Labuan Bajoban volt két napi szállásunk, Flores
szigetének nyugati partján. Innen indultunk egész napos hajótúrára.
Természetesen hajnali kettőkor. Eleinte semmit sem láttunk, azért sem, mert
nagyon sötét volt, de azért sem, mert még be volt csukva a szemünk, legalábbis
az enyém. Persze, a hajócska az olyan emeletes kis jószág, amelyiken kabinok is
voltak, szám szerint 4, de az élelmesebbek ezeket azonnali támadás segítségével
bevették, így az utolsó aprócska - még szabad - kabinon négyen osztoztunk, s
udvariasságból senki sem feküdt le, mindannyian a fedélzeten kuksoltunk, várva
a napkeltét, mely felettébb szépnek ígérkezett.
Igen, tudom, hogy ezen képek minősége kritikán aluli, de
csak dokumentálni akartam az indulást, meg amúgy is: behunyt szemmel senki nem
készít ennél jobbat 😊.
Ezek a fekete bogyócskák egy tenyészgyöngy-telep határai,
állítólag nagyon sokan dolgoznak ebben az iparágban itt Indonéziában. Nem
vittek túl közel, úgymond semmit sem látnánk ott, de azért én megnéztem volna.
Ahogy a nap feljebb kúszott az égbolton, úgy a szemünk és
tudatállapotunk is kezdett kinyílni, hát azért szép dolog csak így hajókázni a
békésen fodrozó tengeren, s nézegetni a kopár, vörösesbarna színben játszó
szigeteket, melyeken óriási erőfeszítés árán próbál megkapaszkodni egy-egy
bátor zöld bokrocska – talán csak azért, hogy még érdekesebb sziluettet
kölcsönözzön a szigetnek 😊.
Aztán elnéztem a sziget partjainál épült kimondottan szép
házikókat, a halászfalucskákat, s azt gondoltam, hogy azért ezek a halászok sem
élhetnek nagyon könnyen egy ilyen száraz, kietlen szigeten – remélem, hogy
legalább a vizek halban gazdagok.
Öt-hat órányi, viszonylag eseménytelen hajókázást
követően különleges alakú sziklás partok és szigetecskék között hajóztunk be
egy öbölbe, ahol kikötöttünk. Ez Padar-szigete. Itt egy érdekes manővert
kellett gyakorolnunk, merthogy mi elég későre érkeztünk, a kikötőnek nevezett
stéghez mindössze 10-12 ilyen hajócska tudott közelebb férkőzni, így nekünk
maradt egy hátsó soron a hely, ami azt jelentette, hogy át kellett ugrálni még
másik 2 hajón, s közben erősen ügyelni, hogy vízbe se potyogj, mert a sok
mozgástól a hajócskák nagyon szépen ringatóztak.
Sikerült ezt a játékot is végigjátszani, teljesen
szárazon, hacsak nem számítom azt, hogy a csekély 40 percnyi átszállási művelet
alatt már mindenkiről patakokban csorgott a víz. Szóval nem is voltunk annyira
szárazon.
Padar-szigete teljesen lakatlan és tulajdonképpen semmi
sem terem rajta a sok homokon, száraz füvön és tövisen kívül, mégis naponta
turisták százai keresik fel, hogy az időközben ezerrel tüzelő déli napsütésben,
plusz negyven fokos hőségben kipróbálják, hogy meddig tart a fizikai
tűrőképességük határa. Vagyis: hadd lám, ha felmegyek kapok-e hőgutát, vagy
mégsem 😊.
Az egész dolognak a lényege az, hogy onnan fentről
csodálatos a kilátás. Amennyiben sikerül feljutnod. Persze, tudom, ez egy
kicsit hihetetlennek hangzik, de tényleg nagyon nehéz hegyet mászni a déli
napsütésben. Végül mindannyian túléltük, igaz, elég sokan voltak olyanok is,
akik csak az első dombig másztak fel, onnan visszafordultak. Az az igazság, hogy amikor már
feljutottál a gerincre akkor a látvány minden nehézséget elfeledtetett. Minél
magasabbra másztál, annál pazarabb volt a kilátás, nagyjából ilyen látvány
tárult onnan fentről elénk.
Miután lejöttünk rögtön behúzódtunk az egyetlen árnyas
helyre, a gyöngyárusok mellé, persze, ez úgy működik, hogy muszáj egy kicsit
beszélgetni velük, s vásárolni is muszáj legalább valami apróságot.
Visszafelé már nem kellett hajókon át ugrálni, a
gyöngyárusok kis csónakokkal is rendelkeznek, s némi pénz fejében örömmel
visznek ki a kissé odébb lehorgonyzott hajócskánkhoz.
Innen már nincs messze Komodo szigete, szép szigetek
között halad a hajócskánk, s közben testületileg úgy döntünk, hogy előbb
megnézzük a sárkánygyíkokat, majd azután ebédelünk. Azt mondták ugyanis, hogy a
varánuszok nagyon tudnak szaladni, tele hassal semmi esélyünk nem lenne velük szemben.
Üressel se.
