Prága – Hajnali fotózás a Károly-hídon

Már itthon eldöntöttem, hogy Prágában legalább egyszer ki fogok menni kora reggel a Károly-hídra, hogy szép csendben csodáljam a napfelkeltét, s közben szebbnél szebb képeket készítsek. Úgy, ahogy megálmodtam: simogató napsugarak fénye csusszan végig a híd simára koptatott hétszáz éves kőburkolatán, a város kihalt, az utcákon még sehol senki, sirályok és hattyúk úsznak tova odafent a levegőben, s Nepomuki Szent János szobra szép hosszú árnyat vet… na itt ébredtem fel :).

Egyedül igyekeztem a villamosra, siettem, hogy le ne késsem a Nagy Pillanatot. Emőke nem tartott velem, úgy döntött, hogy ő majd megnézi az én fotóimat, s akkor pontosan fogja tudni, hogy milyen volt a napkelte, de addig, amíg visszaérek egy picikét még alszik.

Időben érkeztem, a nap még alig készülgetett, de azért már világos volt, s a híd vége felé igyekezve megpillantottam egy fotóst… na lám, nem leszek egyedül, másnak is volt mára ilyen szorgalmas ötlete. Végül is bőven elférünk ketten is, jó nagy ez a híd. És neki is láttam szépen, komótosan jó helyet keresni, fényképezgetni, bemelegíteni…

…az első szobrokat megcsodálni…

…majd tovább lépkedni a hídon felfelé, amikor hoppá! ...a döbbenet erejével hatott rám, hogy odébb épp egy menyasszony fotózása zajlik. S még odébb még egy…

…aztán kissé balra egy kék ruhás kínai menyasszony, vagy csak fotómodell, egy jól átfázott gyapjúpulcsis menyasszony, meg a hozzájuk tartozó sok-sok fős stábok :). 

És a napfelkeltére még mindig várni kell.

Közben elérek a Nepomuki Szent János szobrához is, őszintén örvendek, hogy senki nincs a korlátra felmászva és nem öleli szorosan a szent szobrát, pillanatnyi magányomban még arra is van időm, hogy megérintsem a szobor talapzatára erősített két domborművet, mert az szerencsét hoz. Na nem a reggeli fotózásban, hanem úgy általában. Úgy is jó. Egyébként Nepomuki Szent János nemcsak a folyók, hidak, halászok és hajósok védőszentje, hanem a Csehországé is.

Visszanézek, hát csaknem üres a híd, persze, a nap rózsaszín fátyla várat még magára, de azért gyorsan kattintok egyet. Ez sem olyan rossz, csak nem az igazi….

…s azzal folytatnám is az utam, de majdnem a hídba gyökerezett a lábam, amikor megláttam, hogy az alatt az egy perc alatt micsoda csődület csinálódott oda, ahol azelőtt jóformán senki sem volt.

Nem elég a fotósok hihetetlen nagy sokasága, de a reggeli kocogók is pont ebben az órában óhajtottak fitten, elegánsan, lepkekönnyű léptekkel végigszökellni a hídon, hogy az ott állomásozók tudtára adják: hja kérem, hát vannak még hívei az egészséges életmódnak.

 S akiben lehet, abban maximális bűntudatot is ébresztenek, csak úgy, ártatlan ábrázattal. Na mindegy, bennem nem tudtak, ugyanis én már attól is büszke voltam magamra, hogy felkeltem ebben az órában. Annyit azért muszáj megjegyezzek, hogy a kocogók is mind egy szálig készítettek legalább egy szelfit, vagy egy telefonos fotót, így a reggeli küldetésük egyetlen és határozott célja számomra kissé kétes maradt.

Még egy-két szobrot megcsodáltam, miközben finoman rózsaszínűvé vált az égbolt…

 …s azon tűnődtem, hogy vajon honnan lehet majd a legjobb képet lőni. Nem kellett sokáig gondolkodnom, előttem tömör csoporékban gyülekeztek, …

…majd szép egyenletes sorba rendeződtek az összes turista-fotósok, akik aznap épp Prágában tartózkodtak.

