Peru, Chauchilla

Múmiák a sivatagban

Nazcától alig órányi járásra egy nagyon érdekes (és ugyanakkor hátborzongató) helyre utaztunk, a Chauchilla temetőbe, ahol az eredeti sírokban ősi, Nazca-kori múmiákat láthattunk.

Ezeket a sírokat valamikor az i.sz. 2oo-as évtől az 1ooo-es év körülig készítették és az az érdekessége, hogy a múmiák nagyon jó állapotban vannak, mert a sóban-nitrátokban gazdag homok és a száraz éghajlat csaknem tökéletesen megtartotta őket az eredeti formájukban.

 Persze az is fontos, hogy az eltemetett testeket gondosan felöltöztették - legtöbbször szépen hímzett vászonruhákba – majd egy festett gyantaburkolatot húztak rájuk.

A gyantaburok távol tartotta a káros baktériumokat, így a testek egyenletesen kiszáradtak, anélkül, hogy a bennük levő szerves anyag bomlásnak indult volna.

Miután kiásták és felszínre hozták - a levegő hatására - természetesen tönkrement a múmiák bőre és teljesen kifehéredett a csontjuk. A múmiák eredetileg is ilyen embriópozícióban voltak eltemetve, mint ahogy most láthatjuk őket, melléjük, pedig  különböző edényeket, pénzt, értéktárgyakat, néha szerszámokat, ételt és italt tettek, hogy majd odaát se kelljen semmiben szűkölködjenek.

Chauchilla szomorú története az, hogy az elmúlt századok és a nagy szegénység rengeteg sírrablót produkált, akik kiásták, feldúlták a sírok legtöbbjét, levagdosták a testekről drága textíliákat – mert ezeket a gazdag külföldi műgyűjtőknek könnyen lehetett adni – majd a maradványokat ott hagyták a sivatagban, hadd végezze be a nap és a szél az elkezdett rombolást.

 A textíliák – úgy a ruhaneműk, mint az övek, tarisznyák, övtáskák, kokaleveles zacskók - gyapjúból és pamutból készültek, s a rajtuk levő minta alapján meg lehetett állapítani, hogy ki volt gazdagabb és ki szegényebb. A sok sírrablás eredményeképp ma is rengeteg csont és textilmaradványt lehet csak úgy, szabadon találni az egész temető területén.

Most már eléggé vigyáznak a még megmaradt sírokra, mert 1997 óta törvényesen is védett régészeti lelőhely lett Chauchilla és most már nagy pénzbüntetéssel sújtják a rongálókat. Azóta rekonstruálták a jelenleg látható 12 darab sírt is, elhelyezve bennük az eredeti kegytárgyakat, kerámiákat, textilburkolatokat, magvakat, épp úgy, ahogy annak idején voltak.

A feltárt sírokban az eredeti falazat látható, de ehhez az utóbbi időben egy magasításszerű védőfalat is húztak, hogy a homok ne fújja be a nyitott sírokat, majd az egészet befedték egy fából eszkabált ácsolattal.

A legérdekesebb az volt, hogy a múmiák haja az elhantolás után is egyre nőtt, így egyik-másiknak végül több méteres rasztás haja lett, amit így utólag köréjük tekertek.

Tiszta szerencse, hogy időközben alácsusszant a nap, s mi teljes sötétedés előtt azért szerettünk volna kijutni ezen vidámnak egyáltalán nem nevezhető temetőből...másképp a helyi vezetőnk még órákig tudta volna lelkesen mutogatni a hófehér csontmaradványokat...

Innen egy kerámiamühelybe vittek bennünket, hogy ízelítőt kapjunk a híres Nazca-edények gyártásáról és mintáiról. Az edények készítése nagyjából ugyanolyan, mint nálunk, kézzel alakítják a formát, míg lábbal hajtják a korongot. Nagyon szép főzőedényeket, tányérokat és érdekes vizeskorsókat formáznak, egy ilyen díszes korsót láttunk Nazca központjában is.

 Az edények mellett gyártottak egyéb tárgyakat is, állatfigurákat, okarina-sípokat, rövid, éles hangú kürtöket és rengeteg más ajándéktárgyat.

