A Nagy-korallzátony

A Nagy-korallzátony földünk egyik ritkaságszámba menő természeti csodája. Több, mint 2000 km hosszúságú és 150-300 km széles sávban húzódik Ausztrália északkeleti partja mellett. Valaha, ezelőtt 18 millió évvel alakult ki a zátony északi részének alapját képző mészkőréteg, míg a déli oldalon az alapok 2 millió évesre lettek becsülve.

A zátony felszínét alkotó korallképződmények ennél sokkal fiatalabbak, mindössze 18000 éve keletkeztek, amikor a legutóbbi jégkorszak véget ért, elolvadt a földrészeket borító jég, visszahúzódva a hegytetőkre és a sarkokra. Az olvadó jég megemelte a tengerszintet – talán 60-80 méternyivel, így emlékszem a számokra, de meg nem esküdnék rájuk – és részben elborította a szárazföldet úgy, hogy például az általunk meglátogatott Zöld-sziget is negyedakkorányira zsugorodott, mint amekkora azelőtt volt.

Cairnsből utaztunk egy hajó fedélzetén a Zöld-szigetre, hogy közelebbről is megnézhessük a Nagy-korallzátony egyik könnyebben megközelíthető részét, sekélyvízi tengeralattjáróból és üvegfenekű csónakból lássuk a szép korallokat, a halakat, teknőcöket, s mindenekelőtt a gyönyörű élőhelyet, ahol ők együtt éldegélnek.

 Aztán két nappal később sikerült elég jó időt kifognom és elmentem egy 40 perces helikopteres repülésre is, mert nagyon kíváncsi voltam, látni akartam, milyen ez az egész zátony a magasból nézve.

A Nagy-korallzátony nem egy összefüggő korallsáv, hanem kisebb-nagyobb zátonyok alkotják, szám szerint több, mint 3000 ilyen zátony van. A korallképződmények létrejötte a megfelelő életkörülményeknek, sós víznek, átlátszó tiszta, magas mésztartalmú víznek, viszonylag világos, nap által is behatolható sekély tengerfenéknek, a zöldmoszatok jelenlétének és természetesen a korallpolipok tevékenységének köszönhető.

Ezek az apró, alig 5-10 mm-es korallpolipok csoportosan telepednek meg a sekély vízben, ahol mészvázú üregházukból az éjszaka leple alatt ki-be járkálva vadászgatnak az éppen arra tévedt planktonokra, majd egyszer aztán elpusztulnak, de a házikójukat hátrahagyják, hogy a többi hasonló házikóval szép korall-alakzatok épüljenek. Furcsa formájuk van, néha olyanok, mint egy legyező, szarvasagancs, gomba, káposzta, vagy éppen egy bonyolult agytekervény.

Sajnos rossz híreket is hallottunk: az utóbbi 25 év alatt a korallok fele elpusztult a víz hőmérsékletének emelkedése és az ipari hulladékok megjelenése miatt. Azonkívül a meglévő korallok is nagyon sok helyen kifehéredtek, mert a szennyeződések miatt valamilyen tengeri csillag elszaporodott, az pusztítja közvetve az állományt. 

A szigeten volt egy krokodilfarm is, ahol néhány kis akváriumban közelebbről is megcsodálhattuk a színes korallokat. A másik lehetőség az a sekélyvízi búvárkodás lett volna, de ugyanazon okok miatt nem merte bevállalni senki, mint Cairnsben a tengerben való fürdést: nagyon sok a mérges polip, csípése halálos is lehet, ezért itt a búvárkodás is csak tetőtől talpig beöltözve, kesztyűvel és kalucsnival felszerelkezve ajánlott. Miután megnéztük a ruhákat, hát egész egyszerűen nem akarta kipróbálni senki.

Addig, amíg megmutatom a képeket a szigeten tett sétáról és a krokodilfarmról, ahol a világ legnagyobb, fogságban élő krokodilját őrizik (Cassius, 5,48 m és 1300 kg-os sósvízi krokodil) és van egy nagyon gazdag gyűjtemény is a környező szigetek népeinek faragványaiból, szobraiból, addig mesélnék egy kicsit magukról az őslakosokról. A Nagy-korallzátony nem egy ország, vagy egy országhoz tartozó rész, hanem a hagyomány szerint az ausztrál őslakosok, az aboriginálok tulajdona. Ők éltek ezelőtt 50000 évvel a mai korallzátony környékén, ahonnan el kellett majd vándoroljanak, de meséik, legendáik a mai napig is őrizik az akkori történések elemeit. Az őslakosok nem írtak, ezért minden emlék, mely a nagy özönvízre, a szigetek keletkezésére és hasonlókra emlékezik az szájhagyomány útján maradt fenn, de a tudósok igazolták, hogy annyi idő múltán is hitelesek ezek a legendák.

