Valahol a világ végén - Ushuaia

Tűzföld tulajdonképpen nem is egy földterület, hanem egy nagy szigetcsoport, mely a Magellán-szoroson túl a déli-sark irányába húzódik - csakis azért, hogy az amúgy is hosszúra nyúlt Dél-Amerikát megnyújtsa még egy kicsit J. 

Nem csak Tűzföld, vagy Argentína, de az egész világ legdélibb városa Ushuaia, ezért nevezik a világ végének. Nem tudom ki találta ki, de igencsak jó ötletnek bizonyult ez a „világvége”dolog, mert a mindössze pár ezer lakossal rendelkező városka zsúfolásig van telve turistákkal, nevesebb vendéglőiben előre helyet kell foglalni, hosszú, lassan haladó sorban kell várakozni a kézműves-csokiboltokban, s még a semminek sem jó fagylaltjukra is akad bőven vevő.

Persze, a város nevezetességei vonzzák a tömegeket, naponta többször is indulnak sétahajók a közeli oroszlánfókás, madaras, vagy pingvines szigetekre, a közelben több érdekes természeti rezerváció, 2000 méter körüli magasságú szépséges hegyek (az Andok meghosszabbítása dél felé) , gleccserek és egyéb látnivalók sorakoznak, de még fontosabb, hogy innen indulnak a nagy hajókirándulások az Antarktiszra is. A jeges földrész partjai Ushuaia-tól kevesebb, mint 1000 km-re fekszenek.

Mindezek mellett nem mellékes az sem, hogy ez a vidék még mindig eléggé titokzatos, így továbbra is a kutatók és felfedezők valóságos paradicsoma.

Mihelyt megérkeztünk, s a reptérként szolgáló kis földnyelven szerencsésen landoltunk, hamar mentek a dolgok, lepakoltunk a város szélén álló szálláshelyünkön, s nekiláttunk felfedezni a várost.

Négyzetrácsos szerkezete – na meg a szállóban kapott térkép  -  sokat segített a tájékozódásban, de az ismert vendéglőket vagy a más fontos helyeket amúgy is bárki megmutatta. Elvira néni halas vendéglője tényleg nagyon jónak bizonyult, szerencsénkre, mert a Nina néni vendéglője (ahová eredetileg indultunk) épp zárva volt aznap, s így fele árban élvezhettük ugyanazt a menüt. Ez az a tipikus helyzet, amikor jobb, ha az ember a saját feje után megy, s a híres útikalauzok túlzottan lelkes ajánlatait egy kicsit még 

leellenőrzi.

Mondtam, hogy nem volt nehéz felfedezni a várost –ebben az is segített, hogy minden érdekesség és látványosság a kikötő főutcáján, s az azzal párhuzamos utcán volt, na meg a déli városszélen, ahol az egykori fegyenctelep állt. Ez 1902 és 1947 között a legelvetemültebb, leghírhedtebb bűnözőknek biztosított szállást.

Nem volt ez egy hét rend fallal körülvett építmény: hajó nélkül innen a szigetekről sehová sem lehet elmenekülni.

 A fegyenctelep emlékeit nem csak a fegyházmúzeum őrzi, több épületben is működnek kiállítások, sőt: vetítéssel összekötött bemutatók is csábítgatják az arra járó halandókat.

Ennek a galériának a hátsó udvarán ügyesen berendezett életképekkel...

...eredeti kis mozdonnyal, mellette színesre festett bábukkal...

...próbálták minél élethűbben bemutatni az Ushuaia-i fegyenctelep mindennapjait, s persze bent a csarnokban tonnaszámra lehetett szuvenírt vásárolni. Ha a zsúfoltan megrakott polcok közül végre kikecmeregtél az utcára, akkor nyilván be kellett állni egy vicces fotó kedvéért az üres zubbonyba... mert hátha időközben valamit elfelejtettél volna, s akkor még mindig visszaléphetsz érte a boltba.

