Kalandtúra Kambodzsában XV.

Az utolsó napok

Pnom Penh után délre tartottunk a tengerpart irányába. Útközben elég gyakran meg kellett álljunk, mert a busz ablakából sok érdekességet felfedeztünk, amit aztán közelebbről is szemügyre akartunk venni. Többek között egy gyönyörűszép halászfalucskát, olyant amilyent addig még soha...

Láttuk, ahogy az itteni fiatalok kivetik a hálóikat, majd csaknem észrevétlenül lassan eveznek tova, hogy még véletlenül se zavarják a halakat.

 

A legszebb, talán mégis az volt, hogy az egyszerű kis cölöpviskók és az előttük billegő csónakok ugyanarra a türkízes zöld árnyalatúra voltak lefestve, mintegy jelezve, hogy mindahányan együvé tartoznak, egy az életük és a sorsuk a bennük lakó halászoknak...

 

Napok óta szerettem volna vadon termő lótuszvirágot és termést fényképezni, ezen az útszakaszon végre-valahára összejött...

Igaz, hogy mire nagy lelkesedéssel fotózásra készen elhelyezkedtem a virágos árokban, arra térdig álltam a sárban, egyre mélyebbre süppedtem, össze-vissza karmoltak a szederindaszerű tüskés szárak – de sikerült! Ezután már csak a papucsok megmentésére és egymás mocsárból való kirángatására kellett koncentráljunk...

Aztán közelről is megnéztünk egy óriási nagy, gyönyörűen  rendezett gumifa ültetvényt, merthogy Kambodzsa egyik fontos exportterméke a természetes kaucsuk.

A fák törzsén spirális vonalban bemetszést ejtettek, s a létrejött csatornák alsó végéhez egy-egy kis kerámiatálkát rögzítettek, ebbe csordogált a gumi. Nem csuroghatott valami gyorsan, mert az ujjammal belenyúltam és úgy tűnt, hogy már eléggé megkeményedett. De ezeknek az embereknek van türelme kivárni, ők semmit sem siettetnek...

Útközben nagyon szép, természetesen, vagy - csatornák révén - mesterségesen elárasztott árterületeken haladtunk keresztül ...

... s nagyon sok helyen gyönyörködtünk a rizsföldek ragyogóan üde zöld színében.

Errefelé gyakran láttunk vízibivalyokat is, akár a házak mellett, befogva, akár szabadon legelve a rizsföldeken.

Kampot város és környéke két dologról híres, az egyik az itt termett vörös, illetve fekete Kampot-bors, amelyet az ínyenc francia konyhaművészet nagy előszeretettel használ. Ennek a borsnak jellegzetes eukaliptuszos-mentolos aromája van, s ettől az ételeknek egy különleges csípős-édes íze lesz. A másik híresség az Elefánt-hegy, amelyik a helyi cementgyártás fellegvára. Innen indult el a nagy divathullám, az egyszerűen szövött, vagy nylonnal bevont Mount Elephant feliratos,  cementes zsákokból készült táskák hóbortja. Tele is volt velük minden butik.

Amúgy a városka architektúrája nagyon érdekes, a központban szép, koloniál stílusú házak hosszú sora fogja közre az óriási kiterjedésű, koszos, zajos, nyüzsgő piacot.

A folyóparti csendesebb részen, viszont visszafogott méretű kertes házak állnak, a kapuk előtt gyönyürű, januárban virágzó fákkal, vagy cserepes növényekkel.

Kalandtúránk utolsó napjait Sihanoukville-ben töltöttük jól megérdemelt  tengerparti lazsálással.

Mondjuk mehettünk volna kicsit kajakozni a közeli szigetecskékig, meg vissza, ami kb 6 km...

... vagy akár naphosszat tekereghettünk volna a város egymást érő bazárjaiban, de annyira csábító volt a kellemes tengervíz, a finom homok, amelyik még délben is kellemesen hűvös maradt, a koktélbárok nyugalma...

... a fillérekért megkapható kényeztető masszázsok, hogy igazából szóba se jöhetett semmi más J

Ha éhesek voltunk rögtön ott termett egy grilles vagy egy gyümölcsös asszony és máris tobzódhattunk az élvezetekben.

A legérdekesebb látvány talán mégis egy átvonuló vihar volt...

... amelyik először egy kicsit megijesztett...

... azt hittük igazi tornádó lesz belőle...

...de aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is vonult, anélkül, hogy a parton egyetlen csepp eső esett volna...

... és egy óra múlva nyugodt, méltóságteljes ezüst szinben pompázott újra minden.

Hát ennyit Kambodzsáról. Csodaszép út volt... minden percét élveztem J

Kalandtúra Kambodzsában XIV.

