Bali – Taman Ayun, Ulan Danu és a rizsföldek

Taman Ayun szó szerint szép kertet jelent és az egyik legszebb templom Bali szigetén. A templom egy gyönyörű parkban található, fákkal és tavakkal, körülötte széles árkokkal, akár a régi várkastélyok. Egyetlen hídon lehet bejutni a parkba, innen látszik is már a templom.

A parkban egy négyzetes alapú szökőkút áll, melynek kilenc sugara a négy fő égtáj felé, a négy mellékégtáj felé és a kilencedik pont középen folyik, ez utóbbi a hinduk kilenc fő istenének van felajánlva.

A Taman Ayun-t 1634-ben építették a Raja-dinasztia családi templomaként, Mengwi faluban, de manapság már a helybéli népek „anyatemplomaként” tartják számon, ugyanis a legnagyobb templomok, ahol áldozatot lehetne bemutatni, eléggé messzire vannak innen.

Mielőtt a parkban tovább mentünk volna, egy fedett színpad mellett kicsit megálltunk bámészkodni, ugyanis Barong táncverseny volt, ami számunkra különleges és egyedi élményt jelentett. Ez a Barong egy hagyományos maszkos tánc, általában a jóságos fehér varázsló, vagyis a Barong és az alvilági gonosz, vagyis a Rangda harcáról szól és a táncosok csodálatos finomsággal, ügyességgel és érzékenységgel alakítják a két jellemet, pedig egy rettenetesen vastag és nehéz, díszes öltözetben kell zenére táncolni, forogni, szaladgálni.

Hátrébb, az udvar végében voltak ilyen maszkok is kiállítva, ott közelebbről is szemügyre vehettük a csicsás szerkót – hát az biztos, hogy ebben nem könnyű táncolni! Egy kicsit hasonlítanak a mi farsangi maszkáinkra.

Ami nagyon érdekes és tanulságos, hogy itt Balin nemcsak a gyönyörű templomaikat, hanem a táncaikat is, például ezt a Barong-táncot, meg még egy másikat, a kecak-táncot is felvetették a szellemi Világörökség listájára. Hiába na, valamit nagyon ügyesen csinálnak ezek a balibeli emberek.

A felső, zárt udvarba, ahol a tulajdonképpeni templom van, csak ritkán, a nagy ünnepségek alkalmával lehet bemenni, ilyen a templom avatásának napja, vagy a termés ünnepe, melyet 210 naponként tartanak.

A bejáratot mindenütt hosszú, kézzel hajtogatott levelekkel, virágokkal feldíszített 8-10 méteres bambuszrudak, penjorok jelzik. Ilyen szép penjorokat a falvakban is mindenütt lehet látni, évente kétszer, a betakarítás ünnepére várva készítik ezeket. Úgy tartják itt Balin, hogy ezeken az Galungan-ünnepeken az elhunyt szülők, felmenők lelke eljön meglátogatni a leszármazottakat és vidám, szép napokat élnek meg ilyenkor sok finom étellel, imádsággal, boldogsággal. Örülnek annak, hogy az ősök letekintenek rájuk, vigyázzák útjukat, életüket.

Természetesen az ebédekhez levágott jószágból jut az isteneknek szánt adományba is, de itt Balin ez inkább jelképes, az ételadományt a szentélyben bemutatják, ott helyben meg is kóstolják, a rizset a homlokukra ragasztják, meg a fejükre hintik, majd aztán az ételt hazaviszik és elfogyasztják, pontosan úgy, mint nálunkfelé a húsvéti szenteltet.

Maga az áldozat, amit minden nap frissen felajánlanak, az általában egy aprócska bambuszlevél-tálcán elhelyezett négy elemet kell tartalmazzon, valamilyen levelet, virágot, fát, vagy füstölőt és pár csepp rászórt vizet. Gyakorlatilag a négy fő elemet, föld, tűz, levegő és víz kell valamilyen formában jelképezze és az adományt minden nap a ház elé, vagy a szentélybe helyezik köszönetképpen a békéért, mellyel az isten megáldotta a Földet. Az adomány értéke nem annyira pénzben, hanem főként az elkészítéséhez ráfordított időben rejlik.

A tulajdonképpeni templom bekerített udvarához fel kell menni néhány lépcsőn, s csak a kerítésen kívülről lehet megcsodálni az emeletes építményeket.

 De onnan nagyon jól be lehet látni az udvarba, itt vannak a legfontosabb szentélyek a sokemeletes – Meru hegyre emlékeztető - öt, hét, kilenc és tizenegy rendbeli fedéssel ellátott tetőzettel.

Az emeletek száma attól függ, hogy melyiket kinek a tiszteletére emelték, az isteneknek a legmagasabbakat, a királyoknak, bráhminoknak kisebbeket. De mindegyik egyformán szép.

Bent az udvaron egy asszony és egy férfi – gondolom ők az ügyeletes gondnokok - rendezgette a felajánlásokat, takarította el az elhervadt virágokat, gondozta az udvart…

…míg a kerítésen kívül szintén egy asszony meg egy férfi a környéket rendezte, a járdát és a falakat javította. Ők nem fehérköpenyes munkát végeztek. Szótlanul, alázattal és szorgalmasan.