Ami nagyon tetszett, az a kerámia festése és színvilága volt. A barna minden árnyalata fellelhető rajtuk, tökéletes harmóniában és gondos kontűrözéssel megrajzolva, majd finom, állítólag kisbabák hajából készített, ecsettel festve-díszítve.

A kerámiatárgyakon megjelenített alakzatok is hagyományos figurák – pont olyanok állítólag, mint amilyeneket az épen maradt sírokból meg tudtak menteni -  kezdve a puma, kondor, pók, kígyó, egyéb állatfigura- rajzolatoktól egészen a kokalevelekig, kukoricáig és legendabeli lényekig minden fellelhető rajtuk.

Ezután vacsorázni vittek, pachamancát kaptunk chicha moradaval J. A pachamanca az egy hagyományos eledel, amelyet ünnepekkor, vagy vedégek tiszteletére készítenek. Elég hosszadalmas, amíg összeállítják, ezért csak olyankor készítik, amikor nagy adagokat főznek: előbb tüzet raknak egy gödörbe, majd szépen körberakják ezt kövekkel, hogy ezek átforrósodjanak, de úgy rakják, hogy középen maradjon hely az ételnek. Ide bepakolnak aztán minden jót, főleg húsféléket agyagedényben, vagy banánlevelekbe bugyolálva. A hús az lehet bármilyen, nekünk csirke, sertés és bárány volt készítve, de lehet halat, birkát, vagy tengerimalacot ( ez itt hagyományos étel és nagyon szeretik a helyiek) is tenni bele.

Aztán a húsos fazakak mellé rakják a körítésnek szánt krumpliféléket, édesburgonyát, lima babot, kukoricát, chilit, tamale-t. Ez a tamale kukoricalisztből, vagy vegyesen búza- és kukoricalisztből készül. Fűszerekkel, pirított magvakkal ízesítik a lisztet, majd sok vajjal és kevés folyadékkal kavarnak egy tésztaféleséget, amit aztán egy banánlevélre kanalaznak. Ebbe tölteléknek kerülhet hús, sajt, vagy akár valami lecsóféle, majd összecsomagolják és a forró gőzben megpárolják. Ha jól ízesítették, akkor nagyon-nagyon finom.  Itt a képen láthatók a tamale-csomagocskák a krumpli között.

Szóval, miután mindent beraktak a forró kövek közé, azután az egészet betakarják földdel és így lefojtva fövögetnek az ételek több órán át. Amikor kész van, akkor gondosan ellapátolják a földet, kiszedegetik az edényeket, a csomagolt húsokat és a tamale-t, a mellettük finomra sült körítést és tálalják.

A pachamanca az két szóból áll össze, a pacha azt jelenti, hogy föld, a manca, pedig azt, hogy   agyagedény. A mi pachamanca-vacsoránk mellé nagyon finom italt, chicha morada-t adtak. Ez annyira finom volt, hogy alig győztük egy nagy fazékból újratölteni a kancsóinkat. Ezt az illatos üdítőt úgy készítik, hogy a fekete kukoricát szekfűszeggel, fahéjjal, ananásszal és némi cukorral (régebben banánnal) együtt megfőzik, majd átszűrik és lehűtik. Van ahol lime levet csavarnak bele, de anélkül is szenzációs! Erről képet sajnos nem készítettem, de pont úgy néz ki, mint egy jóféle áfonya- vagy feketeribizliszörp.

Másnap reggel korán indultunk, mert nagyon hosszú, 10-12 órányi út állt előttünk. A pánamerikai autópályán haladtunk délre, Arequipa irányába. A végeláthatatlanul hosszú úton jóformán semmit sem láttunk, de ez a semmi egyenesen lenyűgözött. Erre tényleg illene a szürke ötven árnyalata kifejezés. Hol olyan kis kráterek, dombocskák jelentek meg, hogy egyből földönkívülinek képzeltük magunkat...

... hol olyan sivatagos volt a táj, hogy hónak nézted a vakítóan fehér homokot...

.. hol egy nedvesebb folyómeder közelsége varázsolta üdévé és csaknem zölddé a kavicsos domboldalt...

... hol a felszálló köd változtatta kísértetiessé a vidéket.

