Hirosima csendje

Nem mindenki vállalta be az egynapos kirándulást Hirosimába, részben amiatt, hogy valószínűleg ma is sugárveszély van a zónában, de többnyire azért, mert nem mindenki érzett magában elég erőt a kegyetlen múlttal való szembesüléshez. Én látni akartam azt, amiről annyit hallottam, olvastam: az emberiség egyik legkegyetlenebb kísérletéről, annak nyomairól.

Csendes, nagyon borongós őszi időt kaptunk, néha-néha apró, szúrós szemű esővel…rendben volt így, talán jobban is passzolt a nap hangulatához, mint a verőfényes napsütés. A busz pontosan a híd végénél áll meg, annál a hídnál, ahol 1945 augusztus 6-án az a bizonyos kegyetlen hadművelet történt. Ez a híd volt az eredeti célpont, de a légmozgásoknak köszönhetően a bomba száz-valamennyi méterrel odébb csapódott be - bár a következmények szemszögéből azt hiszem, hogy ez teljesen mindegy volt.  A híd közepéről a szigetre megyünk, melyet ma Béke-parknak hívnak, s melyben a legtöbb emlékmű helyet kapott.

Az élet teljesen normálisan folyik, emberek jönnek-mennek, gyerekek tartják itt kint a békéről szóló tanórákat, szorgos, ügyes kezek gondozzák a parkot.

A folyón időnként megjelenik egy kerek alakú ultramodern taxi, egy csónakféleség, mely sebesen száguld végig a folyón, nagy kontrasztot alkotva, az 1945 óta mintegy néma kiáltásként a parton álló, kiégett A-Dome-mal. Ettől az épülettől 160 méternyire csapódott be az Enola Gay nevű repülőről ledobott atombomba. Egyébként Enola Gay a pilóta édesanyjának neve volt.

Megnézzük közelről is, némán körbejárjuk, apró kis szalagunkat, hajtogatott darumadarainkat mi is elhelyezzük és egy percig még nagyobb csendben adózunk. Nem lehet túl sokat mesélni erről a helyről, mert nem szavakkal, hanem érzésekkel lehet csak leírni azt, hogy szinte zsibbadtan állsz, jársz és nézel, közben nagy gombóc ül a torkodban és két kéz markolja, szorítja folyamatosan a mellkasodat.

Végigmegyünk a folyó mindkét partján, rengeteg az emlékmű, az emlékeztető, s rengetegen róják le kegyeletüket. Aztán a Béke-múzeumban megnézzük az egykori Hirosimáról a bombázás előtt és után készült képeket, egy filmet, melyben sok-sok ember - akik annak idején gyerekek voltak - elmeséli a személyes tapasztalatát, mindazt, amit a bombázáskor láttak, éreztek, azt, hogy hogyan menekültek a katasztrófa helyszínéről és hogyan próbáltak segíteni egymásnak.  S ami számomra talán a legmegrendítőbb volt, a bombázás után megmaradt használati cikkeket, ruhamaradványokat, korabeli újságokat, emlékeket. Itt már nem is tudtam fotózni…túl szomorú volt.

Volt egy elsötétített terem, melynek közepén asztalszerű monitor, mintha a bombázó Enola Gayből látnád a bevetés és a robbanás mozzanatait, döbbenetes képsor. Lefényképeztem, érdemes végignézni… Közben azon gondolkoztam, hogy a pilóták, akik ezt végigcsinálták, s a parancsnokaik, akik az utasításokat adták, vajon felfogták valaha is, hogy mit tettek…?

Amíg a monitoron rekonstruált bevetési képeket megmutatom, addig egy könyvből, Karl Bruckner: Szadako élni akar című könyvéből másolok be ide egy idézetet, ennél tisztábban, pontosabban és döbbenetesebben senki nem írta le, hogy tulajdonképpen mi történt akkor.

“A bombán egy elmés szerkezet kinyitotta az ejtőernyőt.
A bomba az ejtőernyőn lebegve ereszkedett a föld felé.
Az óra mutatói nyolc óra tizennégy perc és ötven másodpercet jeleztek.
A bomba hatszáz méter magasságban volt a föld felett.
És amikor nyolc óra tizenöt perckor újabb száz méterrel lejjebb ereszkedett, különböző műszerek, amelyeket tudósok agyaltak ki, bekapcsolták a gyújtószerkezetet: a neutronok széthasították az urán 235 nevű nehézfém atommagjait. És ez a hasadás felfoghatatlan mértékű láncreakcióban ismétlődött.
A másodperc milliomod része alatt új nap lángolt fel vakító fehér fényben.
Százszor nagyobb fénnyel világított, mint a nap.
És ez a tűzgolyó milliónyi hőfokú forróságot lövellt Hirosima városára.
Ebben a pillanatban 86000 ember égett el.
Ebben a pillanatban 72000 ember szenvedett súlyos sérülést.
Ebben a pillanatban 6820 ház vált porrá, és a légüres tér szívóereje mint porszemecskéket több kilométer magasságba felrántotta őket az égbe.
Ebben a pillanatban 3750 épület omlott össze, és a romok lángolni kezdtek.
Ebben az egyetlen pillanatban halált hozó neutron- és gammasugarak másfél kilométeres körzetben bombázni kezdték a robbanás helyét.
Ebben a pillanatban az ember megkezdte az első kísérletet arra, hogy a tudomány segítségével megsemmisítse önmagát.
A kísérlet sikerült.”
[Karl Bruckner: Szadako élni akar]

Reméljük, hogy azóta okosabb lett a világ, reméljük soha többé nem tesz hasonlót és Szadako papírból hajtogatott madárkái tényleg békét és reményt hoznak a földre.