Utazások és élmények: septembrie 2016

Xi’an-tól Chongqing-ig vonattal utaztunk. Ez az utazás sem sikerült teljesen zökkenőmentesre, de ezúttal legalább nem kellett szaladni, hogy elérjük a vonatot. Egész éjszakán át utaztunk, hálókocsival, s viszonylag kényelmesen. Pont olyanok voltak a fülkék, mint itthon nálunk, csak az asztalon volt pluszba egy eredetileg fehér színű csipkés abroszocska, volt függöny, s a felső ágyról lelógó műselyem takaróra fodor is volt varrva. A többi az tökéletes mása volt a máramarosi gyors első osztályú hálókocsijának.

Viszont tisztaság volt a fülkékben is, meg a folyosón is, sőt, még a kocsi két végében található török vécékben is. Ez utóbbiakban csak egy bizonyos ideig állt fenn ez a helyzet, s aztán amikor már nem lett tisztaság, akkor az óriás-rendőrkapitányhoz hasonlító kalauzasszony nemes egyszerűséggel lezárta a szóban forgó illemhelyeket, s mutatta, hogy lehet menni a következő kocsiba, illetve a harmadikba, mert a másodikban levőket is bezárta. Pizsamában-papucsban. A földön szorosan egymás mellett fekvő helyi utasok között ugrálva-lépegetve, majd a fapados osztag hatszemélyes fülkéi előtt alvókon végigcsörtetve – miközben a hatos fülkékből is úgy néztek végig az fülkelakók, mintha valami szellemet, vagy legalábbis fehérembert láttak volna. Ja, azt nem mondtam, hogy Kínában a fapados hálókocsik (ami nálunk kábé a kusettnek felel meg) nem rendelkeznek semmiféle ajtóval. Gondolom így elejét veszik annak, hogy valakinek bezártság-érzete vagy egyéb fóbiája kerekedjen, mindenki szemmel tud tartani mindenkit, s ettől akár biztonságban is érezheti magát az ember...

Hajnal felé már bámészkodtunk ki az ablakon, s próbáltuk felfedezni ezt a számunkra új vidéket. Kína közepe táján jártunk, messze bent a szárazföldön, ahol hegyek és völgyek sűrű egymásutánját hagytuk magunk mögött, köztük óriási tea- és rizsültetvények váltogatták egymást, s a falvak olyan igazi falvaknak néztek ki, nem úgy, mint ahol eddig jártunk. Odafent északon a falvak is milliós lakossággal rendelkeztek.

Tudom, hogy ezek az ablakon át készített képek nem a legjobbak, de sajnos nem vittek bennünket ilyen hagyományos, nem kisuvickolt helyekre, s pontosan annyit láttunk ezekből, amennyit az ablakon át lehet.

Reggelre érkeztünk Chongqing-ba, de már jó félórával korábban megpillantottuk a zsúfoltan egymás mellé épített felhőkarcolókat.

Mivel aznap este kellett beszállnunk a Jangce folyón vesztegelő hajónkba, így egész napos városnézés volt a program. Eleinte azt hittük, hogy egy ilyen kockadobozokból összerakott város nem lehet érdekes – mégis érdekesen telt a nap. Azzal kezdtük, hogy egy busszal jó sokat utazgattunk az egyik parton, majd át a hídon, s irány a másik park. Közben a helyi idegenvezető érdekes dolgokat mesélt. Például azt mondta, hogy a város eredetileg Szecsuan tartomány része és legnagyobb városa volt, de annyira dinamikusan fejlődött, hogy 1997-ben önállósították, mint különálló közigazgatási egységet.

Külvárosaival együtt így több, mint 80000 km²-en fekszik és több, mint 38 millió lakosa van! Először nem hittem a fülemnek, aztán megerősítették: igen, jelenleg 38 millió lakosa van, de annyira hamar fejlődik, hogy évente-kétévente simán rátesz még egy-egy milliót. Kicsit okoskodtunk, s elkezdtünk összeadni: ez annyi, mint Románia, plusz Magyarország, plusz még legalább Ausztria lakossága egyetlen városban...pont annyi.

Ez a nagy fejlődés nem véletlenül jött létre, s még csak nem is a kínai nép rendkívüli szaporulata az egyetlen oka, hanem annak idején, még 1993-ban megkezdték az előkészületeket az innen kb. 600 km-re lévő három szurdok erőmű elkezdéséhez. Ez több, mint egymillió ember kitelepítését, új munkahelyek létesítését, városok, falvak, templomok áttelepítését, újjáépítését jelentette. Közben voltak elég heves tiltakozások, ellenvélemények, meggyőző-munkák, végül 2003-ban beindult az erőmű, viszont az utolsó turbinákat csak 2012-ben helyezték üzembe. Majd a Jangce-folyón el fogunk hajózni az erőmű, mellett is.

De egyelőre a városnézésnél tartunk, kapunk másfél óra szabadidőt, hogy felfedezzük a belvárost, s közben ebédeljünk a nekünk legszimpatikusabb helyen – mert van itt mindenféle lehetőség. Előbb szétnéztünk egy kicsit a sétálóutcákon...persze itt azért más is nézett.

Állítólag Chongqing az ország egyik legbiztonságosabb városa a térfigyelő kamerákat, meg minden egyebet figyelembe véve. Valaha, a nagy beköltöztetések idején, elég gyatra volt a közbiztonság, de szemmel láthatólag mára segítettek rajta.

