Peking

A Nagy Kínai Fal... és mi is kacsát vacsoráztunk

Valahányszor a kínai Nagy Falról olvastam mindig mosolyogtam, Hofi Géza jutott eszembe, ahogy vigyorogva mondta: érdekes ám, hogy a kis kínai az meg nem mindig fal :). De azt még álmodni sem mertem, hogy a Nagy Falat egyszer majd élőben láthatom, s akár meg is mászhatom ...nos: jelentem, ez itt én volnék :). A harminchat fokos melegben szépen nekivörösödve, meredek lépcsőktől reszkető térdekkel és a párás, forró levegőtől csuromvizesen, de boldogan, mert sikerült feljutni a kitűzött célig, a harmadik bástyáig!

A kínai Nagy Fal (kínaiul Csángcseng – ugye jól cseng ?) a legnagyobb építmény a világon. Hossza – az északkelet  Kínából induló keleti vég és a Gobi-sivatagban fellelhető nyugati vége között -  mintegy 8500 km, de a mérések alapján számított teljes hossza 21196,18 km.

 Ennek az a magyarázata, hogy gyakran két vagy három falszakasz is épült egymással párhuzamosan, főként az átjárók és a városok közelében található kereskedelmi utak környékén. Valószínűnek tartják, hogy léteznek további falszakaszok is, melyeket eddig még nem tártak fel. Azt is olvastam valahol, hogy ez lenne az egyetlen létesítmény, mely a Holdról is látszik – sajnos ez nem igaz.

Eredetileg i.e. a hetedik században kezdték a fal építését, akkoriban még az északi határ menti törzsek építettek földből és növényekkel erősített vályogból védőfalakat és sáncokat az észak felől betörő barbárok – többek között a hunok - támadásainak kivédésére. Csing Si Huang Ti császár – a Csin dinasztia megalapítója - volt az első, aki i.e. 220 körül elrendelte a hiányzó falszakaszok megépítését, s mellé minden nyíllövésnyi távolságra őrtornyok létesítését.

 A tornyok  12 m magasak, a fal átlagosan 5,5 m széles és 9 m magasan fut, persze ez a domborzat függvényében változik.

A fal építését hatalmas erők mozgósításával tudták csak megszervezni -  többnyire katonák, politikai elítéltek, közbűntényes foglyok és parasztok soraiból biztosították a munkaerőt - s több tízezren haltak meg az építkezés alatt a kegyetlen munkakörülmények, betegségek, balesetek miatt. Az elesettek holttesteit beépítették a falba – lámcsak, Kőműves Kelemenek a világ túloldalán is éltek -  ezért nevezik a Nagy Falat a világ leghosszabb temetőjének is.

A megépült fal teljes hosszán állandó katonai szolgálatot teljesítettek, fény- és hangjelzésekkel hamar tudták továbbítani az üzeneteket. Állítólag 24 óra alatt ért az üzenet az egyik végtől a másikig. A fal a biztonsági szerepe mellett egy másik - nagyon fontos - szerepet is betöltött, mint kereskedelmi útvonal a Távol- és a Közép-Kelet között. Akár lóháton is lehetett rajta közlekedni, mert azt mondják legtöbb helyen elfért rajta egymás mellett akár öt lovas is, gyalogosból pedig tíz.

 Azért vannak nagyon keskeny részek is, s részemről azt sem nagyon hiszem, hogy a 60-70 fokos meredek lépcsőkön kényelmesen kapaszkodtak fel a paripák, de ez most már nem olyan fontos kérdés – mióta más utak is léteznek.

Hosszú ideig szolgált becsülettel a Fal, de ez is - mint minden – egy idő után lassan omladozni kezdett, mígnem a Ming királyok korában, a XIV-XVII század között teljesen felújították. Később már csak napjainkban, a XXI-ik század elején újítottak fel néhány falrészletet, főként turisztikai céllal. Persze azért az őrtornyok jelző- és biztonsági rendszerei ma is működnek – csak egészen másképp, mint annak idején.

Minket az egyik ilyen felújított szakaszhoz vittek, a Juyongguan falhoz, ez kb 6o km-re van Pekingtől és azért érdekes, mert a legkorábbi időktől kezdve egy állandó katonai alakulat táborhelye is volt. Erre utal a sok épület is, mely a Felhők nevű platformon áll.

 A fal itt kétsoros, azaz egy teljes, 4142 méteres hurkot ír le, mert az egyik legfontosabb Pekingbe vezető átjáró védelmét kellett biztosítania.

A hurkot két kapu zárja lent a völgyben, egyik északon, másik délen, ezeken át vezetett az út a mai főváros felé. A falat mindkét hegyvonulat felén meg lehet mászni, de a nyugati oldal sokkal meredekebb...