Tűzföld történelme nagyon szomorú. Az 1500-as években többször is jártak errefelé spanyol hajók, többek között Drake kapitány is megfordult errefelé – róla nevezték el a Dél-Amerikát Antarktisztól elválasztó szorost. Csakhogy ő akkor még azt hitte, hogy Tűzföld a szárazföld része, nem egy szigetcsoport. Csak száz évvel később térképezték fel pontosan a hajóutakat, s ezzel együtt az itt elterülő szigetvilágot.

 Annak idején több indián törzs lakta a vidéket, onák vagy selknamok, yámanák, manekenkek, kaweskarok, meg több kisebb csoport is. Amikor 1500 körül Magellán errefelé hajózott, akkor messziről figyelte, hogy végig hosszan a parton nagyon sok tűz égett, de még a csónakokban élő selknamok kenuiban is állandóan égett a tűz. Emiatt nevezte el Tűzföldnek. A tüzeket az indiánok gyújtották, melegedni, ugyanis úgy maradt fenn, hogy ezek a népek nem viseltek ruhát – itt az Antarktisz közelében – csak úgy meztelenül 

éldegéltek.

Állítólag az erre a magyarázat, hogy a kevés volt errefelé a szőrmés állat. Idelent, délen ritkán jutottak guanaco-bőrökhöz, s ha igen, akkor nagy becsben tartották takarókként, kabátként használták. Sajnos azonban, hogy itt ezek a bőrök hamar átnedvesedtek és ezáltal inkább hideget tartottak, mint meleget. Ezért vigyáztak az indiánok annyira a tüzeikre, s kuporogtak mellette meztelenül még halászáskor a csónakjaikban is. Testüket fókák zsírjával kenték be, ez valamennyire védte bőrüket a hideg, szeles, nedves időjárásban. A tűz körül való kuporgás állandó életforma volt náluk, mert ebben a testhelyzetben sokkal kevesebb hő párolgott el testükből. Ettől a sok guggolástól a lábfejeik is szokatlanul nagyra nőttek, innen ered a vidék neve is: Patagónia szó szerint azt jelenti, hogy a medvelábú - vagyis a nagylábú - emberek földje.

A XIX.ik század elején még elég békés, mondhatni őskori viszonyok uralkodtak itt a Tűzföldön, 9-10000 indián lakta a vidéket, s halászással-vadászással keresték meg a betevő falatot. Aztán jöttek a hódítók, mert híre kelt, hogy errefelé nagyon jól megfelel a klíma a juhtenyésztéshez, de ami még érdekesebb: gazdag aranylelőhelyeket rejtegetnek az Andok idáig húzódó büszke hegyei.

A juhokat tenyésztő telepesek szépen benépesítették Patagóniát, az addig csak vadon élő guanacók által használt területeket, így a félénk állatok egyre inkább kiszorultak élethelyeikről, egyre fogytak, s az őslakosok számára egyre kevesebb élelem és megélhetési lehetőség maradt. Nem lévén más választásuk, a telepesek birkáit kezdték vadászni. Ettől a fehér ember dühbe gurult, s dühében az őslakosokat kezdte levadászni. Sőt, odáig fajultak a dolgok, hogy a juhosgazdák megbíztak egy aranybányászt, épp a hazánkból származó Julius Poppert, hogy szabadítsa meg őket az indiánok portyáitól. Ennek eredményeképpen a bevándorlók rendes embervadász-csapatokat alakítottak, s a szó szoros értelmében kinyírták az őslakosok zömét. A kevés túlélőt az elkövetkező évek járványai vitték el. ĺgy sikerült tönkretenni egy sokezer éves kultúrát. Ma már sajnos egyetlen indián leszármazott sem él Tűzföldön, s azok is kevesen vannak, kiknek a felmenőik között indiánok voltak.

Második napunk nagyon zsúfolt volt, de annál érdekesebb.  Ushuaiatól alig 15-20 km-re egy keskenyvágányú vasúton szaladó vonatocska indul. Ez a „világvége” vonatja, s ezzel lehet a  közeli nemzeti parkot körbepöfögni, s imitt-amott leszállni és szétnézni a park területén

Egykor a fegyenceket is ezen szállították a mocsaras területekre, ahol fát vágattak, a hegyekben aranyat bányásztattak, vagy egyéb munkákat végeztettek velük.