Piacok és piaci ínyencségek

Útközben gyakran megálltunk egy-egy benzinkút vagy útszéli vendéglő mellett, ilyenkor sokat fényképezgettem.

Mindig az volt az érzésünk, hogy rengetegen utaznak, főleg sokgyerekes családok.

Menetrend szerint meg is érkezett a busz és fel is vette mindannyiukat, csak épp a csomagokat kellett nagyon gyúrni és kötözni, hogy le ne essenek...

Valószínű, hogy kevés az autó, s főleg a távolsági buszokban van hiány. A szegényebbek inkább motorral közlekednek, de ha sok csomaggal akarnak útra kelni, akkor a motor már nem a legjobb megoldás.

Amúgy a nagyobb városokban is mindig megfordultunk a piacokon, mert egyrészt ott volt a legpezsgőbb az élet, másrészt így tudtuk valamennyire megismerni a helyi különlegességeket...

...aprobb ínyencfalatokat...

...vagy jó nagyokat J ...

... sosemlátott zöldségeket ...

...húsételeket...

...és persze, gyümölcsöket.

Talán ezek a piacok tükrözik legjobban, hogyan is élnek itt az emberek. Már nagyon korán reggel kipakolnak, sokan éjszaka is itt alszanak. Délidőben sem mennek  el ebédelni, sokan vannak, akik arra „szakosodtak”, hogy friss főtt étellel lássák el a piacokat.

Ez mindig kiadós és laktató helyi specialitás, rizs, különféle levesek, csirkés vagy garnélás curry, hal, ami után mindenkinek jól esik egy kis szundi J

A szerzeteseket mindig megajándékozzák élelemmel, rizzsel, gyümölccsel. A piacok és utcai ételárusok környékén gyakran meg lehet figyelni, hogy már várják őket, legtöbbször az adomány már össze is van csomagolva mire odaérnek. Átadáskor a szerzetes megáldja az adományozót, aki ezután köszönetet mond a szerzetesnek, hogy elfogadta az adományt. Persze nem minden szerzetes jár élelemgyűjtésre, náluk is mindenkinek más feladata van. Viszont ami összegyűlt azt mindig közösen fogyasztják el.

De a piacok egyéb érdekességgel is szolgáltak. Majdnem mindenütt akadt valami helyi üdítőféle, mint a kókusztej, vagy például a cukorszirup, amit egy motorra szerelt szerkentyű segítségével frissen préseltek és egy nylonzacskóból kellett kiinni szalmaszál segítségével. Olyan, mint a cukros csapvíz, csak egy kicsit annál is langyosabb.

Aki csak egy kis desszertet vagy ropogtatnivalót kívánt, az választhatott a sült kukorica, sült banán, vagy a sós kagylócskák között.

Volt itt szárított dohány is, amihez bizony a presszókávén kényeztetett európai nehezen tudott valami kávéféleséghez jutni. Persze, volt olyan vendéglő, ahol kávét is kínáltak, csak hát az egész más volt, mint amire mi vágytunk...

Aztán voltak a nagyon különleges dolgok, amelyeket nem mindig tudtunk megkóstolni. Az egyik városkát a pókok városának nevezték, volt is a bejáratánál egy szobor, amelyik két tarantullát ábrázolt. A piacán, pedig bárki megcsodálhatta az élő jószágokat, ezzel csalogatták a turistákat.

Én is megfogtam, nem bántottak, csak csiklandozták a karomat. De azért ennél közelibb kapcsolatba nem nagyon keveredtem velük, pedig az ízük nem olyan rossz... egy kisebb alaposan átsült „combot” megkóstoltam – hát ... azért a jó az nem ilyen J

A másik nagy specialitás az olyan volt, hogy még lefényképezni sem volt gusztusom: főtt tojás, de olyan, amiből a csirke már majdnem ki akart volna bújni, amikor a tojást megfőzték. A csoportból senki sem próbálta ki, ezért nem tudom, hogy milyen lehetett. Nem is szeretném tudni.

Voltak olyan helyek, ahol mindezek a különcségek együtt is előfordultak, s ahol nagyon szurkoltunk egyik-másik bátor útitársunknak, hogy örömét lelje a kóstolgatásban...

A grillezett kígyót még én is megkóstoltam ( azért ezt nem úgy kell érteni, hogy jól akartam volna lakni, hanem úgy, hogy egy kis csipetnyi falatot ettem belőle), olyan íze volt, mint a garnélaráknak. Kicsit édesebb, mint a csirkehús. Nem volt rossz, de soha nem lesz a kedvencem.