... hiszen az a csaknem 21oo méter magas hegygerincre visz fel, míg a keleti oldal csupán 15oo méteres magasságban vonul.

 Mi természetesen a nyugati oldalnak indultunk neki – na nem azért, mert annyira sportos banda voltunk, hanem azon prózai oknál fogva, hogy a sofőr jobban szerette ezen az oldalon az árnyas parkolót...

A csúcsig 1700 lépcső vezet, ebből mintegy ezeret hősiesen letudtunk, s a legmeredekebb, a 80 fokos szögben haladó lépcsőket is szépen megmásztuk, aztán szétnéztünk, s visszafordultunk. Azt mondta az idegenvezetőnk, hogy Kínában van egy mondás: a férfi nem igazi férfi, illetve a nő nem igazi nő, míg a Nagy falon nem járt. Na ezen ne múljon, mindjárt a legelső napon megoldottuk. Nem kevés izomláz árán. De az csak másnapra derült ki.

A falmászás után Pekingbe igyekeztünk, estére színház, utána kacsavacsora volt a program. A busz ablakából bámultuk a tájat, a modern, forgalmas, emeletes utakat...

...s a közöttük kialakított csodaszép zöldövezetet.

Aztán csaknem minden átmenet nélkül következtek a munkásnegyedek...

...az újonnan épült...

...és egyre csak épülő lakónegyedek. Azt gondolná az ember, hogy ennyi új tömbházlakást nehezen lehet eladni – nem így van: évekig kell várni, amíg új lakásba költözhet az ember. S a telek árát előlegként be kell fizetni. Itt Peking környékén 5000 dollár/m² körül van a lakások ára, de a déli országrészekben még ennél is sokkal magasabb. Pekingben legalább 12 millió ember él, s nagyon sokan szociális támogatásra szorulnak. Az utóbbi években a kormány több százezer szociális lakást építtet a nagyobb városokban, mert van egy réteg, mely soha nem lesz képes a lakást megvásárolni. Amúgy Kínában több, mint 160 olyan nagyváros van, melynek lakossága több, mint egymillió fő.

Kérdésünkre, hogy mennyire nehéz, vagy éppen könnyű lakást vásárolni, William, a 28 éves idegenvezetőnk úgy válaszolt, hogy ő még mindig a szüleivel él, bár nagyon szeretne családot alapítani, de ez még előtte sok év kemény munkát és spórlást feltételez. Azt mondják errefelé, hogy egy fiatalember akkor pályázhat egy lány kezére, ha eleget tesz az öt c betűs feltételnek: van lakása, munkahelye, készpénze, autója, s persze, szimpatikus, megnyerő egyéniség. Nos Williamnél ez az utolsó már meg is van, munkahelye is stabil, így csak a többi három dolgon kell munkálkodnia. Biztosan sikerülni fog, drukkolunk neki!

A helyi utazási irodáknak érdekes szokásai vannak, elébb-elébb meglepetés-programokat iktatnak be, s valahogy úgy állítódik be ez a kedveskedés, hogy nem lehet visszautasítani, az nagyon sértő lenne. Nos az első ilyen meglepi egy igazgyöngy feldolgozó volt, ahol meséltek a gyöngytenyésztésről, minőségi különbségekről, garanciákról – és csodák-csodája, vásárolni is lehetett. Az áru szép volt, de az ára is igen. Az apróbb darabokat mi is nézegettük, viszont a sokezer dolláros nyakékek nem közöttünk találtak gazdára.

Este a Liyuan színházba mentünk, klasszikus kínai operaelőadásra. Ez inkább több apró történet, sok finom tánc, harcos mozzanatok és rengeteg szimbólum kavalkádja volt, de jól lehetett érteni a nem túl komplikált történeteket.

Azért tévedés ne essen, a lényeg megértésétől nagyon távol állunk: csak a viselt maszkok színének szimbolikája egy egész tudomány: a vörös az őszinteséget jelenti, a fekete az egyenességet, a fehér a ravaszságot...

... a kék a hősiességet, a sárga a gonoszt.

A lila a becsület szimbóluma, a zöld az erőé, a rózsaszín a gyengeségé, míg az arany és ezüst csillogású maszkok a szenteket illetik.