 Az őslakosok egyfajta animista vallást gyakoroltak, vagyis hittek abban, hogy minden létező dolognak lelke van és azt tisztelni kell. Az ők hitükben a nap, a hold, a föld, az állatok, növények, minden élő és élettelen dolog lélekkel bír, képes gondolkozni és akár egy emberrel úgy kell vele viselkedni. Ebbe az animista gondolkodásmódba illeszkedik az őslakosok hite szerint létező Álomidő (a Dreamtime), amely egy olyan univerzum, ahol a múlt, a jelen és a jövő egyesül, s ahová az ember álmain keresztül, vagy a lelke a halála után, juthat el, s majd a lélekvándorlás szabályai szerint innen indul tovább, egy másik testbe.

 Egy olyan csodálatos és egyedi világ ez, mint amilyen szép maga Ausztrália a természeti adottságaival, egyedi, szimpatikus erszényes állataival, színes madaraival és őslényekre emlékeztető futómadaraival. Valami ilyesmit ír a szerző annak a könyvnek a bevezetőjében, melyet az Álomidőről és az őslakosok legendáiról vásároltam (R Lewis: An Introduction to the Dreamtime. Australian Aboriginal mysticism explained and explored), s melyből néhány szép mesét le is fogok fordítani, hogy ide leírhassam. Azt hiszem, hogy így lehet legjobban megismerni az embereket, álmaikon, meséiken, hitükön keresztül.

Ő Cassius, az 5,48 méteres krokodil

Mielőtt az özönvíz elöntötte volna, az őslakosok évezredeken keresztül közlekedtek gyalog, vagy hajóikkal a korallszigetek világában, tökéletesen ismerték a növényeket, állatokat, ritka kagylókat, teknősöket, korallokat, s ezek életformáját, viselkedési módját és mindezeket nem csak táplálékként használták, hanem belefoglalták a táncaikba, zenéjükbe, meséikbe, ceremóniáikba és az egész spirituális világukba. Az állatokat néha totemállatokká választották, azután már általában nem fogyasztották azt, hanem őrizték, védelmezték, s hitték, hogy az állat is védelmezi őket. Hagyományosan totemállat a kenguru, a krokodil, az emu, a gyíkok, kígyók, madarak. Minden törzs más totemállatot választott magának, melyet aztán istenként tisztelt.

Akkor most megpróbálom elmesélni az Álomidőkből az Álmok kezdete című mesét. A réges-régi hagyományok azt mondják, hogy Ausztráliába az őslakosok a tőle északra fekvő szigetekről, Indonéziából hajóztak be, miután átkeltek a Timor-tengeren. Miután már rég tengeren voltak, egyik nagyképű hajós fogta a bumerángját és az óceánon keresztül dobta, s mire az visszatért a férfi állította, hogy elértek egy szigetet. Persze, a társai nevettek és cáfolták az állítását. De egy kisfiú, aki szintén velük tartott, fogta egy koalának a zsigereit és levegőt fújt beléjük. Addig fújta, fújta a beleket, míg az egy óriási, szivárványszerű híd alakját vette fel és az óceánon keresztül a szárazföldre vezetett. A hajó utasai mindannyian átkeltek rajta, s megérkeztek Ausztráliába. Ők lettek az aboriginálok ősanyjai és ősapjai.

Az őslakosok úgy tartják, hogy bármi történt és alakult ki a földön, az mind az Álomidő eredményeképp jött létre és ezek kialakulásában az ősök mindig nagy szerepet játszottak, tetteik mindig befolyásolták a világ alakulását. Ezzel kapcsolatban leírnék még egy nagyon szép legendát, a címe: A bumeráng, mely elkapta a Napot. Az idők kezdetén Bila, a nap-asszony minden áldott nap elküldte kutyáit, hogy szerezzenek neki egy-egy áldozatot, melyet ő aztán a saját tüzénél megsüt és elfogyaszt. Egyik alkalommal aztán az történt, hogy a kutyák egy egész törzset kiirtottak, s a tetemeket elhozták Bilának. Meglátták ezt Muda, a gekkó és Kudna, a gyík és elhatározták, hogy véget vetnek Bila telhetetlenségének és garázdaságának. Elmentek hát együtt táborozni, kiválasztottak egy jó helyet, ahonnan szemmel követhették Bilát. Igen ám, de Bila is észrevette őket, s nyúlt is sebtibe a bumerángja után. Kudna, viszont sebesebb volt, mint Bila, elkapta a bumerángot és égő golyóbissá változtatta azt, így mire visszatért Bilát is elsodorta és mindenestül eltűnt a nyugati égbolton, sötétben hagyva a világot. 

Muda és Kudna kicsit megijedt attól, hogy mit is tettek, gyorsan elkezdték mindenfelé dobálni a bumerángjaikat, egészen addig, amíg egyszer csak keleten az egyik elkapta és visszahozta az égre a napot. 😊