Indonézia – Jakarta harminchat fokon

Végül eljutottam Indonéziába és őszintén örülök neki. Kicsit izgultam, hogy mennyire fogom bírni az ottani meleget, talán nem nyáron kellett volna jönni, hanem a hidegebb évszakban… De miért is gondolkodtam ezen tulajdonképpen, hát ott mindig meleg van! Vagy száraz meleg, vagy párás meleg, de mindenképp nagyon nagy meleg. Ezt mindjárt érkezéskor konstatáltuk is, azalatt a tíz perc alatt, míg a reptér előtti parkolóig csoszogtunk utazástól gémberedett lábakkal. Az út összesen 13 óra, de átszállással, beszállásokkal bizony majdnem 20 órája már annak, hogy ébren vagyunk. Ezzel nem is lenne baj, ha nem úgy lett volna kitalálva az egész, hogy reggel nyolckor érkezzünk – frissen és üdén – s mindjárt bedobjuk magunkat egy buszos-gyalogos városnézésbe, mert ugye a szállóba csak déli kettő után lehet bejelentkezni. Na nem baj, megyünk felfedezni Jakartát! Néztük is egy jó darabig a busz ablakából az autópályákat, s a felül-, meg aluljárókat és toronyházakat, s önkéntelen is arra gondoltam, hogy mennyit építkeztek itt ezek a népek, míg mi jóformán semmit sem.

Aztán egy kicsit lassabban kezdtünk haladni, majd állva folytattuk az utat. Vagyis álltunk egy dugóban. Itt Jakartában mindennaposok a dugók, csúcsidőben 2-3 órát simán lehet rá számítani. Szóval, nekik is van még, amit építeni.

Miután újra mozgásba jöttünk, a Szabadság-térre vittek bennünket, ahol a tér közepén egy óriási nagy obeliszk áll, a maga 132 méterével, hogy felnézni sem könnyű rá, hát még ellátni a tetején álló arannyal bevont lángszoborig ebben a párás időben.

Az emlékmű a hatvanas években készült, kicsit olyan stílusban, mint nálunk a hősök sírja, vagyis magas, lenyűgöző, s a tetején van valami. Ez esetben nem csillag, hanem egy csillogó aranyláng. Azért nem ilyen egyszerű az eset, mert annak ellenére, hogy ilyen egyszerűnek tűnik, az emlékmű tervezése hosszasan elhúzódott és nagyon sok szempontot kellett figyelembe venni. Többek között a jelképrendszert is, mivelhogy ez a műemlékegység a teremtő erőt jelképezi, melyben a sima oszlop nem egyéb, mint egy lingam jelképe, s az alatta épített körkörös, földbe mélyített óriáscsarnok, pedig a yoni, vagyis az anyaméh, a kreatív női energia jelképe. Így együtt, pedig a Siva-lingamot jelentik, melynek a lényege a kettősségek birodalma, ahol a látható, felszínen feletti részek jelképezik az ismert és kézzelfogható anyagi világot, míg a földbe ásott, láthatatlan rész szimbolizálja a lényeget, azt a megtartó, összetartó és újjáteremtő erőt, a férfi-női egységet, amelyre az egész felépítmény támaszkodik – átvitt értelemben, pedig magát Sivát.

Odabent az alagsorban nagyon kellemes, majdnem azt mondtam hűvös idő van – na az azért nincs, de nem süt a nap és nyugodalmasan végignéztük Indonézia történetét ötven fontosabb képben, melyeket a körbe-körbe beépített vitrinekben láthattunk. Itt a jávai ősembertől kezdve – aki időszámításunk előtt egymillió évvel élhetett -  a függetlenség kivívásáig, 1949-ig a legfontosabb eseményeket, történéseket színes makettek segítségével sorban illusztrálják.

Indonézia történelméről nem merek sokat beszélni. Amennyire az elbeszélésekből és az olvasmányokból kiderült, túl komplikált ahhoz, hogy érdemben fel tudnám az egészet vázolni. Néhány érdekességet azért mégis elmondok, mert ezek fontosak bizonyos dolgok megértéséhez, a mai Indonézia kultúrájának, szokásainak megismeréséhez. A Szabadság-térről a történelmi múzeumba mentünk, pont ide illenek majd azok a képek is, míg az ország rövidre fogott történelméről mesélek.