Hosszú, fárasztó nap után végre vacsora. A híres pekingi kacsa. Szerintem ez egy külön bizniszágazat, minden turistacsoportot szigorúan elvisznek kacsát enni, akár akarja akár nem. Mi akartuk, mert a kacsa nem egy rossz étel, főleg miután láttuk, hogy itt reggelire is meleg levest vagy lecsóételt esznek a helyiek. Szóval ez nem a mi stílusunk volt ( azóta sem lett...:) ), s bizony voltak olyan szállók, ahol reggelente kétszer is körbejártuk a svédasztalt, amíg valami ismerős ételféleségre bukkantunk, mondjuk egy hófehér, rizslisztből készült pihekönnyű kenyérgombóc, vagy egy főtt tojás formájában. A főtt tojást legtöbbször valami érdekes növényi lében főzték, ettől fekete lett a héja és sötétszürke a fehérje. De tojás volt. Csak sót nem kaptunk hozzá sehol, hiányzott is veszettül. Na de térjek vissza a kacsához.

Forgatós asztalokhoz ültünk, 8-1o személy egy asztal mellé, s elkezdték hordani a kacsás fogásokat. Előbb valami csípős-paprikás-gyömbéres lecsót, benne volt a kacsa is, de azt nem láttuk. S a csípőstől nem is éreztük. Aztán jöttek az édes lecsófélék, zöldséges lecsófélék, azokban sem láttuk. Jött a papírvékonyra szeletelt kacsamell (ez volt a highlight, mindenkinek kb. 2x 6 cm² jutott), mellé rizs, spárga, valami párolt mángoldféle, zöldbab, kukorica, rizstészta és hasonlók.

Tulajdonképpen tökéletesen jól lehetett lakni, s az étel finom is volt a maga módján, de kicsit hiányzott belőle a só. Márpedig sót itt nem használnak, arra ott van a szójaszósz. Jó, ha mindent belemártogatsz, mert attól lesz a falatkáknak íze. Azért itt megjegyezném, hogy a mártogatás pálcikák segítségével elég komplikált feladat, a falatkák gyakran lepotyognak, s akkor viszont nagyon szójaszósz-ízűvé válnak. Ezek után nagy kondérban kacsalevest hoztak, megkóstoltam, de nem lett a kedvencem. Sűrű, hófehér, zselatinos állagú átlátszó leves, benne a kacsa csontjai,s elébb-elébb úszott egy nagyobb darab valami amit én leginkább egy hófehér malacfülre emlékeztető porcos háromszögecskének határoznék meg, s ott volt mellette az elengedhetetlen zöld mángold lapi is. Nekem túl zsíros és sótalan volt az íze, de volt aki szerette és szívesen ette, főleg úgy, hogy telerakta rizzsel vagy rizslaskával. Ezután jött a sör. A kínai sör kimondottan finom - akármikor veri a levest - majd következett a desszert: sárga- és görögdinnye, valamint koktélparadicsom. Itt az apró paradicsomocskákat mindig a desszertek között kínálták, s az út végére mi is megszoktuk, hogy nem ismeretlen szilvaféleként kóstolgattuk jól ismert kedvenceinket.

Forró, fárasztó, de jóleső nap volt, éjfélre kerültünk a szállóba. Meglepetésképp a másnapi programkezdést, reggel hatra konferálták fel...úgy tűnik Kínában megtanítják az embert gyorsabban aludni :). 

Kissink - vártemplom

Még soha nem hallottam a Kissink nevű falucskáról, pedig többször is jártam a környékén. Fogarastól csupán 15 km-re van, s bár nem éppen a főút mellé épült, kimondottan jó állapotban levő, aszfaltozott úton közelíthető meg.

 Románul Cincșor, németül Kleinschenk a neve, s kevesebb, mint 600 lakosa van. Ebből 13 magyar ajkú, s 31 német. Egészen a XVIII. századig a falu lakossága német anyanyelvű volt. A Wiki szerint 1785-ben jelentek meg az első román anyanyelvű lakosok, fogarasföldi pásztorok, akik eleinte csak nyáron tartózkodtak itt.

A települést a XIV. század óta jegyzik, de a közvetlen közelben római kori vármaradványokat is találták, valószínű, hogy Flavius császár egyik kihelyezett csapatának volt itt állomáshelye. Ma a falucska közepén a tekintélyt parancsoló méretű vártemplom áll, melyet az oldalára feljegyzett adatok szerint 1421-ben építettek, majd többször javítottak és az 1800-as években felújítottak. A közelmúltban is történtek restaurálások,  kívül-belül szépen újra van meszelve, fagerendák lekezelve. Persze, főként az innen elvándoroltak segítségével.

A templom történetét vázoló táblácskán az áll, hogy az eredeti templomot a XIII. században  építették. A jelenlegi, a szászok által épített, templom első tornya ( a nyugati harangtorony), ...

... ennek alapjaira lett felhúzva, azután következett maga a gótikus stílusú templom. A XV-XVI. század folyamán a templomot folyamatosan erősítgették úgy kívül, mint belül.