A pánamerikai út a világ leghosszabb autóútja, összesen 48ooo km hosszúságú és összeköti Észak-Amerikát, Közép-Amerikát és Dél-Amerikát.  

Perut teljes hosszában keresztülszeli észak – dél irányban, több, mint 41oo km-es szakaszon, legtöbb helyen a Csendes-óceán partvonalát hűségesen követve.

Nem mostanában épült, a terv már 1923-ban létezett, a legtöbb szakaszt az 50-es és 60-as években építették ki, de itt Peruban már a 3o-as években elkészült ez az autópálya. Útközben azért elég sok helyen láttunk építkezést – valószínű, hogy állandóan javítják, korszerűsítik a meglévő utat.

Nem csodálom, hogy van mit dolgozni rajta, néhol olyannak tűnik az egész hegyoldal, mintha most rögtön be akarna suvadni a tengerbe...

... s ez így megy hosszú kilométereken keresztül.

 Amilyen hihetetlen látványt nyújtott a kopár hegyvidék baloldalt, épp annyira szép volt a csipkés-sziklás tengerpart a másik oldalon...

...mogorván ellenszegülve a csapkodó hullámoknak.

Egy nagyobbacska, csaknem teljesen kiszáradt folyómeder mellett haladtunk egy darabig...

... majd a meder egyre zöldebb lett és átalakult egy szép oázissá. Azok a folyók, amelyikek elérik a tengert, mind az Andok forrásaiból táplálkoznak, mert ebben az évszakban nem nagyon esik az eső.

Ezek a jobban termő földek idevonzzák a kopárabb vidékek lakóit, így nem ritkaság, hogy az idevándorlók egész új falvakat építenek egy-egy zöldebb meder mentén.

Néha felkúsznak a telkek egész magasan a hegyoldalba, lentről olyan, mintha egymásra építették volna a színes házacskákat.

A földeket rendszerint gondosan öntözik, csatornákba vezetett folyóvíz segítségével...

... és úgy néz ki, hogy nem hiába, mert ilyen gazdag pityókatermést még Csíkban is ritkán lehet látni J.

Aztán letértünk az autópályáról, a szárazföld felé vettük az utat - egyre távolodva a tengertől - s megint valami újfajta kopársággal találkoztunk...

... majd mögöttük megpillantottuk a havas csúcsokat: oda igyekeztünk.

Peru, Nazca

A Nazca-vonalak

A kirándulásunk egyik fénypontja mindenképpen a Nazca-fennsík feletti repülőzés volt. Csaknem mindannyian izgatottan vártunk erre a lehetőségre, de volt olyan is, aki mélységiszonya miatt nem vállalta be a kisrepülős utat. Reggel - mielőtt a reptérre mentünk volna - kaptunk egy kis szabadidőt, így sikerült egy kicsit körbesétálni a városkában.

Nazca is tipikus koloniál stílusú városka, központi parkkal, templommal...

...melynek talán legszebb, megható részlete az előtte álló egyszerű fakereszt volt. Biztosan van ennek is egy története, meséje – de nem nagyon volt akitől megkérdezni.

Esetleg az ott pihenő kertészektől lehetett volna érdeklődni, viszont ehhez nem volt elég jó a spanyol nyelvtudásom...

... vagy a két, kuncsaftra várakozó cipőpucoló legénytől, akik szívesen kifényesítették volna a vászonszandálomat...na ugye, maradjon inkább ez is rejtély J.

A főtér sarkán bekanyarodtam a legforgalmasabb utcába, ahol már megjelennek a szuvenír- és zakotaárusok – ez általában a piac közelségét jelzi.

Ha tehetem, akkor minden városban bemegyek a piacra, annyira érdekesek a helyi különlegességek, jó nézni, hogy mit vásárolnak az emberek és elképzelni, hogy mi készül majd belőle.

Ha kedvesen kínálják , hogy kóstold meg az árujukat – ami nem annyira természetes dolog, itt úgy láttam, hogy inkább visszafogottak az árusok – akkor az az érzésed, hogy illik elfogadni egy falat sajtot... s mivel annyira finom az a krémes , lágy ízű mozzarella, hát muszáj vásárolni egy szeletkével.