Indonézia több, mint 18000 darab - többnyire lakott - szigeten terül el, lakossága több, mint 250 millió, s ezzel a Föld negyedik legnagyobb népességű országa Kína, India és az Egyesült Államok után. Legnagyobb szigetei Szumátra, Borneó, Jáva, Celebesz (vagy Sulawesi) és Új-Guinea.

Mint említettem, Jáva már a legrégibb időkben lakott szigetnek számított, aztán a későbbi, i.e. 3000 és 2000 közötti többnyire Burmából és Indiából, majd a Maláj-félszigetről érkező népek határozzák meg a szigetvilág fejlődését. A VII-ik és XIII-ik század között a hinduista Mataram királyság és a buddhista Srivijaya császárság voltak a legerősebb uralkodó dinasztiák főként Jáva és Szumátra szigetén. Időközben a XIV-ik században elkezdődik az iszlám kereskedők tömeges bevándorlása és letelepedése, ezáltal Szumátra és Jáva iszlamizációja.

 Az utolsó hindu dinasztiák a XIV-ik század végén és a XV-ik század elején adták fel Jáva szigetét és vonultak vissza Balira. Aztán a XVI-ik században érkeztek a portugál hajósok, majd a XVII-ik században a holland fűszerkereskedők, akik aztán 1942-ig keményen és sűrűn tolták a fűszerrel megrakott hajókat Európa felé, hogy ott aranynál is drágább áron értékesítsék a rakományukat. 1942 és 1945 között japán uralom alá került az ország, majd 1945 után a hollandok hadsereget bevetve próbálták újra visszaszerezni a hatalmat. A harcok egészen 1949-ig elhúzódtak, amikor a hollandok nemzetközi befolyása egyre csökkent, így Sukarno elnöknek végre sikerült deklarálni az ország függetlenségét. Dióhéjban ennyi. Jól passzol ide az a szobor, mely a múzeum előtt áll: a sors kerekét és a szerencse vagy balszerencse múlandóságát ábrázolva. Legalábbis én így értelmezem.

A múzeum után elmentünk egy kicsit sétálni a Fatahillah térre, hogy lássuk, milyen is volt Jakarta a hollandok uralma alatt. Ők egyébként Batáviának keresztelték el a várost, egy ókori, holland földön élt, törzs neve után. Talán semmi sem változott itt a főtéren azóta, ugyanazok a koloniál-stílusú szép, fehérre meszelt épületek fogják közre a nagy, tágas teret.

 Igaz, most nem a kereskedő-feleségek hosszú, csipkés ruhái, hanem a színes szalmakalapok, biciklik és többnyire hosszú csador, vagy legalább a fejrevaló kendő a jellemző, de itt Indonéziában ezek is színesek, vidámak – s ami a legfontosabb – a hölgyek mosolygósok, barátságosak, nagyon nyíltak.  

A nyíltságukra jellemző, hogy egy fotó erejéig még a platinaszőke, csipkés ruhába öltöztetett leányzó is belefér a családi albumba.

Első ebédünket stílszerűen a főtéren álló Batávia-vendéglőben fogyasztottuk el. Az étel szenzációsan finom volt, csak ekkor még nem tudtuk, hogy ez a sok csípős másnapra nagyon védekező állásba kényszeríti a gyomrunkat. Mivel az étlapon volt, s mivel én még soha nem kóstoltam, ebéd után kopi luwak kávéval kényeztettem magam, de meg is bántam. Nagyon. Drága pénzért iszod a cibetmacska által kitojt semmilyen ízű kávét, s közben nézed, hogy mások szép nagy emeletes fagylaltkupacot kapnak feleannyi pénzért. Ez is része a tandíjnak, de én még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát, az biztos! 😊. Viszont a vendéglő belső díszítése, a réges-régi fotókkal teleaggatott falak, az busásan kárpótolt a kávé felett érzett csalódásért!

