennek: ha egyszer megetettél egy őzet, lett egy őzed örökre, ugyanis attól már szabadulni nem tudsz, végig ott a nyomodban és egy idő után meglehetősen agresszíven követeli, hogy újra etesd, simogasd, foglalkozz vele. Amúgy senki nem bántja őket, mert a sintó vallásban úgy tartják, hogy az őzek isten hírnökei.

A szentélyt a VI-ik században építették a Napistennő három unokahúgának tiszteletére és az idők folyamán többször újjáépítették, javították. Jelenlegi formáját 1168-ban nyerte el.

A szentély legjellegzetesebb része a vízben álló 16 méter magas kámforfából faragott és narancsszínűre festett torii, mely minden gonoszt és rossz szellemet távol tart a szent helytől, sőt az egész szigettől is. Mi éppen apály idején érkeztünk, láttuk ahogy visszahúzódik a tenger és sokan kisétáltak egészen a kapuig…igaz térdig vizesen sétáltak vissza, mert közben a tenger is kezdett dagadni.

A szentély területén van egy kis színpad is, fából készült és régi, nó típusú japán színdarabokat szoktak itt előadni. Ezekhez nem használnak díszleteket, egyéb kellékeket, a hangsúly az előadóművészeken van.

Van egy nagyon érdekes törvény is a szigeten: azért, hogy a tisztaságát, érintetlenségét megőrizzék, még a madártetemeket is eltakarították Miyajimáról, mai napig sem temetnek ott el senkit, sőt, nagybeteg idős embereket és terhességük utolsó napjaiban járó terhes asszonyokat sem engednek a szigetre. ĺgy mondják, bár én nem láttam semmi olyan ellenőrzést, ami erre utalt volna…de ki tudja 😊.

Óriási zuhé suvadt a nyakunkba, míg a csodaszép ötemeletes pagoda mellett az ezer tatami terme felé kapaszkodtunk a hegyoldalba vájt lépcsősoron. Jól is esett fedél alá kerülni, mert nyilván pont most nem hoztunk ernyőt magunkkal. Ezért vártunk itt egy jó félórányit, hogy csendesedjen az eső, közben hevenyészett karaté-bemutatót tartott minden csoporttárs, aki valaha is tanulta vagy űzte ezt a sportot, de legalábbis hallott róla…hát mi ezen olyan jóízűen kacagtunk, hogy a teremőr kénytelen volt megfegyelmezni a bandát…itt nem illik így zajongni, mert felébresztjük a szellemeket. Erre nem gondoltunk.

A bemutatóról készült képeimet nem teszem be ide, nehogy valaki megsértődjön, de képzeljétek oda őket, tudva, hogy könnyesre röhögtük magunkat. Nagyjából ennyi lett volna a látogatásunk a szigeten, tetszett nagyon, sajnos hamar eltelt az a néhány óra. Az eső még mindig nem állt el, ezért – tanulva a japánoktól - felhasított oldalú nylonzacskót húztunk a fejünkre, s úgy mentünk a kikötőbe 😊.

Másnap – mely egyben az utolsó napunk is volt Japánban – reggeltől estig betáblázott programunk volt. Narába utaztunk, hol a változatosság kedvéért még az utcák is tele voltak sétáló őzikékkel 😊. Az egykori fővárosban rengeteg templom és szentély van, mi elsőként a legnagyobbat és talán leghíresebbet, a Todaiji templomot néztük meg.

Mindig meg akartam írni, csak éppen elfelejtettem, hogy itt Japánban más szóval illetik a különböző szektákhoz és vallásokhoz tartozó szentélyeket, nekünk nincs rá annyi kifejezésünk, mint nekik, de annyit azért észrevettem, hogy a buddhista templomokat templomnak, a sintó vallásúakat, pedig szentélyeknek nevezik. Próbálom következetesen használni a megnevezéseket, de lehet, hogy néha eltévesztem.

Amikor 710-ben Nara lett a főváros, pont akkoriban történt a buddhizmus megerősödése Japánban. Nagy építkezések zajlottak, sok templom származik abból az időből, többek között a Todaiji építését is 728-ra teszik. A Nara korszakban ez a templom központi szerepet játszott, ugyanis innen irányították a vidék összes templomát és a hat szerzetesi iskoláját. Ez az óriási bejárati kapu még a korai építkezésekből maradt fenn, nagyon örvendtem annak, hogy épp felújítás előtt áll és mi még ilyen kopott, de eredeti és gyönyörű formájában láthattuk. Az az igazság, hogy ezek a felújítások annyira jól sikerednek, hogy nekem nem azt sugallják, hogy egy réges-régi műemlék áll előttem, hanem inkább azt, hogy ez egy modern, színes másolat valamiről, ami…lehet, hogy ilyesmi volt új korában.