A sziget pont olyan kietlen, mint a többi a vidéken, de
itt mégiscsak van valami életjel, mindjárt a parton egy sérült szarvas, nagyon
valószínű, hogy közelebbről a sárkánygyíkok vacsorájává válik. Aztán látjuk,
hogy több szarvas is van, s megtudjuk, hogy itt, ahol a legtöbb ember
megfordul, inkább biztonságban érzik magukat. De ez hosszú távon nem jelent
életbiztosítást.
Egy rozzant tetejű menedékház mellett fogadott a két kijelölt kísérőnk,
akik hosszú előadást tartottak arról, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek ránk
a túra során, s hogy mit is kéne tennünk, ha véletlenül veszélyes helyzetbe
kerülnénk. A lényeg az volt, hogy mindenképpen kerüljük el a veszélyes
helyzeteket, mert nekik sincs semmi más fegyverük, csak valami bot a kezükben,
s az gyakorlatilag semmit sem ér. Aztán szépen egyes sorban elindultunk a
másfél órás túrára. És láss csodát, mindjárt az első száz méteren ott
sütkérezik két lusta példány…szerintem ezt a vezetők is tudták, csak érdekesebb
volt nagy izgalomban tartani minket.
Nézhettük őket, fényképezhettük őket, semmi jelét nem
adták annak, hogy egyáltalán észrevettek volna. Lehet, hogy ezek egy kicsit kábult
dinók voltak, én tényleg azon elmélkedtem, hogy tényleg élnek-e, vagy valami
olyan épp kihalófélben levő példányok. Egyikük aztán megneszelte, hogy min gondolkodom, s
felállt, majd farkát jobbra-balra lebbentve komótosan odébb bandukolt.
Közben dugdosta ki a nyelvét, s az őreink ettől kicsit
idegesebbek lettek, mert nem jó, ha egy sárkánygyík egy másik élőlényt leköp.
Gyakorlatilag annak annyi. Közben a másik félholt is megelevenedett, s
szétnézett, erre már az őreink is kezdték komolyabban venni a munkájukat, s
beálltak a gyík meg közénk. A gyík meg egyszerre megtáltosodott, s viszonylag
nagy sebességgel eltűnt valahol.
Hosszú, fárasztó és eseménytelen túra következett. Nem
tudom, hogy mi a szokásuk a sárkánygyíkoknak, de az ő helyükben negyvenvalahány
fokon én sem sétafikáltam volna egy kiszáradt bozótosban, na valószínűleg ők is
valahogy így gondolták. Mi mendegéltünk, nézegettük az érdekesebb virágokat, s
azt a néhány madarat, amelyik épp lusta volt repülni.
Ez a virága - amelyik egy szinte levéltelen fán nőtt - lett
a kedvencünk, nem tudom mi az, de nagyon szép. Olyan volt, mintha a dinnye a
magjait nem a belsejében, hanem kívül érlelné.
Aztán a nagy unalom közepén az egyik vezető – épp az
előttem haladó – igencsak izgatott lett, mutogatott, hogy csendben, meg
vigyázzunk, s hogy egyes sorban, meg minden, de én erre észre is vettem miről
van szó: egy itatóhoz közeledünk, s mellette egy óriási dinoszaurusz-féle gyík
lazsál! Gyorsan előkotortam a zsákból a gépet, s próbáltam egy-két képet
csinálni, de ez az állat a nagy, lomha testével olyan sebességgel száguldott
tova, hogy még egy őzike is megirigyelhetné. Hát persze, ezért lett az őz az
egyik kedvenc tápláléka.
Ezek után egy darabig még éreztük a lábunk alatt a föld
dübörgését, s keresve kutattuk a többi óriásgyíkot, de aztán megnyugodtunk.
Igaz, hogy mi több állatra számítottunk, de nem panaszkodhatunk, mert elkaptuk
a legnagyobb, legigazibb és leggyorsabb sárkánygyíkot itt Komodó szigetén. Ezek
után már a vásárosok szuvenírözöne is elviselhetőbb próbatétel volt 😊.
Visszatérve a hajóra fenséges ebéd várt ránk, szinte
szégyelltük, hogy a három aprócska termetű matrózszakács ennyit dolgozott
értünk. Az ételeknek nem tudtam megjegyezni a nevét, mert épp a kóstolgatásukra
koncentráltam, de azt elmondhatom, hogy páratlan finomságokkal kényeztettek
bennünket.
Utána már csak a kávézás, meg a fedélzeten való ejtőzés
maradt hátra, miközben csodáltuk a lemenő nap által bearanyozott tájat.
Beesteledett, de még mindig messze voltunk Florestől,
elmondták, hogy egy kicsit megkéstünk, ezért elkaptuk pont a szembe áramló
sodrást, hiába hajtunk kétszeres gőzerővel, alig haladunk. Persze, egy kicsit
fáradtak és ettől szomorúak is lettünk, de vendéglátóink – akik szerintem akár
pszichológusként is bárhol meg tudnák állni a helyüket – mielőtt átmentünk
volna zsémbes-morcosba, azelőtt előkaptak valahonnan egy cd-lejátszóról valami
régi örökzöld zenét, s hozzá két óriási tálnyi sült banánt készítettek. Ennél
finomabb finomság a világon nincs: apró főzőbanánt kettévágsz, bebundázod
mézzel nagyon enyhén ízesített sörbundába, majd utána még melegen finoman
meghinted tengeri sóval és érlelt, reszelt kecskesajttal. Mennyei!