Különös, szinte túlvilági tájakon haladunk, kiszáradt fák kísérteties erdőszigeteket alkotnak...

...az innenső parton lovak legelnek, de a túlsót a hódok népes tömege birtokolja. A hódokat is a hódítók telepítették be – tényleg, vajon tőlük ered-e a hódítók neve? Elvégre ugyanaz a technika, egy jó helyet elfoglalni, belakni, s addig rágni a fák törzsét, míg mind kipusztulnak...

A vonatozás elég hamar véget ért – akár gyalog is érhettünk volna vele, s aztán elvittek a Roca tó partjára...

... ahonnan rövid, 4-5 km-es gyalogtúrán mutogatták meg a park szép virágait...

...Magellán ludakat...

...és a gyönyörű feketenyakú hattyúkat. Ilyent még nem láttam ezidáig.

A farkasok meg a pumák nem szeretik a zajt, meg a nappali csatangolást, ezért egyáltalán nem találkoztunk velük.  De láttam egy fán valami nagyon érdekes gumót, megkérdeztem mi  az, hát ez egy gombafajta és eléggé elterjedt itt a parkban. Meg is lehet enni, megkóstoltam, nem olyan jó. Szaftos, kicsit ragacsos, de alig van valami halvány édeskés íze.

Dél körül értünk vissza a városba, gyorsan ebédeltünk valami jóféle halakat, s aztán mentünk le a kikötőbe, mert hajójegyünk volt a pingvinekhez. Már alig vártuk J.

Ushuaia-t magunk mögött hagyva szépen elhelyezkedtünk a 120 fős utastérben, s alig tíz perc teltén már oda is értünk valahova. Egy szigethez, melyen szép fekete kormoránok tollászkodtak.

 Nagy izgalomba jöttem, mert elsőre pingvineknek néztem őket, de ahogy közeledtünk egyre tisztább lett a kép. 

Nem baj, a kormoránok is szépek. Csak nem pingvinek.

Aztán az első szigetecske után több madaras sziget is feltűnt, egyre érdekesebbek...

...mert már nem csak kormoránok, de sirályok, meg mindenféle kacsafélék is lakták őket.

Elég sokáig ügyetlenkedtem, míg egyszer röptében is elkaptam három kormoránt...ezek mindig akkor váltanak irányt amikor éppen fotóznád őket.

 A következő pihenőnél hamar észrevettem, hogy valami érdekes látnivalónk lesz, mert az emberek tömegesen és futólépésben tódultak a fedélzetre, s mindannyian a hajó legelső részében állapodtak meg, ahonnan gyönyörűen lehetett látni a lustán sütkérező oroszlánfókákat...

...s mire egészen közel értünk az volt az érzésem, hogy a hajó orra fog bukni, mert mindenki ott vesztegelt az elejében.

De nem lett semmi baj, szerintem a hajó – vagy a kapitány - szokva van a jelenséghez, ezért finom, lassú manőverrel elkezdte forgatni a hajót, úgy, hogy előbb-utóbb mindenki első sorbéli vip-helyre kerüljön...

...s jól láthassa ezeket a 200-400 kilós, 2-2,5 méter hosszú apróságokat, mert a hímek ilyen szép nagyra izmosodnak. Rá is edzenek keményen, nagyon sok halat, rákocskát meg kagylót tudnak feldolgozni.

A nőstények kisebbecskék, de ezek is elérik a 150 kilót és a 2 métert. Itt tényleg nagyon lusták a napon, de amikor vízbe büklennek akkor gyorsan és ügyesen vadásznak.

Elképzeltem, hogy erről a ferde kőfalról milyen jól be tudnának csúszni a vízbe – sokáig szuggeráltam őket, de mozdulni sem akartak.

A hajó körbetáncolt, mindenki látta a lusta fókákat, s aztán lassacskán elindult egy újabb madaras sziget felé ...

 ...de emögött már látszott a híres, vörös-fehér csíkos világítótorony. Ez a hely pontosan a világ vége. Mert így hívják.