Nna nem baj. Illetve csak annyi, hogy ott már egyáltalán nincs hely. Sőt, még az sem biztos, hogy átengednek a sorfalon. De legalább megpróbálom. S bármit szólnak, majd úgy teszek, mintha az éppen soron következő szentet nézegetném…

…és azért közben róluk is csinálok egy képet…mert már majdnem biztos, hogy mára ez lesz a legjobb fotóm.

Sétálok tovább a híd másik vége felé, mert ugye, hát azért mégse állhatok meg épp a sorfal előtt…

…s amikor a híd túloldalán, Szent Borbála, Margit és Erzsébet szobrához érek, akkor baloldalt a Megváltó szobrát is megpillantom. Na, innen most már lazán visszafordulhatok.

Ekkor már javában kúszik felfelé a nap, nézem a fotósok töretlen sorfalát…

…és közben eldöntöm, hogy még csak azért sem állok oda. Jó lesz nekem a napkelte akárhonnan, elvégre úgyis mindenkinek felkel a nap, s ha nem is lesznek tökéletesek a képek, azért ezek is az enyéim lesznek. És csakazértis helyet kapnak itt, az emlékeim között… :).

Prágai séták - A vár

Azt szokták mondani, hogy jó az öreg a háznál. Én ezzel tökéletesen egyetértek, de feltétlenül kiegészíteném azzal, hogy a fiatal is nagyon, de nagyon kell! A prágai kirándulásnak úgy indultunk neki, hogy az egész heti programot húszesztendős unokahúgom, Emőke állította össze, méghozzá úgy, hogy figyelembe vette a távolságokat, nyitásrendeket, tömegközlekedéssel való elérhetőséget, szóval mindent. Még azt is, hogy egy hosszabb séta után legyen lehetőség kicsit pihenni, kávézni, vagy fagyis kürtőskalácsot enni, mert ezt ugye, időközben megszerettük. Még akkor is, ha nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy a kürtőskalácsot Csehországban és nem Székelyföldön találták fel.

 Visszatérve a napi programra, el kell meséljem az aznapi tanulságomat. Lehet, hogy sokan nevetni fognak rajta, de azt gondolom, hogy lesznek még a korosztályomban olyanok, akik megértik miről beszélek :). Épp a várba indultunk, amikor a szállóban sebtében kapkodtam a holmimat, fényképezőt, térképet, meg minden fontos cipelni valót, amikor Emőke rám szólt, hogy csak nyugisan, nem kell annyira siessek, mert még van hat perc a kilences villamos érkezéséig, de ha lekésnénk azt, akkor két perc múlva úgyis jön a huszonkettes… 

Ez ilyen egyszerű: megnyitjuk a telefonon a gugli-térképet, ott aztán minden tudnivaló kéznél van. Szóval, miután a fél világot bejártam, rájöttem, hogy annyi mindent tanulhatunk még ettől a fiatalabb nemzedéktől, s annyira hálás vagyok azért, hogy amíg a villamos felvitt a várba, addig meg is tanította nekem, hogyan kezeljem a programot…és tényleg ennyire egyszerű! Hogy miért nem jut ez előbb eszembe, mint kinyitni a térképet és megkérdezni egy járókelőt, azt viszont még mindig nem tudom. Lehet, hogy ezt még tanulnom kell :).

A vár fenti bejáratánál a katonák úgy posztoltak az őrségben, mint sok-sok évvel ezelőtt, s a turisták is pontosan ugyanúgy bohóckodtak velük, beállva közéjük, kacagtatva őket, igyekezve kizökkenteni a nyugalmukból. Ezt a melót sem tudná bárki nap mind nap csinálni, de a katonák nagyon bírták a sarat, még csak jelét sem adták annak, hogy szívük szerint odalegyintenék némelyik majomkodónak.

A vár története valamikor a IX. században kezdődik, talán egy fából épített templommal, annak helyére épült utólag kőből, a X. században a Szent Vitus körtemplom. A mai vár alapjai a XII. századra nyúlnak vissza, akkoriban épült ki az egész erődrendszer, tornyokkal és várfalakkal erősítve, majd a XIII. század óta a mindenkori hatalom székhelyévé vált. A második udvarban levő palotában, valahol ott szemben, a kápolna mögött van most is a cseh államfő rezidenciája.

