A Szent Völgy
Cuscotól alig órányi buszjárásra egy
szép magaslatra érve beláthattuk a 600 méterrel alacsonyabban fekvő Szent
Völgyet. Nem csoda, hogy szentnek tartják, nagyon szembetűnő a különbség a
poros, kopár, csaknem kietlen magasfennsík és az Urubamba folyó szépen zöldellő
medencéje között.
Az Urubamba és a hegyekből leszaladó
patakok biztosították a teraszosított hegyoldalak öntözéshez szükséges
vízmennyiséget, a két oldalt magasló hegyek, pedig a mérsékelt időjárást meg a
széltől való védelmet, így bőséges krumpli,
kukorica, és zöldségtermést tudnak betakarítani a völgy lakói. Ezek a
falvak mai napig is fontos beszállítói
Cusco város piacának.
Jaj, tényleg nagyon finomak voltak:
volt sajtos-sonkás, vagy sajtos-bazsalikomos, de a legfinomabb a hagyományos
hagyma-paradicsom-sajt keverékkel töltött és rozmaringos-szurokfüves ízesítésű
volt. Készítettek édes lepényt is, azt banán, sajt, mazsola, szegfűszeg és
fahéj keverékével töltötték. Az is nagyon finom. Közben az udvaron
ténferegtünk, s nézegettük a kőből faragott totemállatokat...
...vagy
a kokalevéllel áldozó ember szobrát. Mert a kokalevél nélkülözhetetlen
része életüknek, s itt gyakorlatilag azt is szent növényként tisztelik.
Aztán megnéztük az egyáltalán nem
szentként – sokkal inkább ebédként - tekintett tengerimalacokat, de szépen
odébbálltunk, békén hagyva őket.
Egy darabig a folyó mentén utaztunk
tovább, majd balra kanyarodtunk, fel a poros és meredek hegyoldalba, ahol
csupán egy autónak volt hely. Elmélkedtem csendben, vajon milyen lesz, ha szembe
jön egy másik jármű.... nem jött. Így sosem tudom meg. Jó magasan fent jártunk
már, amikor egy asszony meg a kislánya leintettek: ők vártak ránk és
mindannyiunkat megölelve üdvözöltek a falujukban, Ccaccaccolloban.
Ez egy olyan kis település, ahol nem
sok megélhetési lehetőség volt, ezért a nagy túraszervező cégek 2005-ben létre
hoztak egy alapítványt, melynek segítségével itteni férfiakat képeztek ki
túravezetőkké az inka ösvényre, az asszonyok közül, pedig néhányat
megtanítottak a gyapjúfeldolgozás és szövés-fonás fortélyaira, hogy
hagyományosan készített portékáik eladásával állandó bevételre tegyenek szert,
s közben megmaradhassanak szülőfalujukban.
Aztán a néhány asszony tovább tanította
a többi asszonyokat, s így a kis falu a világ végén gyakorlatilag a turizmusból
él.
Persze, azért nem hanyagolják el a
mezőgazdasági munkát sem, érdekes módon sok gyermekkel találkoztunk, akik a
mezőre mentek csákányukkal...
...vagy érdekes ásószerűségükkel...
... de volt, aki a juhokat hajtotta...
... vagy az akaratos bikaborjat
húzta-vonszolta ki a mezőre.
Visszatérve az asszonyokra, a
turistaforgalom nagyon meg van szervezve: az alapítvány hozza a turistákat, s
mire azok a buszról lekászálódnak, arra a falu központja telis-tele lesz szép
színes népviseletbe öltözött asszonyokkal...
... akik a tér közepén állva kötnek-horgolnak...
... előttük, pedig a színes gomolyák
hosszú sorban várakoznak, bevetésre készen.
Közben elkezdődik a műsor, egy asszony
kecsua nyelven elmeséli, hogyan teremtik elő az alapanyagot, az alpakagyapjút ( a magyarázathoz illusztrációként szolgáló szegény kis alpakák ott a tér túlsó felén unatkoztak két ketrecben
összezsúfolódva)...
... hogyan tisztítják és mossák ki azt
egy habzó fű segítségével...
... aztán hogyan fonják, majd festik
csupa-csupa természetes festékanyaggal.
Megmutatják az árnyékban száradó szép
fonaltekercseket – tényleg kedvem lett volna vásárolni belőlük – de
visszafogtam magam. Olyan rég nem kötöttem semmit, hogy félek örökre fonal
maradt volna.
Más asszonyok épp a felvetőt tekerték,
a lehető legegyszerűbb módon, kis farudakra...
...vagy a földön ülve csendben szövögették
színes álmaikat.
Utána mindenki a lényegre tért: odaállt
saját kis pultja elé és kínálta portékáját. Nagy tapasztalattal és meggyőző
erővel. Gondolom ezt már nem kellett tanítani nekik: az élet tanította.
Innen tovább menve hamarosan Pisac
romjaihoz értünk. Kicsit sétálni kellett a parkolóhelytől a város bejáratát
jelentő őrházakig...
... majd amikor ezeken túljutottunk,
igaziból akkor tárult elénk a csodaszép látvány.
Pisac egy nagyon fontos inka város
volt, amellett, hogy stratégiai és védelmi célokat szolgált, a XII.-XIII.
században az egyik legjelentősebb tanítási központ volt, s a házai ( nyilván a
növényi tető kivételével) csaknem tökéletesen épen fennmaradtak.
Érdekes építkezésük volt az inkáknak, a
meglévő sziklák megfigyelésével és azok eredeti alakban való beépítésével
képezték ki az épületeiket, ezért távolról nézve sokszor fel sem tűnik, hogy
ember által épített házak lennének odafent a hegytetőn, mintha csupán érdekes
kősziklák állnának ott. S ami talán még érdekesebb, az az, hogy fentről nézve a
település egy madár alakját mutatja.