A másik templom, amelyikről mesélni szeretnék, az a Beratan Ulun Danu. Úgy tartják, hogy ezt a templomot épp egy évvel korábban építették, mint a Taman Ayun-t és eredetileg fent volt a Batur hegyen, de az 1917-es vulkánkitörés után úgy döntöttek, hogy ami még megmaradt a szentélyből azt áthozzák a tó mellé és itt építik fel újra a templomot. 1926-ban ismét elöntötte a láva a falut is és a templomot is, de a legmagasabb, a 11 szintes szentély megmaradt. Utána megint újjáépítették, ezúttal kerestek egy magasabban fekvő helyet a falunak is és a templomnak is.

 Ez a második legfontosabb templom Bali szigetén, az Agung hegyen található Puri Besakih után. De a két templomot szorosan összeköti a legenda , ugyanis azt tartják, hogy valamikor réges-régen a hinduk istene, Shiva az indiai Meru hegyet kettévágta és idehozta: a jobb kezében levő hegyet Agungra helyezte, ebből lett az Agung hegy, s ezen trónol az ő fia Mahadeya Shiva, a férfi erő, a Purusha jelképe, a bal kezében levőt, pedig ide a Bratan tó mellé helyezte, ebből lett a Batur hegy, melyen a tavak és Folyók istennője uralkodik, aki a női erők, a Pradana jelképe.

Így lesz a két félből újra egység, a férfi és a női erők így tartják egyensúlyban a világot.  A Pura Besakih templomban istenhez imádkoznak a hívők, s imádságaik célja az, hogy a spirituális boldogságot, a lelki megnyugvást elérjék, itt viszont a jó termésért, az anyagi és gazdasági jólétért imádkoznak és adnak hálát az isteneknek. És nem utolsó sorban gyermekáldásért, mert a tó istennője egyúttal a termékenység istennője is.

Lehet, hogy számunkra különös és szokatlan, de Bali lakói számára természetes dolog, hogy ők semmit sem kapnak ingyen, mindenért dolgozni kell és a betakarított termésért mindig hálát adnak az isteneknek. Sőt, mint már említettem minden áldott nap áldozattal kedveskednek az isteneknek, s a nap végén is hálát adnak azért, hogy az erő velük tartott, hogy tudtak dolgozni, s hogy megtartotta egészségüket. Mindenért, amijük van. Pedig nem dúskálnak a jólétben, keményen dolgoznak minden marék rizsért, de van nekik valami, ami ennél sokkal fontosabb: van hitük, becsületük és alázatuk.

Olyan szerencsés időpontban érkeztünk a templomhoz, hogy pont vasárnap és épp a betakarítás utáni hálaadás időszaka volt, ezért nagyon sok zarándok érkezett csoportosan, egyénileg, vagy a családjukkal…

… és a kerítés mellett állva láthattuk hogyan zajlik a szertartás. Szépen díszített tálkákbn viszik a szentélybe a felajánlást, majd a szentelni való ételt kipakolják és letérdepelnek mellé. A bráhmin megáldja az ételt is és az embereket is…

…néhány szem rizset a homlokukra ragasztanak, a fejükre is tesznek és esznek is belőle egy keveset.

 Eközben végig esett az eső, de ez senkit sem zavart, itt az eső kellemes, langyos és simogató…azt hiszem, hogy bőséges áldást jelent.

Ezek után már nagyon vártuk, hogy végre igazi rizsteraszokat lássunk. Persze, az út mentén nagyon sok rizsföldet lehet látni, azok is nagyon szépek, de távolról sem olyanok, mint a Jatiluwih rizsteraszai.

Indonéziában háromszor tudják egy évben betakarítani a rizset, ezt nagyjából azelőtt is tudtam, mielőtt idejöttem volna, de azt, hogy az emberek itt évente háromszor milyen emberfeletti munkát végeznek ahhoz, hogy az a pár szem rizs megteremjen… hát azt soha nem gondoltam volna.

Mi pont az egyik legnehezebb időszakot fogtuk ki a munka szempontjából, mert ilyenkor rendezik a teraszokat, most aratás után újra meg kell forgatni a talajt, hogy ismét teremjen, ilyenkor készítik elő a hajszálvékony palántákat, melyeket majd az elárasztott teraszokba egyenként kiültetnek, s várják, míg szárba szökken.

Azt hittem, hogy itt csupán csodálatos üdezöld rizsteraszokat látunk, melyeknek látványa nagy örömmel fog eltölteni – ennél ezerszer többet kaptunk. Olyan embereket láttunk - némelyikkel pár szó erejéig még beszélhettünk is - akik emberfeletti munka árán próbálják a családjuk számára a létminimumot biztosítani, s akik őszintén hálásak azért, mert egészségesek és van erejük dolgozni, mert megadatott nekik ez a lehetőség, s mert reményeik szerint a föld és az istenek megajándékozzák őket a terméssel, a betevő falattal. Ezek után kicsit elgondolkozva kérdezem, vajon tudatában vagyunk mi annak, hogy mennyi mindenért lehetünk hálásak…?

És vajon mennyi áldozatra lennénk mi képesek, ha tudjuk, hogy a munkánk eredménye egyetlen marék rizs...?