Aztán végigsétáltunk a számunkra legegyenesebb utcán – nehogy eltévedjünk – s visszafelé az ezzel párhuzamoson. Ennyi volt a bátorságunk térkép és egyéb segédeszköz nélkül.

Közben betévedtünk egy-egy nyugati stílusú sokemeletes bevásárlóközpontba is, mert az ilyenekben van az alagsorban önkiszolgáló, s ott simán megtaláltuk a nekünk tetsző söröket és csipszeket, hogy legyen tartalékunk a háromnapos hajóútra. A sört azért, mert állítólag a hajón nagyon drága, a csipszet, pedig azért, mert egy hét ittlét után rájöttünk, hogy már napok óta édesvizet izzadunk annyira kimosódott belőlünk mindenféle só és ásványi anyag.

Kínában ugyanis csak szójaszósszal sózzák az ételt, vendéglőkben is ritkán találsz sót, s ha igen, hát akkor is bele van olvadva a kicsi sótartóba, így semmiképp nem jutsz hozzá. De mi már nagyon kívántuk, hogy valami sóst ehessünk ( többször eszünkbe jutott gyermekkorunk szép meséje: úgy szeretlek Édesapám, mint az ételben a sót!...), addig kutattunk a polcokon, amíg észrevettük, hogy ugyanolyan rajzolatuk van egyes csipszes zacskóknak is, mint otthon. Nagy volt az öröm, ezek után naponta egy zacskó ment el fejenként sópótlás címen.

Aztán felfedeztük azt is, hogy ha egy kicsit távolabb merészkedsz, akkor nagyon szép dolgokkal lehet itt is találkozni, mint ez a kis templomocska, melyet a felhőkarcolók között érintetlenül hagytak, s láthattuk a szerényebb és szegényebb lakóházak előőrseit is.

Jó nagy helyi éttermet találtunk egy alagsorban, ahol nagyon olcsón, nagyon guszta kaját lehetett választani és frissen készíttetni, s ahol a környéken dolgozók ezrei ebédeltek naponta.

Az az egy gond van, hogy az étel szép, de nem nagyon tudod éppen mit választottál, rá kell jöjj magad.

Sajnos hamar eltelt a szabadidő, visszasétáltunk a központba, a találkozóhelyre, s közben nézegettük a járókelőket...

...megállapítva, hogy köztük is kevesen vannak, akik ebben a hőségben nem fáradtak és fiatalosan mozognak :).

Következő állomásunk a Nagy Népgyűlés Csarnoka, amelyik több, mint 4000 férőhelyes, így az egyik legnagyobb az egész országban, s a központi részt pont olyanra építették, mint amilyen a pekingi Ég temploma.

Vele szemben, a tér túloldalán áll a Három szoros múzeuma, de ez hétfő lévén zárva volt.

Kicsit furcsának tűnt, hogy a helyi idegenvezető nem ismeri a múzeumok nyitásrendjét, de nem olyan nagy baj. Végigsétáltunk a park árnyasabb részein, s élveztük, hogy itt majd minden fa alatt találunk egy csoportot, akik önfeledten végzik a csikung gyakorlataikat.

Aztán – mivel maradt még jó sok időnk – elvittek a Hongya cave nevű központba, amelyik olyan régi, sziklába épített házakból volt kialakítva, mint a régi hagyományos házak...

... s ahol 11 emeleten át bámulhattad a helyi ételeket, vendéglőcskéket és nyilván a szuvenír-üzleteket.

A sok pikáns, csípős és ismeretlen kaja között megtetszett nekünk egy kis pult, ahol gyümölcsöket lehetett választani és jeges joghurttal leöntve tálalták – isteni finom! – döntöttünk, ez lesz ma az uzsonnánk.

Leültünk egy padra, s kanalaztuk a finomságot, amikor egy olyan 180 cm magas, jól megtermett, de gyermekarcú srác odajött, s megkérdezte, hogy szabad-e mellettem a hely. Persze, hogy az volt, legalább tíz hely volt azon az oldalon, mindenik szabad, de ugye, a legény velünk szeretett volna kicsit beszélgetni. Bevallotta, hogy angol nyelvtudását szeretné kipróbálni, s jól elbeszélgettünk – ő most kezdi az egyetemet, valami hasonló szakon, mint nálunk a mekatronika, s még nem nagyon volt alkalma, na meg bátorsága idegeneket megszólítani, hogy egy kicsit gyakorolja a nyelvet. Kezében zacskót tartott, kicsit félszegen kibontotta, s nagyon szívesen tessékelt, hogy vegyünk – tudja, hogy az idegenek nem igazán szeretik az ilyen sült güzüket – de becsszóra, nagyon finom. Nehezen tudtam meggyőzni róla, hogy nekünk a jeges gyümölcs után nem nagyon passzol a pikáns desszert.

Aztán felmentünk az épület legfelső teraszára, ahol rengeteg érdekes turistáknak való fotózkodós szobor állt, s élveztük a kilátást a város felett.

Mielőtt hajóra szálltunk volna még mindig volt annyi idő ( amikor a legnagyobb a hőség, akkor hihetetlen, de gumiként nyúlik az idő is a legközelebbi zuhanyig!), hogy felvigyenek a város legmagasabban fekvő parkjába, ahonnan pazar kilátás nyílik a városra. Mondjuk ez igaz is volt.