Több oldalról is megörökítettem a híres helyet – itt egyebet nem nagyon lehet tenni, legfennebb kiülni a szigetecske csücskére, s hallgatni a hullámok csobbanását.

Kicsit beborult, izgultam, hogy annyit nézzük a madarakat, míg nyugovóra térnek a pingvinek. Keményen elsötétült az ég, s hideg csípős szél süvített kegyetlenül.

Érdekesen alakul errefelé az időjárás, amilyen gyorsan beborult úgy ki is tisztult, s mintha jobban is haladtunk volna. 

A hajó orrában álldogáltam,reménykedve, hogy akkor hamarabb fogunk odaérni, de ennek semmi jele. A világ vége után még két kerek órán át szeltük sebesen a csatorna vizét, s még mindig nem voltunk ott. Közben jobbról, a chilei oldalon apró kis település épületeit vettük észre, ez Port Williams, a legdélibb falu a világon. Mert Ushuaia az ugye város.

A mellettem álló emberek is következetesen szembeszegültek a sarki szél szembecsapó hidegével – egyikük nagyon dokumentált és ehhez passzentosan kommunikatív is volt – magyarul: egyetlen pillanatra be nem állt a szája -  s azt mondta a többieknek, hogy jobb itt kitartani, mert innen lehet majd legjobban látni a pingvineket. A part fövenyes, nem elég mély, ezért ott nem forgolódik a hajó. Hááát, ha így van akkor én sem megyek sehová. Még ha lefagyok, akkor sem. Pedig a lefagyás már nagyon közel volt.

Végre lassítani  kezdett a hajó, nagy ívben balra kanyarodott, már láttuk is a Martillo sziget partjait...és ott voltak!

Nem feküdtek le aludni, nem mentek sehová, csak totyogtak ide-oda, vagy hasra fekve szárítkoztak a kavicsos parton...megvártak minket. És láttuk, hogy fent a domboldalban, a bokrok közelében vannak a kolónia földbe vájt fészkei vagy barlangocskái, ahol kiköltik a fiókákat. Olyan aranyosak voltak!

Egyre közelebb mentünk a parthoz – a mindenhez is értő szomszédnak igaza volt – itt lehorgonyoztunk, s mindenki próbált a lehető legjobb helyre igyekezni. Én meg, mint a cövek, meg nem mozdultam a hajó orrából, annyira élveztem a látványt.

Néztem ahogy ki-be járkálnak a vízből, ahogy megrázzák elegáns fekete frakkjukat...

...vagy hasra vetőznek és úgy tesznek, mintha napoznának.

És ezt nem egy pingvin teszi, nem is egy tucat...

... hanem több száz egyszerre J.

Aztán mások csoportokba verődtek – biztos valami szuperokos stratégiát eszelhettek ki...

...mert egyszerre iramodtak neki, hasaltak mindannyian a tengerbe...

...és buktak alá hihetetlenül fürgén, majd villámgyorsan tovaúsztak a víz alatt, akár a legfürgébb halak.

Ezek a vidám, fürge teremtmények a Magellán-pingvinek. Azt mondták, hogy 70-75 centi magasra nőnek, nekem kicsit még ennél is apróbbnak tűntek – de nem állhattunk melléjük, hogy lemérjük őket. Erre és az ehhez hasonló szigetekre nem szabad kilépni, nehogy az ember megzavarja az állatok életterét. Szerintem tökéletesen rendben van ez így.

A Magellán-pingvineknek jópofa csíkos mintázata van, a szemük körül is van egy fehér sáv, de az oldalukon is végigszalad egy fekete-fehér csík. Erről könnyen felismerhetők.

Az egészen kicsiknek még nem is volt kialakulva a csík az oldalukon.

Csupán két nagyobb testű, szép, narancssárga foltos pingvin árválkodott egymás közelében – ők királypingvinek – valahonnan idekeveredtek, de szemmel láthatóan ezen a szigeten nem érzik otthonosan magukat.

Ők valahova máshova vágyódnak, az övéik közé...