Hamar eltelt az idő, tizenegyre már kivittek a város végén levő reptérre, ahol egy-egy rajzolt körben bevetésre készen várakoztak a kisebb ... és még kisebb repülők..

De mielőtt beszállnál még egy sor adminisztratív feladat vár megoldásra: ellenőrzik az irataidat, kitöltetik az adatlapodat, lepakoltatják a felesleges csomagokat, csak a fényképezőt, a vizet és egy övtáskát, vagy kisebb táskát vihetsz magaddal, aztán lemérnek egy jó nagy – de igen pontos – piaci mérlegen, majd számítógépes programmal osztják be az utasokat, hogy ki melyik oldalon és melyik széken üljön.

Végül is mindegy, hol ülsz, mert csak egy sor szék van mindkét oldalon és mindenki ablak mellett kap helyet, s egyformán jól lehet látni bármelyik helyről. De nem mindegy nekik, a pilótáknak, hogy mennyire egyenletes a súlyeloszlás a gépen.

Na jó, akkor most már minden rendben, elindultunk, repülünk, ragyogó a napsütés, egyre közelebb vagyunk a kopár hegyekhez és az általuk rejtegetett nagy titkokhoz: a Nazca-vonalakhoz.

Repülés előtt még kaptunk egy kis lapocskát, amelyen be voltak jelölve azok a rajzolatok amiket majd látni fogunk, méghozzá olyan sorrendben, ahogy egymás után következnek. Az első az egy bálna, amelyiket alig tudtam felfedezni a magasból, hiába fordult a gép csaknem merőlegesre, mi csak sejteni véltük, hol is van az a rajz ( Elárulom, ott a jobb felső háromszögben, kis nyilakkal körbepontoztam, de így is alig felismerhető. Ha rákattintasz a képre, akkor kinagyítja és sokkal jobban látszanak az ábrák.), pedig csaknem 63 méter hosszú...

Aztán szólt a pilóta, hogy nekünk most nem lesz sok élvezet, mert a gép egy gyors és meglehetősen szoros nyolcas leírása után a túloldalára fordul, hogy a másik sor is láthassa az ábrát. Ezt a mozdulatot aztán még 15-20 alkalommal ismételte – gyakorlatilag mindenik rajzolat felett – és már a negyedik után szólt az egyik hátsó széken ülő kolléga, hogy – ha nincs nagy szükségünk rá – adjuk oda neki a mi vukkos zacskóinkat is, mert neki viszont nagyon kell. Utána említette, hogy ő egyetlen ábrát sem látott és úgy gondolja, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor kisrepülőn ült...

Aztán jöttek a mértani alakzatok, a különböző trapézok, meg nyílak - ezeket, meg a sok egyenes vonalat állítólag valamikor később rajzolták, mint az állatfigurákat...

... egy hegy oldalába vésve az asztronauta, azaz a 32 méter magas, integető bagolyfejű ember képe. Ez volt az egyetlen, amelyik nem a klasszikus kavics-lekapirgálásos módszerrel rajzolódott, mint a Paracasban látott Kandeláber is, hanem domborműként vésték a hegyoldalba. Lehet, hogy emiatt az ábra miatt gondolják a mai napig is a legtöbben, hogy a rajzolatokat földönkívüliek készítették és egy leszállópálya részei. Más elméletek szerint ez a figura az emberi bölcsességet jelképezi.

Rengeteg találgatás van a vonalak rendeltetését illetően, de ezidáig még egyik magyarázat sem tökéletesen elfogadott. A pilóták is azt mondják, hogy ők csak a személyes véleményüket tudják mondani, ezek szerint Nazca-korabeli rituális szertartások helyeit jelölik az ábrák, többnyire a hagyományosan tisztelt állatfigurák alakzataival, mint a kolibri, amelyik a legendák szerint az ember és a kondor közötti kommunikációt biztosította ...

... a kondorkeselyű, amelyik a négy természetisten – a kondor, a puma, a kígyó és a hal -  egyike és mindenik perui népcsoport és kultúra mély tisztelettel adózott neki...

... vagy a kutya, amely a szellemek kísérője.

De itt volt a majom is, amelyik ezen a vidéken egyáltalán nem volt őshonos állat.