A kórust is szélesítették, s ennek meghosszabbításában oldalt is emeltek egy karzatot, hogy minél többen elférjenek szükség esetén.

A barokk orgona 1805-ben épült, Samuel Mätz berethalmi orgonakészítő mester műve, aki ezen kívül Erdélyben még 36 orgonát készített. Többek között a kolozsvári unitárius templom orgonáját is.

A kórus alátámasztását is masszív, tömör oszlopokkal erősítették meg....

...érdekes látvány a köríves és csúcsíves megoldások váltakozása.

A templomban látható oltár 1868-ban készült, de létezik egy régebbi szárnyasoltár is 1655-ből, melyet jelenleg a szebeni Brukenthal múzeumban őriznek.

A XV. században épült a templomot körülvevő védőfal is...

... négy tömzsi, lőrésekkel ellátott bástyával.

A bejárati kapu melletti bástya második szintje már kezdetektől fogva lakószintnek készült, itt lakott a pap, s éppen ezért úgy is hívták, hogy Pfarrerturm, azaz a „pap tornya”.

A többi tornyot a gabona és a szalonna tárolására használták.

A déli toronyban egy ügyesen elrendezett kis kiállítással szemléltetik, hogy hadd lássuk milyen is volt ez a közös éléskamra...

...s milyen mérgesítő érzés lehetett amikor valaki felment az utolsó darabka szalonnáért, s látta, hogy Balthes-éknek még egy nagy fokos táblájuk van. Igaz azt is láthatta, hogy Orendiéknek és Schusteréknek már egyetlen darabka szalonnájuk sem maradt ... Vigasztalónak.  J.

Egy emelettel feljebb két toronyőr makettje vár,...

...egyikük éppen a kis résen át távolba kémlel....

...mellettük alabárd, fejsze, szurkos edény, s szórakozási lehetőségként egy könyv, gyertya, meg egy boroskanna. De lehet, hogy csak vizes.

Még feljebb kapaszkodok, fel az utolsó szintre, itt már jól körbe lehet sétálni a nyitott tornácon, s látni lehet gyakorlatilag az egész falucskát....

...na meg a falu határát jelző zöldellő dombokat...

...és persze a templomot körbeölelő várfalat...

...a külső saroktornyocskákkal,...

... s a két fal között elterülő szép zöldségeskertet.

Itt a legfelső emeleten festett, színes táblácskák lógtak, gerendákra kötözött spárgákra fűzve, kíváncsian nézegettem őket. A hátukra érdekes helyi szokások, babonák, legendák voltak írva.

Egyik tábla arról szólt, hogy nagy vihar közeledtével a harangokat félre szokták verni, s ezzel elűzik a fekete felhőkben megbújó gonosz szellemeket. Amúgy ezt nálunk pontosan így  szokás csinálni, bár azt nem tudom, hogy pont ugyanolyan szellemek bujkálnak-e a mi felhőinkben...de biztosan valami hasonlóak.

Egy másikon azt írják le egy jópofa történetben, hogyan  alakult ki az erdélyi népek tánca. A tűz körül együtt melegedik a magyar, a román, s a német. Egyszer egy szikra kipattan, épp a magyar csizmájára, s az felugrik, elkezdi csapkodni, verni a csizma szárát oldalt, hátul, mindenhol, így a szikra továbbpattan a románra.

Ő erre elkezdi taposni szapora apró lépésekkel, közben nagyokat kurjantgatva, mígnem a szikra a németre esik, aki ezt utólag ilyen komótosan meséli: „ S akkor odaére a szikra hozzánk, a szászokhoz.

 S akkor mi így szép lassan - ahogy mi szoktunk – elkezdtünk keringőzni, de csak lábujjhegyen, hogy a talpunk nehogy a szikrához érjen.”

Volt egy másik szokás is amelyik nagyon tetszett, talán azért, mert ez nálunk is élő szokás, ez áll hozzánk a legközelebb. Arról szólt, hogy annak idején a falusi embernek az önmagára szánt „szabadidő” ismeretlen fogalom volt. Nem engedhette meg magának, hogy egyszerűen visszavonuljon, s azt csináljon amit akar – ez a szokás csak a városiasodás óta él.

 Persze, az ünnepeket becsületesen megtartották, de ilyenkor is a közösséggel együtt ünnepeltek, vasárnaponként kötelező módon kiültek a ház előtti padra, üdvözölték a szomszédokat, elbeszélgettek az arra járókkal, kicserélték a fontos híreket, vagy csupán vicces, jópofa történeteket meséltek, s nagyokat nevettek. A házak előtt ma is van egy-egy kispad.

Ha netán valaki kivonta magát az ilyenfajta közösségi életből azt bizony a falu népe hamar kiközösítette.