 A legjobb ennivaló számomra mindvégig az ananász maradt. Egy dollárért kaphattál egy nagyot, vagy néha két kicsit, készen megpucolva, cikkekre vágva, s egy hosszú pálcikával lehetett enni. Finom, édes, szaftos és aromás, olyan, amilyent eddig még soha nem ettem.

 

Kalandtúra Kambodzsában XIII.

Pnom Penh

Kambodzsa 14 millió lakosából kb 1,2 millió lakik a fővárosban, Pnom Penh-ben. Megérkezésünk után mindjárt az első délután biciklis riksákkal körbejártuk az egész várost, s megnézegettük a legfontosabb látnivalókat.

Legelőször a nagy központi piac mellett haladtunk el, ez az épület a város egyik jelképe. 193o és 194o között épült, különleges art deco stílusban. Belül minden megtalálható, mint megannyi piacon: ezüst, ruhanemű, ajándék, cipő és persze, rengeteg kézműves áru.

Továbbgurulva az egyik főutcán két oldalt ugyanolyan épületeket láthattunk, amilyeneket nálunk is gyakran építettek a kezdeti szocialista években.

Az épületek homlokzata mindenütt roskadozott az óriásreklámoktól...

...és az úton mindenütt ugyanazokkal az elcsigázott árusokkal találkoztunk, akik reggeltől estig kínálgatják a portékájukat több-kevesebb sikerrel.

Ezután egy régebbi városnegyed felé kanyarodtunk, majd nemsokára megérkeztünk a Penh hegyhez – erről kapta a város a nevét.

A legenda úgy szól, hogy a régi időkben, amikor itt még nem volt város, csak földművesek éltek, ők a sok áradás miatt nagyon gyakran kellett  költözködjenek. Mígnem egy fiatal házaspár, Penh asszony és férje elhatározta, hogy nem fog többé költözködni, felhúzódtak ide erre a kis hegyre a s reménykedtek, hogy nem ér fel ide az ár.

A férj hamarosam meghalt, s Penh asszony egyedül még keményebben dolgozott a megélhetésért, de továbbra sem hagyta el a házát. Egy napon,  tüzifa gyűjtés közben, egy olyan fára talált, melynek belsejében egy arany Buddha volt elrejtve. Elkezdett hozzá imádkozni és egyre több szerencséje lett a halászatban, gazdálkodásban, minden sikerült aminek nekifogott. Látva ezt a szomszédok, ők is követték Penh példáját, egyre többen jöttek a hegyre imádkozni, s a szobor nekik is meghozta a szerencsét. Így a település egyre nagyobb lett és amikor 1431-ben a király ide helyezte át a székhelyét Angkorból, akkor megtartotta a Pnom Penh – a Penh hegye nevet, mert ez mindenkinek szerencsét hozott.

Innen elgurultunk a szabadság-emlékműhöz, amelyet 1958 ban építettek...

...majd kimentünk a folyópartra, ahol a Mekong, a Tonle Bassac és a Tonle Sap folyók találkoznak.

A királyi palotába nem tudtunk bemenni, mert 2o12 október 15-én meghalt Norodom Sihanouk király és amikor ott jártunk akkor épp fel volt ravatalozva.

A palota előtti téren nagyon sokan voltak, akik a király lelki üdvösségéért imádkoztak ...

... és áldozatot mutattak be, gyertyát gyújtottak, lótuszvirágokat hoztak. Többnyire gyerekek árultak ezeket a téren.

A következő nap programja volt a legnehezebb az egész utazás alatt. Ellátogattunk a Tuol Sleng múzeumba, amelyik eredetileg iskolának épült, de a Pol Pot vezette Vörös Khmerek alatt kínzótáborként működött. 1975 és 1978 között 17ooo embert kínoztak meg ezekben a termekben. Mindenkiről fényképet készítettek, most ezek is ki vannak állítva. Én az első szobákig tudtam elmenni, utána kijöttem, nem bírtam tovább nézni a szörnyűségeket.

A Tuol Slengben megkínzott embereket a város végén a Choeung Ek területén, vagyis a „gyilkos mezőkön” végezték ki. Összesen mintegy másfél millióan vesztették itt életüket azokban az években, deezenkívül még ugyanannyian pusztultak el azidőtájt fertőző betegségekben, vagy alultápláltság miatt is. A Choeung Ek volt a következő látogatásunk színhelye, mondanom sem kell, hogy milyen nyomasztó hangulata van a helynek, ahol a sok koponyát őrzik és ahol milliókat vetettek tömegsírokba.

Itt is inkább fényképeztem a különleges fákat, amelyek olyannak tűntek, mintha fájdalmukban görcsökben vonaglottak volna...

...vagy a csodálatos virágokat...

... és az őket ellepő rengeteg fekete lepkét.