Új-Zéland, Auckland

Hajnali négykor kellett menni a reptérre, hogy hatkor indulhassunk az Aucklandba tartó járattal. Borzasztóan nehéz volt felkelni, még borzasztóbb abban az órában reptéren sorakozni, sőt még utazni is egy darabig. Aztán egy kicsit megbékéltünk a világgal, mert az ablakon kinézve tényleg szép volt a látvány, főleg így, a reggeli nap fényében. Mielőtt leszálltunk volna, még egy szép nagy vulkán felett is átrepültünk, nyugisnak nézett ki, bár itt ezen a vidéken sosem lehet tudni.

Auckland neve a maorik nyelvén Tamaki Makau Rau volt, ez azt jelenti, hogy 100 szerető Tamakija. Vagyis csatatere. Átvitt értelemben ezt úgy lehet felfogni, hogy ezért a szép és nagyon jó fekvésű helyért számtalan csatát vívtak a délről és az északról érkező törzsek. Azért olyan különleges a másfél milliós nagyváros fekvése, mert szinte minden oldalról tengeröblök és szigetek határolják. Amúgy itt minden negyedik embernek van hajója, ezért is nevezik Aucklandet a vitorlák városának.

Korán érkeztünk, volt elég idő nézelődni, csak délután kellett a szállodába bejelentkezni, így azzal kezdtük a napot, hogy kimentünk a város feletti dombokra, ahol valaha több, mint 50 vulkán füstölgött – egészen pontosan 53 - és élveztük a csodás látványt. Auckland Új-Zéland egyetlen igazi nagyvárosa, itt él az ország lakosságának egyharmada, a külvárossal együtt másfél-két millió ember.

A hegyről egyenesen Manukauba, a vitorlás kikötőbe mentünk, ahol sok-sok ezer kis árbocos ékszer ringatózott a vízben, soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen „garázsban” mindenki meg tudja találni a sajátját, s valahogy ki is tud arról a szoros helyről evickélni.

Néha megjelent egy-egy nagyobb hajó is, de azoknak nem itt volt a kikötője, hanem a félsziget keleti oldalán, a Waitemata kikötőben ott, ahol az áruforgalom is bonyolódott. Egyébként Aucklandnak összesen 100 km hosszú partszakasza van, jut itt hely a tankhajóktól kezdve a vízisízőkig mindenkinek, még a halászoknak is. Persze, nem mindenre szabad halászni, mindenütt ki van írva, hogy nehogy eltévessze valaki a halacskák méretét. És egy aranyos kormorán ellenőrzi, hogy mindenki betartja-e 😊.

A kikötőből a központ felé sétáltunk, de előbb megnéztük, hogy mit lehetne reggelizni a környéken, mert az nekünk a korai repülés miatt kimaradt. Hát választék az volt. Egymást érték a kisebb-nagyobb vendéglők, legtöbbjük nyilván halat, vagy tengergyümölcsös ételeket kínált, de lehetett kínai, japán, koreai és számtalan mexikói meg olasz vendéglőt is találni. Mi egy szép kilátású árnyas-teraszos vendéglőre szavaztunk, mert már igencsak magasan járt a nap, s míg a járókelőket nézegettük az is feltűnt, hogy pont velünk szemben indul egy kis hajócska delfin és bálnanézőbe. Gyorsan utánajártunk, mi is mentünk volna, de sajnos lekéstük, az volt aznapra az utolsó hajó, másnapra meg már túl késő volt nekünk. De nem ez volt a legnagyobb élmény, hanem az, hogy a szervező egy szerb fiatalember volt, aki ezelőtt 9 évvel, mint diák jött ide ösztöndíjjal tanulni, aztán valahogy itt ragadt és üzletet nyitott. Ő is örült nekünk, még telefonszámot is adott, hátha visszatérünk és akkor egy jó nagyot beszélgetünk.

Reggelink végül is ebéd lett, egyre többen jöttek a vendéglőkbe, lassan szabad helyet sem lehetett látni, de nem ez volt számomra a feltűnő, hanem az, hogy a kiszolgálók 90%-a fiatal. És ezt úgy kell érteni, hogy tizen- és huszonévesek. Ügyesek, udvariasok, dolgosak és figyelmesek, s ami még meglepőbb volt, hogy nem igényeltek borravalót. Ez ki is volt írva majd mindenütt, de azért mi tudjuk, hogy nem kell mindig hinni az írásnak, ezért nyílt igencsak kerekre a szemem, amikor a szomszéd asztalnál ülő idős amerikai házaspár fizetett és rákérdezett a tizenhatéves-forma lófarkos fiúnál, hogy tényleg nem illik náluk borravalót adni? A fiú mondta, hogy tényleg 😊. De ha mégis szeretnék kifejezni, hogy nagyon elégedettek, akkor van egy dobozkájuk, amelyikbe be lehet tenni a pénzecskét és ők azt a hónap végén a rászorulókra költik. Ez úgy megmaradt bennem. Meg az az alázat is, ahogyan ezt elmesélte. Hát persze, hogy mindenki tesz valamit a dobozkába.