A templom legfontosabb épülete a Nagy Buddha csarnok, vagy Aranycsarnok, melyben a világ legnagyobb bronzból öntött Buddha-szobra, egy 16 méter magas és 452 tonnás szobor áll. A csarnokot a világ legnagyobb fából készült épületeként tartják számon. Állítólag a szobor és az épület elkészítésében 2,6 millió ember vett részt.

A csarnokhoz vezető kövezett útnak is jelentősége van, a középső csík jelenti Indiát, a Buddhizmus szülőhazáját, a külsők Japánt, s a másik 2 közül egyik Kínát, mert kínai közvetítéssel jutott ide a buddhizmus. Egyik csíkot elfelejtettem…nem jut eszembe, hogy melyik országot jelenti és miért. Ha valaki tudja, akkor szóljon 😊.

Írtam, hogy milyen nagy ez az épület, de az eredeti, amelyik ezelőtt 300 évvel állt itt, az még nagyobb volt, azt mondják, hogy ez csak alig több, mint fele annak.

Érdekességképpen mondták azt is, hogy amikor valamilyen nagyobb ünnepet tartanak és sokan zarándokolnak el ide, akkor kinyitják az épület ablakait, s Buddha pont kilát ott azon az ablakon. Jó ötlet, így tényleg mindent lát 😊.

Odabent a csarnokban, valahol a Nagy Buddha baloldalán, van egy oszlop, amelyik alul át van fúrva, s aki azon a lyukon át tud kúszni, az a következő életében megvilágosodik, vagyis eléri a legmagasabb szintet, s be van biztosítva az örök boldogságra. Na, ez a bravúr néhány kisiskolást kivéve senkinek sem sikerült, legsoványabb csoporttársunkat úgy kellett visszacibáljuk a lyukból, mikor már egészen biztos lett, hogy a válla beszorult, se előre se hátra nem tudott már kúszni. Hiába: a megvilágosodásnak és az örök boldogságnak ára van. Aki túl jól táplálkozik az vajmi kevés eséllyel indul 😊.

De azért vannak még igazságos dolgok a világon. Aki nem éppen sovány annak is van esélye a kint ülő szerzetesnél gyorssegélyt kapni, ha bármelyik testrésze fáj.  Ez a szobor a Szakjamuni Buddha 16 követőjéből és tanításainak terjesztőiből az egyiket ábrázolja, Binzuru Pindola Bharadvaja a neve és azt tartják róla, hogy ott kell megérinteni a szobrot, ahol valamid fáj, s akkor ő azt meggyógyítja. Próba szerencse, én is odamentem, hogy egy kicsit megsimogassam a derekát, az nem árthat neki sem, nekem sem 😊.

Egy kicsit még bóklásztunk a szentély csodaszép kertjében, barátkoztunk az őzekkel, remélve, hogy nem akarnak velünk együtt felszállni a buszba…

Aztán továbbálltunk, hogy egy másik szentélyt is szemügyre vegyünk. A Kasuga szentélyt a nyolcadik században családi szentélyként alapította az akkori uralkodó. Éppen ezért az egyik csarnokot azért építették, hogy az uralkodó felmenőit, a Fujivara család tagjait tiszteljék. Az épületek kínai stílusú görbített sarkú tetővel vannak fedve és a sétányok mellett kőlámpások százai kísérik utadat. Ez a legérdekesebb az egészben és persze az is, hogy itt is őzek százai sétálnak békésen az emberek között. Egyébként a kőlámpásokat az alattvalók ajándékozták, s annak idején fontos szerepük volt, ezekkel világították meg az utakat, ösvényeket.

A legnagyobb sintó szentélyeket az idők folyamán nagyon sokszor újjáépítették. Ennek nem az volt az oka, amire egyből gondoltunk, hogy tűzvész, tájfun, vagy hasonló katasztrófa miatt kellett volna újra felépíteni, hanem az is része a sintó szokásoknak, hogy húszévenként egy szertartás keretén belül lerombolták a szentély épületeit, majd pontosan ugyanolyan formában rekonstruálták.