A várban több, mint hatvan különböző, kisebb-nagyobb épület van, s még a Guinness Rekordok Könyvében is jegyzik, ugyanis ez a világon a legnagyobb ősi vár a maga 570 méter hosszú, 130 méter széles alapterületével. Persze, az egész várban a legimpozánsabb épület az maga a Szt. Vitus katedrális, melyet 1344-ben kezdtek el építeni és valamikor a két világháború között fejezték be. Az egyik tornya 96,6 méter magas, így a templom körül levő szűk téren nehéz olyan helyet találni, ahonnan az egész épületet egyben le lehet fényképezni.

 A templom nemcsak kívülről ennyire szép, belülről is lenyűgöző minden apró kis részlete, a szobrok, a díszítések, a csodálatos gótikus ívek…

…és mindenekelőtt a fantasztikus festett ablakok, melyeket a XX. század elejének leghíresebb cseh festői, többek között Alfons Mucha, készítettek.

Azt hiszem, hogy órákon keresztül lehetne csodálni a szebbnél szebb részleteket, felfedezve újabb és újabb érdekességeket az épületen…

…de nem is lehet igaziból elmesélni. Ennek a helynek külön élete, patinája hangulata van. Nemhiába választják olyan sokan életük legfontosabb eseményéhez épp a Szent Vitus székesegyházat „háttérül”.

 Picikét lefelé sétáltunk a templom mögött, egészen az élénkvörös színűre festett Szt. György templomig…

…mert ott sokan ácsorogtak egy rögtönzött pult előtt, ahol a prágai királyi zenekar szervezői másnapra koncertjegyeket árultak. Műsoron Pachelbel, Mozart, Vivaldi, így hamar döntöttünk: holnap este ez lesz a programunk itt, a Szt. György templomban, s akkor majd láthatjuk patinás belsejét is.

Továbbhaladtunk, immár zsebünkben a jegyekkel, mert még az Arany utcácskát is meg akartuk nézni. Egykor huszonnégy, ma már csak tizenegy aprócska ház, néhány közülük korhűen berendezve...

…mások – köztük az a kis kék ház is, melyben egykor Kafka lakott -  szuvenírboltokká lettek alakítva, megőrizve az utca régi hangulatát.

A házikókat a XVI. században építették a várat őrző íjászok számára, aztán később kapta az Aranyművesek utcája nevet, mert a XVII. században aranyművesek, aztán később cselédek, szolgálók, varrónők, mindenféle művészek lakták. Nekem a legjobban talán az aprócska kocsma tetszett…

…na meg az utca legvégén egy régi, kezdetleges filmesműhely és vetítőterem, mely valamikor a múlt század derekán működhetett.

Innen a vár déli fala mentén…

…visszakeveredtünk újra a Szt. Vitus katedrálishoz, mert rájöttünk, hogy annyira elcsábított a sok egyéb látnivaló, hogy még körbe sem jártuk…pedig tényleg nem akartuk kihagyni ezt.

Itt van baloldalt az elnöki hivatal irodáinak nagyobb része…

…s jobboldalt, pedig a katedrális csodaszép Arany Kapuja, melyet egy 1370-ből fennmaradt, az utolsó ítéletet ábrázoló, mozaik díszít. Na ehhez a szépséghez nincs is amit hozzáfűzni, ezt látni kell!

Befelé indultunk a régi várkapu irányába, hogy gyalog sétáljunk le a városba befelé vezető lépcsősoron, közben lépten-nyomon mai, vagy régen volt utcai zenészek szórakoztattak, …

…miközben az alattunk fekvő város látképét és szépséges tornyait csodálhattuk.

Metróval mentünk a következő állomásig (tetszett a metró falának modern burkolata :))…

…a Józsefvárosig, hogy megnézzük a híres zsidó temetőt. A XV. században kötelezték a zsidókat, hogy a városon belül temetkezzenek, majd idővel felszámolták a többi temetőt, ezért a sírköveket mind ideszállították. Mivel a hely annyira szűk volt, több rétegben is temetkeztek, néhol 12 rétegben is rétegződnek a sírok, de így is nagyon zsúfolt és szinte áttekinthetetlen a régi, megkopott kövek sokasága.