A majom az egyik legnagyobb rajz, a csavaros farkával együtt 11o méteres és a leghíresebb Nazca-kutató, Maria Reiche szerint a Nagy Medve csillagkép pontos kivetítése. A matematikusnő egész életét ezen ábrák megfejtésére áldozta és az ő kutatásai arra a következtetésre vezették, hogy a vonalak különböző csillagképek arányos kivetítései és nagy jelentőségük volt a mezőgazdasági időszakok előrejelzésében.

 Reiche állítása azon alapszik, hogy a hagyományok szerint a különböző csillagállások idézték elő a természeti jelenségeket. Na de ezeket azért lehetett befolyásolni a teremtő isteneknél, ha megfelelő szertartásokat, imákat és – nyilván – áldozatokat mutattak be nekik. Az biztos, hogy az évek folyamán megfigyeltek bizonyos ismétlődéseket, vagyis amikor egy-egy csillagkép megjelent az égbolt megadott helyén, akkor az maga után vonta a szárazságot, vagy éppen az esős időt.

A vonalak keletkezésének ideje elég pontosan meg lett határozva, valamikor az időszámításunk kezdetén, 0 és 600 között rajzolták , a Nazca-kultúra idején. Le kellett jegyezzem ezeket a Kolumbusz előtti időszakokat, mert enélkül nehéz volt követni az időrendi sorrendet:

i.e. 1ooo és o között volt a Paracas-kultúra,   o és 6oo között a Nazca-kultúra, aztán egymás után még többféle pre-inka kultúrát jegyeznek, s csak  12oo és 1533 között jöttek az inkák.

 Azután megtörtént a spanyol hódítás és a kultúrák eléggé felszívódtak vagy keveredtek. Kevés olyan törzs maradt fenn, amelyik tisztán meg tudta őrizni szokásait és kultúráját ezek közül talán a Titicaca tó vidéki ajmara indiánok, vagy az elszigeteltebb vidéken élő kecsua törzsek csoportjai tudták leginkább megtartani identitásukat.

A vonalakra visszatérve, a sok párhuzamos egyenes és a háromszögek között egész jól lehetett látni a csupán 46 méteres pókot is. A pók  Peruban mindenütt a termékenységet, vagy az esőt jelképezi és a cserépedényeken is igen gyakran előforduló motívum.

Aztán megpillantottuk a pánamerikai nagy autópályát is, amelyik nyílegyenesen végighasít az egész fennsíkon  – olyannyira nyílegyenesen, hogy egy gyík nevű ábrát pontosan kettészel!

Ezen a képen látható egymástól nem messze a kezek, a fa és közvetlenül a fa felett a gyík farka – mert ugye a feje a lábacskákkal a sugárút túlsó oldalára került...

 Az építmény, ami az autópálya mellett van, az egy kilátó, ahonnan régebb meg tudták közelebbről is nézni a vonalakat, de most már nem engednek oda, fegyveres őrök vigyáznak a helyre, mert állítólag a sok turista járkálása sokat rontott a rajzok állapotán ( azt azért valaki megmondta, hogy éjjel nincs őrség, szóval, ha esetleg akarnánk, akkor egy kis tiszteletdíj fejében... na de nem akartunk)...

Felhívták a figyelmünket arra is, hogy minden ábra egyetlen, megszakítás és kereszteződés nélküli vonallal lett végigrajzolva – ezáltal megkönnyítve a vonal követését, ha tényleg szertartásos felvonulásokat tartottak a vonalak mentén, s még arra az érdekességre is, hogy a kezek egyikén eggyel kevesebb ujj van – pont úgy, mint a majom egyik kezén is. De azt, hogy ez miért van így, csak találgatni lehet.

Közben az útvonal végére értünk, a gépecske még egy kicsit berepült a csodaszép hegyek közé, megmutatva az egykori vízfolyások kiszáradt völgyeit...

... majd  mintegy ellensúlyozva a kietlen tájat, végigrepült a város peremén, ahol még most, télidőben is szépen zöldelltek a megművelt táblák.

Miután visszatértünk a reptérre mindenikünket egy-egy szép diploma fogadott, ezzel igazolhatjuk, hogy mi kibírtuk a vonalak feletti repkedést J.