A hősök emlékműve volt a következő kirándulópont, ahová felmentünk, s egy másik szögből nézegettünk le Aucklandra. Innen még a kereskedelmi kikötő egy része is látható volt, amúgy ide inkább csak lazítani, sétálni, sportolni, piknikezni járnak a helybéliek.

Mivel a szállóba még mindig nem mehettünk, kitaláltunk egy érdekesnek tűnő programot, meglátogattunk egy több, mint százéves angolkertet, ahol rengeteg szép virágot láttunk. Nagyon megérte, csodaszép volt, választani sem tudtam a sok szép virágból, ezért most ide mind felpakolom, hogy megmaradjon szép emléknek.

A virágoskert után végre elfoglalhattuk a szállóban a szobáinkat is, felfrissülve indulhattunk városnézőbe. Szerencsénkre a központ is közel volt, kerültünk egy nagyot, de őszintén szólva ez a városrész számomra egy kicsit túl modern, nagyon kevés a patinás épület, így inkább az ég felé nézve bámultuk a csupaüveg tornyokat, s közben majszoltuk a fagyit. Majd a következő fagyit, mert az viszont nagyon tetszett 😊.

Az Aotea téren van egy érdekes kapu, itt ezt Waharoa-nak hívjak, jelképesen ez a tér bejárata. Maori faragásokkal sűrűn díszítve, s baloldalán egy érdekes haiku (melyről aztán azt mondták, hogy nem is haiku…):

Stop
your snivelling
creek-bed:

come rain hail
and flood-water

laugh again

Talán olyasmi jelentése van ennek, hogy ne nyavalyogj a kiszáradt patak miatt, mert jön majd a jégeső, meg az árvíz… nem tudom, hogy mennyire értelmezem helyesen, de a lényege szerintem az, hogy ne nyavalyogj 😊.

Érdekes élményként éltük meg a Sky Towerbeli sétát, ez a déli félteke legmagasabb épülete és aki Aucklandban megfordul az mind ellátogat ide. 1994-ben építették és 328 méter magas. Na, innen nagyon tetszett a város, sokkal többet láttunk belőle, mint amikor gyalogosan bámultunk felfelé.

Csilivili üzletközponton keresztül visz az út a toronyba, nehogy valamit elfelejtettél volna, s ne legyen, ahol megvásárold… Nekem pont szükségem volt egy memóriakártyára a fényképezőmbe, így amíg a többiek tartották a soromat, addig elszaladtam a boltba. Le a földszintre, aztán hat emeletnyit kellett felmenni mozgólépcsőn, átaraszolni a gyorséttermek asztalai között, s ott a kauflandnyi elektromos kütyüboltban még jó negyedórába telt, míg megtaláltam a számomra egyetlen lényeges árucikket. Röpke 40 perc volt a futólépésben megtett vásárlásom, szerencsémre a toronyra várakozó sor sem haladt gyorsan, épp időben érkeztem.

Közben elsuhantunk a szupermenes részleg mellett is, ott várakoztak a bungee jumpingra éhes bátor legények és leányok, jól megnéztem, de nem volt közöttük senki ismerős… Aztán fentről láthattuk azt is, hogy milyen, amikor kilépnek az ablakból. Én nem kívántam meg ezt a lépést.

Inkább odafent az üveges járókán sétáltam végig, nekem ez is elég félelmetes volt, pedig tudtam, hogy 40 cm vastag az üveg.

De lehetett nézelődni sima padlón járva is, az sokkal, de sokkal jobban tetszett, s jobban tudtam figyelni a látnivalókra is. Fentről nagyon szép volt a kilátás, messzire el lehetett látni a város és a kikötők felett, ez az élmény nagyon megérte a hosszas várakozást, aki arra jár feltétlenül nézze meg innen is a várost.

Ennyi volt az Auckland-i nap, még egy kicsit időztünk a torony aljában, hogy lentről is lássuk, hogyan érkeznek az ugráló szuperhősök, majd elpakoltuk magunkat másnapra. Korán indultunk Waitomo-ba, a világító férgek barlangjába.