Míg a kisbuszunkat keresgéltük, hogy tovább menjünk a kikötő felé, a vendéglő mögötti utcákban bóklásztunk egy keveset. Garázsszerű csarnokok hosszú sora húzódott mindkét oldalon, s mindenikben ügyes kezek százai óriási, színes ponyvákat varrtak villámgyorsan össze. Nagyrészt kamionokra való huzat lesz belőle, de volt olyan is, aki sátrakat, vagy támfalvédő függönyöket készített.

Kíváncsian haladtunk Jakarta kikötője, a Sunda Kelapa felé (a neve azt jelenti, hogy szunda kókuszdió).  A XIII -XVI-ik század között ez volt a Jáva nyugati és középső részét is magába foglaló Szunda királyság legnagyobb kikötője, itt engedték vízre a legkiválóbb vitorlás hajókat és itt bonyolították a jávai fűszerkereskedelem üzleteit. Többek között a kiváló celebeszi makasszár-hajósok is itt pihentek meg hosszú útjaik során, hogy tovább hajózzanak felfedezni az óceánok világát. Róluk nevezték el Madagaszkár szigetét is.

Úgy gondolom, hogy nem sok minden változott itt az elmúlt évtizedek során, most is rengeteg kézi erőre van szükség a rakodáshoz és a hajók is úgy néznek ki, mintha valahogy itt felejtődtek volna a múlt századokból…igaz most már akadnak daruk is, nem kell minden cementes zsákot háton felcipelni.

Innen Délkelet-Ázsia legnagyobb mecsetéhez, az Istiqlal, azaz „Függetlenség” mecsethez vezetett utunk. 1961-ben kezdték építeni, de csak 1978-ban adták át. Stílusát nem tudom hová tegyem, inkább nagy, lenyűgöző és érdekes, mint szép. Két fő épülete van, a kupolás részben van a nagy imádkozó csarnok, ahová a fenti teraszra mi is bemehettünk…

…ennek egy elkülönített részében, balról, imádkoznak az asszonyok, a nagyobb részben a férfiak imádkoznak. Sajnos annyira sötét volt, hogy a képeim nagyon gyengére sikeredtek.

Az épületet egy nagy üres tér köti össze a másik, kisebb, toronnyal díszített épülettel. Itt is imádkoznak a hívek amikor nagy ünnepségek vannak és nem férnek be a csarnokba. A tér kövezete olyan mintával van kirakva, hogy egy méterszer hatvan centis helyekre lehet beosztani, ennyire van szüksége az embernek a zavartalan imádkozáshoz.  

Ezen a teraszon találkoztam először a jellegzetes indonéz macsekkel is, alig van neki egy picike farka, rövid szőre és nagyon hosszú lábai vannak…legalábbis a mi házimacskáinkkal összehasonlítva.

A mecsettel nagyjából szemben áll az 1901-ben a régi - 1829-es - templom helyére újjáépült katolikus katedrális, csupán egy úton kell átmenni. De annak az útnak a forgalma bizony nem hétköznapi, tíz percet kellett rászánni, míg épen át tudtunk szaladni...pedig az átjárón mentünk 😊.

A mecset és a katedrális nem véletlenül került egymással szembe, Sukarno elnök döntött így ezzel jelképezve a nemzet filozófiáját, a sokszínűségben való egységet, ahol az összes vallás békében és harmóniában tud egymás mellett működni. Egyébként Indonéziában a lakosság 90%-a muszlim vallású, a többi 10% nagyobb része keresztény, aztán kb. 3% hindu és 1% buddhista. Egy beszélgetés alkalmával megkérdeztem a helyi vezetőnket, hogyan magyarázza azt, hogy az iszlám ennyire gyorsan elterjedt a szigetvilágban. Ő erre a magyarázatot a korábbi többségi vallás, a hinduizmus merev szabályaiban látja, ugyanis az emberek korábban a kasztrendszer miatt sokszor nagyon kegyetlen körülmények között kellett leéljék az életüket, az iszlám ehhez képest a korlátlan szabadságot jelentette. Indonéziában teljesen szabad a vallásgyakorlat, de mindenkinek deklarálnia kell a vallását, ezért gyakori az is, hogy a családok muszlimnak vallják magukat, de azért teljesen vallásmentes világi életet élnek.