Ez a természetközeli építkezési mód,
egyébként mindenütt jellemző az inka településekre: kedvenc anyaguk a kő, amit
tökéletesen meg tudtak munkálni és –mint itt Pisacban is – építményeikkel sehol
nem rontották el a környezet természetes szépségét. Lehet, hogy ezt is meg kellene
tanulni tőlük... De másrészt, ha a mi régi várainkra gondolok ( most épp a
Bálványosvár jutott eszembe hirtelen...), akkor az a véleményem, hogy a mi
elődeink is ugyanígy tisztelték a környezetüket és a természetet. Így nem is
kell olyan messzire menjünk megtanulni ezt a tiszteletet...
Pisac városa fontos temetkezési
helyként is működött. Az inka közösség legmegbecsültebb embereit ülő helyzetben
mumifikálták és különböző száraz füvekkel kitömték, majd egy-egy sziklaüregbe temették őket, arccal a
felkelő nap felé fordítva. Melléjük ételt, aranyat, mindenféle használati
tárgyakat helyeztek. Persze, ezeket a sziklaüregeket már rég kirabolták, a
kincseknek mára nyoma sincs.
De megmaradtak a szépen kialakított teraszok,
dacolva az idő múlásával, mintha csak most húzta volna meg valaki a szépen ívelt
vonalakat.
És megmaradt az emlékezés, a piacon
színes, faragott sakktáblákat árulnak, melyeknek bábui az egymással szemben
álló inkák és spanyolok.
Mellette nem messze, sámlin kuporogva
egy 86 éves bácsi kínálja a kokaleveleket...
Innen a nehezen kimondható nevű
Ollantaytambo-ba mentünk, ahol az egyik legnagyobb és legfontosabb inka erőd
áll. Maga a város ma is létezik, azon kevesek egyike, amelyeket az inkák nem
hagytak fel.
Megmaradtak a kövezett utcák, a mai
lakóházak többségét az eredeti inka kőalapokra építették...
...és a szépen kiépített csatornarendszer
is fennmaradt a mai napig.
Állítólag már a pre-inka korban is állt
itt egy erőd, ennek maradványaira épült Ollantaytambo. Stratégiailag nagyon fontos
szerepet játszott a vár, mert itt kereszteződnek a Cusco-ból, Machu Picchu
irányából és a dzsungelből jövő utak, s támadás esetén jól meg lehetett
szervezni a védelmét is. A spanyoloknak sem sikerült bevenni elsőre, ez az
egyetlen olyan erőd, amelyik a hódítóknak ellen tudott állni. Persze, második
nekifutásra azért csak bevették a túlerőben levő spanyol csapatok.
Mi is nekiveselkedünk, hogy meghódítsuk
a felettünk magasló várat...
...meredek, de jól kiképzett,
viszonylag kényelmes lépcsőkön
menetelünk libasorban. El sem lehet igaziból fáradni, mert a vonuló tömeg elég
kényelmesre diktálja az ütemet.
Közben meg-megállunk és visszapillantunk
az alattunk hagyott falura...
...és a szemközti hegyoldalra...
... ahol érdekes faragott arcot
láthattunk: Viracocha isten kőbe faragott, koronás profilját ( a lenti kép bal
szélén jól látni a szakállas arcot, tetején a kőből rakott koronával).
Viracocha a legfőbb inka isten, őt tartják a teremtő istennek, akitől a nap is
származik, s mint tudjuk, a legenda szerint az inkák a nap gyermekei. Persze,
nem csak a napot, hanem a földet, a holdat a többi égitestet is Viracocha
teremtette. Ő hozta létre a világot, először óriásokat telepítve, majd miután ezeket elpusztította azután alkotta meg
az embereket és a civilizációt.
A rajzokon, hagyományos hímzéseken
Viracocha egy szakállas emberként van ábrázolva, fején hordja a napot, akár egy
koronát, kezében villámokat tart és szeméből eső folyik. Vagyis mindent ural,
ami a természetben a hatalmat jelképezi.
Ezt a Viracocha arcot sem akárhogy
vésték a hegy oldalába: napéjegyenlőség idején a szemén áthaladó napsugár vetülete
a mögötte álló hegy oldalában különböző allati alakzatokat, kígyót, pumát, sólymot
vagy sast alkot a fény és árnyék, valamint a csillogó ásványok játékából. Az
arc mellett - mintha az isten bal vállán lenne – áll egy szellős szerkezetű
épület, ez volt a falu éléskamrája. Itt a hegy oldalában hűvösebb van, mint
odalent, ezért jól lehetett tárolni a gabonát, krumplit és húst, sőt, az
isteneknek szánt áldozati javakat is.
Ha Pisac alaprajza egy madár volt, Cusco,
pedig egy puma, akkor az Ollantaytambo alaprajza állítólag egy láma formáját
mutatja. Érdekes, hogy errefelé semmit nem építettek véletlenszerűen. Lassan felértünk
a csúcsra, közelebbről is megbámultuk a kísértetiesen meredek sziklafalba varázsolt ablakos kilátókat...
...s megnézhettük a folyón túli 5ooo m
magas hegyről idecipelt őriási kőtömböket. Ezekből kellett volna megépíteni a Nap
templomát, amit soha nem tudtak befejezni, mert a spanyol hódítók elüldözték az
erődből őket.
A leendő templomból egyetlen
falrészletet sikerült összeállítsanak...
...melynek finoman ékelt illesztéseit ma
sem lenne könnyű megvalósítani.
A templom platformját megkerülve el
lehetett jutni egy olyan kiszögellésre, ahonnan szép időben egészen az 5o km-re
magasló Machu Picchu csúcsáig el lehet látni...