Az első jegyzetemben röviden már beszéltem a sintó vallásról, de amíg itt a képeket rakosgatom addig elmondanék még néhány érdekességet a sintó vallásról – legalábbis amennyire megjegyeztem az idegenvezetőnk elmondása alapján. A sintoizmus az a japánok ősi vallása, minden japán ember valamilyen formában gyakorolja a vallás alapjait, sintó vallás szerint szoktak házasságot kötni és újszülött gyerekeiket is sintó szentélyben mutatják be a szellemeknek, ez olyasmi, mint nálunk a keresztelő.

 A sintó szó azt jelenti, hogy az istenek útja és a legrégibb időből fennmaradt az a hit, hogy mindenben és mindenkiben egy-egy isten lakozik, akit tisztelni kell és emlékét ápolni, megőrizni. Nincsenek a szó szoros értelmében vett imádságok, hanem tiszteletet és kegyeletet rónak le az istenek, a szellemek előtt. Nagy tiszteletben tartják a hegyeik, vizeik és vulkánjaik szellemeit, a napistennőt, a császárok felmenőit és saját őseiket is. Gyakran kérik az istenek segítségét, hogy jó termésük legyen, egészségük megmaradjon, kerüljék el őket a természeti katasztrófák és balesetek, s azért is, hogy az üzleti életben sikeresek legyenek.

A kijárat felé közeledve érdekes helyet láttunk, három autó számára elégséges kavicsos parkolóhelyet. Ide állítják be a vadonatújan vásárolt kocsikat, s ide fog jönni a pap, hogy megáldja azokat, elűzze a gonoszt még a környékükről is és sok-sok évi biztonságos, balesetmentes utat garantáljon ezáltal. Az a legjobb, hogy sokkal többen bíznak ebben, mint a biztosítótársaságokban… 😊.

Osaka japán második legnagyobb városa és csak félórányi útra van Narától. Sokat nem időztünk a modern városban, egyenesen a XVI-ik században épült kastélyhoz, a város legfontosabb nevezetességéhez vittek bennünket.

 Impozáns kőfalak, védőárkok, kapuk egész rendszere veszi körül a főépületet, ezek még az eredeti falak, de a várudvarban levő épületeket, köztük a kastélyt is többször újjáépítették. Elnéztem a falakat alkotó kőtömböket, ma is nehéz lenne egy-egy ilyen kockát megmozdítani, hihetetlen, hogy ezeknek a régieknek micsoda mérnökeik voltak.

Azért érdekesség van itt napjainkban is: a várban furikázó kisbuszok sofőrjei pont úgy néznek ki, mintha a jövőből pottyantak volna ide…csak éppen egészen barátságosak és mosolygósok egy földönkívülihez képest 😊.

A belső udvaron bűvészek, korhű ruhákat kölcsönzők, fényképészek próbálják megkeresni napi kenyerüket, remélem nekik is sikerül, de nem azért, mert mi is besegítenénk... Mi nagyon igyekszünk fel a kastélyba, ugyanis a záróráig már alig egy óra van, márpedig ezt nem szeretnénk kihagyni. 

Odabent ügyesen szervezett múzeum, mely elmeséli a kastély és az erőd történetét, rengeteg korabeli fegyver, ruha, használati tárgy, érdekesség, Sajnos legtöbb emeleten nem lehet fényképezni, de a kiállítás hangulatát talán a kastély bevételére irányuló shogun-harcok makettjei tükrözik legjobban.

A legfelső teraszon körbe lehetett járni az épületet, pazar kilátás nyílt a kastély kertjére és a városra.

Alkonyodott mire lesétáltunk a vizesárkokon túlra, talán ebben az órában nyújtja a legszebb látványt az egész erődítmény.

Egyetlen látványosságot tudtunk még megnézni mielőtt az osakai reptérre mentünk volna, egy 40 emeletes épület tetejéről szétnézni, látni Osakát éjszakai fénybe öltözve. Sajnos a legfelső, a szabadtéri kilátó javítás miatt zárva volt, ugyanis az augusztus végén pusztító tájfun nagyon megrongálta, így csak az ablakos részben járkálhattunk, de az is érdekes volt.

Ennél fényesebb búcsúztatót el sem képzelhettünk volna. Bár az idő nagyon hamar repült, mégis elég sokat láttunk, sok szép élményben volt részünk, rengeteg kedves emberrel találkoztunk. Japán egy olyan ország, ahová bármikor örömmel visszatérnék…talán majd egyszer cseresznyevirágzáskor is eljutok a nagyvilág legkeletibb végére. Viszlát, Japán! 😊.