Ezzel véget ért az első napunk…hullafáradtan estünk be az ágyba, nem kellett ringatás senkinek. Reggel elméletileg szabad programunk lett volna, de vasárnap lévén nem sok lehetőség volt a közelben, ezért az idegenvezető megkérdezte, hogy nem akarnánk-e megnézni közösen a Taman Mini skanzent, mert akkor a kisbusz elvinne mielőtt a reptérre megyünk. Persze, hogy akartuk, pedig ehhez elég korán kellett kelni 😊.

A skanzent egy jó nagy, parkosított külvárosi helyre telepítették, s ide építették fel eredeti méretben az ország 26 tartományának hagyományos házait, néhol berendezve, máshol múzeumként bemutatva a hagyományos bútorokat, eszközöket, ruházatot.

Nem tudtunk túl sok házat megnézni, néhányat Közép-Jáváról, aztán Borneóról, Pápua-Új Guineából, Észak-Jáva, Bali, Celebesz, s talán még Észak Szumátra volt…de én most már nem tudnék rá megesküdni (lehet, hogy vissza kell majd mennem tisztázni az építkezési stílusok közötti különbségeket 😊), ezért inkább csak szépen iderakosgatom a képeket, mert kivétel nélkül mindenik vidék nagyon szép és nagyon érdekes építkezési stílussal rendelkezik.

A parkban nagyon sok helyi emberrel találkoztunk, barátságosak és kíváncsiak voltak, mindenki velünk akart fényképezkedni és mindenki száz kérdést tett fel egyszerre arról, hogy honnan jövünk, milyen nálunk az élet, meleg van-e, merre jártunk Indonéziában és merre megyünk még…alig győztünk válaszolgatni 😊 …

…és közben csodálni a házak festését, a különleges részleteket, mesteri ácsmunkákat.

Ez a kő itt arra szolgál, hogy a nősülősorba került fiatalembereket teszteljék vele: amelyik át tud rajta ugrani az máris mehet menyasszonyt keresni! Kértem a vezetőnket, hadd mutassa meg nekünk, de ő csak szimulálta, pedig amint mesélte elméletileg akár nősülhetne is, hiszen a felesége néhány éve meghalt. De ha lenne felesége akkor is nősülhetne, négy feleségig rendben van a dolog, csakhogy azt a sok feleséget, na meg az érkező gyerekeket el is kell tartani, mindeniknek házat építeni, stafírozni…szóval ma már csak a nagyon gazdagok tartanak több feleséget. De azok is ritkán.

A pápuák házai kicsit messzebb voltak, egy árnyas, fás ligetben meghúzódva. Kívülről nagyon egyszerűek és célszerűnek tűnnek…

… de annál érdekesebbek voltak az eszközeik, meg a belső díszítések a totemoszlopaikkal, a védőernyőkkel...

…és a fából készült festett pajzsaikkal és díszeikkel.

A különleges architektúrájú celebeszi épületcsoport mindannyiunkat elbűvölt – jó lenne egyszer oda is eljutni!

A házak elejét hatalmas, egymás felé rögzített vízibivaly-szarvakból készült oszlop díszítette - a gazdagságot is jelképezve, ugyanis itt Indonéziában nagyon sok helyen él a hagyomány, miszerint minden fontos esemény vagy ünnepség alkalmából le kell ölni egy bivalyt, s annak a szarvát majd a ház elé az oszlopra rögzíteni.

A házak mellett népviseletbe öltözött fiatalemberek zenéltek és a színes, pompásan csillogó viseletbe öltözött lányok csodaszép helyi táncokat mutattak be.

Rövid volt a látogatásra szánt idő, de ízelítőnek ez is nagyon jól esett, így egy picikét betekinthettünk a többi sziget világába, építészetébe – bizony nagy kedvet csinált arra, hogy visszatérjek. Na de egyelőre irány Medan, s onnan majd Bukit Lawang, hogy találkozzunk a szumátrai orangutánokkal.