A leghíresebb síremlék a Lőw rabbi nevéhez fűződik, ő volt az, aki a legenda szerint a Moldva folyó agyagos iszapjából egy agyagszobrot gyúrt, a Gólemet, s a kabbala segítségével életet lehelt belé, méghozzá úgy, hogy a szájába egy varázsigével ellátott papírfecnit dugott. Ha kicsit megerőltetem az emlékezetemet, akkor rémlik, hogy a román tévében is volt egy rajzfilmsorozat az agyagból gyúrt együgyű fickóról, amelyiket mindig átgyúrtak. Persze, akkor még nem ismertem a legendáját, nem nagyon tudtam kötni semmi egyébhez. Szóval a Gólemnek az volt a feladata, hogy mindenféle szolgálatokat teljesítsen a rabbinak, többek között az is, hogy megvédje a zsidó népet. De a szobor önálló életre kelt, egy idő után a gazdája már nem tudta irányítani, eldurvult, összevissza garázdálkodott, ezért muszáj volt újra idomtalan agyagmasszává alakítani. A legenda egyik része ma is él, méghozzá olyan formában, hogy aki egy cetlire három kívánságot ír és azt bedugja Lőw rabbi sírjanak repedésébe, annak a kívánságai teljesülnek.

A temetőtől alig száz méterre, a sarkon túl van a régi-új zsinagóga épülete is, ahol állítólag a Gólem-legenda született, s a figura agyagmassza formájában talán még ma is ott lapul az épület padlásán.

 Ezt a zsinagógát 1275-ben építették, de Prágában már a XI. században jelentős zsidó közösség élt itt, Józsefváros területén. Egészen a XVIII. századik nem volt szabad nekik elhagyni ezt a városrészt, egészen addig, amíg II. József elrendelte a negyedet körbekerítő falak lebontását. Ezért nevezték el az ő tiszteletére Józsefvárosnak. Utána a zsidók szabadon elhagyhatták a negyedet, sokan elköltöztek, helyettük csavargók, hajléktalanok foglalták el a lakásokat, s hamarosan annyira lezüllesztették, hogy aztán jóformán az egész városrészt lebontották, csak a zsinagógák, régi városháza, s a temető maradt fenn.

A Rudolfinum felé sétáltunk, ez a Cseh Filharmonikusok otthona, klasszikus koncertek és fesztiválok fellegvára, s nem utolsó sorban egy nagyon szép épület. Nevét az egykori osztrák koronaherceg után kapta, aki az 1885-ös megnyitón személyesen részt vett. Maga Dvorák itt vezényelte a Cseh Filharmonikusok zenekarának a legeslegelső koncertjét 1886 januárjában. Dvorák nevét viseli a kiváló akusztikával rendelkező koncertterem is, amelyik az egyik legrégebbi koncertterem egész Európában.

Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a Rudolfinum lépcsőin a vörös szőnyeg nem valami világhírű zenekar tiszteletére lett leterítve, hanem az új BMW-modell bemutató klippjéhez… Hiába, na, modern időket élünk. Remélem a klipp zenei aláfestése legalább valami jó klasszikus lett :).

Az épület nem mindig szolgált a zene otthonaként, ugyanis 1919 és 1941 között a Cseh Parlament tartotta itt üléseit. Csodaszép kilátás nyílik innen a várra, biztosan értékelték ezt az egykori parlamenterek is…

Alkonyodott és nagyon kellemes volt az idő, ezért gondoltuk, hogy vacsora előtt még egyet sétálunk a folyó partján. A híd végéhez érve megszólított egy fiatalember, hogy jó lenne, ha vennénk tőle jegyeket a fél óra múlva induló sétahajóra, mesélt róla, hogy merre megy a hajó, mi mindent láthatunk, szóval neki a jegy eladó volt. De tényleg jó ötletnek tűnt ezt is kipróbálni, miért is ne… épp csak lesétáltunk a stéghez, mikor odaértünk már kezdték is a beszállást.

Kellemesen meleg volt az idő, végig fent ültünk a tetőfedélzeten, közben két jó nagy adag sültkrumplit, meg sört rendeltünk, fényképezgettünk, néztük a sirályokat, meg a hattyúkat és élveztük a hajókázást.  Ennél jobb befejezést a mai napra el sem lehetett képzelni :).