Bukit Lawang – orangutánok erdeje

A 2,2 milliós Medan Szumátra legnagyobb városa, Észak-Szumátra tartomány székhelye. Innen indultunk nyugati irányba, Bukit Lawang irányába – ez alig 3-4 órás út lett volna – de közben meg-megálltunk nézelődni. Egy pálmaültetvénynél megmutatták, hogy milyen is ez az olajbogyó, amelyikből annyira sok pálmaolajat tudnak előállítani, hogy maholnap teljesen kiszorítja a repce-, napraforgó- vagy kukorica-olajat.

Igaz, vannak zöld szervezetek, melyeknek képviselői határozottan ellenzik a nagy pálmaültetvényeket, hiszen teljesen kiszorítja az egyéb növényzetet, egyes ásványi sóktól teljesen megfosztja a környező talajt, egészen megváltoztatja a vidék ökoszisztémáját. Igaz, megélhetést biztosít a helyi embereknek… ez is egy fontos érv.

Az erdő szélén valami érdekes bogyót is találtunk, azt is ide rakom, hátha valaki ismeri – én ilyent még nem láttam, azt sem tudom, hogy a bocik megeszik-e. Mert ha igen, akkor lehet, hogy ettől olyan aranyosak 😊.

Délben már ott is voltunk Bukit Lawangban, ahol az összes szállás öko, vagyis csupa természetes anyagból, bambuszból, pálmából építkeznek, úgy a szállások, mint a vendéglők a lehető legesleg-környezetkímélőbb módon vannak üzemeltetve a mosást kókuszhéjjal, a fűtést pálinkával oldják meg 😊.

 Egy dolog biztos, nem nagyon lehet műanyag eszközöket, kiegészítőket látni az öko-lodge-ok környékén, még szívószálat sem tudtak adni a hosszú pohárban felszolgált kedvenc jeges-gyümölcsös desszertünkhöz. Attól a faluban a fiatalok még simán be tudták szerezni a szép piros szípókát.

Délután egy jó nagyot sétáltunk a faluban, megnéztük mivel szórakoznak a gyerekek, mit vásárolnak az asszonyok a piacon és mit fognak vacsorázni a helyiek. Nos, a gyerekek kivétel nélkül mind a Bohorok nevű folyóban pancsoltak, óriási gumibelsőkben csónakáztak lefelé a vízen, majd rohantak vissza, hogy minél hamarabb ereszkedhessenek újra, s egy percet se pazaroljanak el a drága játékidőből.

Az asszonyok többnyire gyümölcsöt vásároltak, nagy becsben áll arrafelé a snake-fruit, azaz kígyógyümölcs. Azért hívják így, mert a héja szép fényes és pikkelyes, akárcsak a kígyóké, de a bele krémfehér és finom, roppanós állagú. Nekem is ízlett.

A kifőzdék, kocsmák kirakatában eléggé érdekes ételeket kínáltak, valószínű, hogy hal-kagyló-csiga, csípős paprika és rizs is előfordul mindenikben, de az összetételére nem esküdnék meg.

De az ötletes szerkezet segítségével grillezett halat azt felismertem, s az illata bizony csábított is.

Aztán úgy döntöttünk, hogy a mi vendéglőnkben fogunk majd vacsorázni, s az úton bevásároltunk egy-egy ügyesen megtisztított, felaprózott mézédes ananászt – mindössze egy dollárért darabját – és élveztük a jódolgunkat 😊.

A folyó mentén jó darabon fel lehetett sétálni, közben láttuk, hogyan élnek itt ebben a nagy melegben az emberek, gyakorlatilag minden a folyó mentén zajlik, ott mosnak, ott főznek, s nyilván, a gyerekek ott lubickolnak egész nap.

A folyó két partját elébb-elébb függőhidakkal kötik össze, első látásra azt hinnéd, hogy el sem bírnak, de nyugodtan lehet rajta közlekedni, könnyen meglehet, hogy tovább fognak ezek javítás nélkül tartani, mint nálunk Csíkban a vasúti felüljáró.

A jobboldali parton rengeteg árus kínálta a színes batikruhákat és ugyanott kínálták azok utánzatait is, kínai műanyagból megalkotva…nem tudom, hogy valaha valaki vásárol-e itt ezekből. Talán csak az olyan turisták, akik véletlenül csupa vastag holmit hoztak ide az Egyenlítő környékére, s itt hirtelen beszereznek egy strandruhát s egy slápot, legyen mibe járni.

A falu vége felé átmentünk mi is egyik hídon, hogy a túloldalon sétáljunk vissza és arra lettünk figyelmesek, hogy lent a folyópart kavicsfövenyén egy érdekes majmocska majszol valami gyümölcsöt.

Utólag mondták el, hogy ezek a Thomas Leaf majmok, azaz a Thomas-langúrok, vagy Thomas-presbiter majmok. Ez egy endemikus faj, mely csak itt él Szumátra szigetén. Bárhol felismerhetők a gondosan punkosra fésült frizurájukról és viszonylag nyílt, talán egy kicsit szomorú tekintetükről. Főleg leveleket esznek, de szeretik a gyümölcsöket és a csigákat is.

Innen aztán egészen a part mellett vezetett az ösvény, kicsit közelebb kerültünk a folyóhoz, s a köveken botladozva igyekeztünk vissza a szállásra, mert vacsorára sült banánban gondolkoztunk. Kevés finomabb dolog van ennél a világnak abban a sarkában.

Az ökoszállóban a legjobb a fürdőszoba volt. Persze, nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy ilyen pálmafás - madaras - gekkós felszerelést kapjon, nekünk sikerült! A trónról nézve kábé így festett a fürdőszobánk, nagyon meg voltunk vele elégedve, még akkor is, ha zuhany után néha egy kicsit sáros lett az alsó kövezet, s este, a villany fényénél mozgó gyík- és pókminták rajzolódtak ki a falakon. De kora reggel egy betévedt madárka csodaszép énekkel ébresztett. A madarat nem tudtam lefényképezni, mert elrepült, de helyette ottmaradt egy csomó güzü.

Azt már nem említeném olyan nagy lelkesedéssel, hogy első éjjel – amikor a foci vébén épp a francia csapat győzedelmeskedett a horvátok felett - a szomszédban lakozó francia turisták összes diadalüvöltését, majd egy kicsit később minden szenvedését végighallgattuk egészen reggelig. Valószínűleg a fűszeres ételek, a francia győzelmi mámor és a helyi sör kombinációja nem volt annyira nyerő az ő gyomrukban. Legalább a győzelem elmaradhatott volna…hátha akkor egy kicsit aludni is hagytak volna.

Reggeli után indultunk orangutánokat keresni. Csak tízen voltunk, mégis három kísérő jött velünk, s mielőtt útra keltünk volna azelőtt majd egy órás felkészítőt tartottak arról, hogy mit szabad és mit nem az erdőben, mire vigyázzunk, hogyan tűrjük be a nadrág szárát a zokniba, szúnyog elleni krém, meg egyebek. Már ott helyben elfáradtunk volna, ha a kíváncsiságunk nem lett volna nagyobb. Már a kert tetején pihenő fekete macska is beleszédült, annyira unta a dolgot. Aztán végre elindultunk.

 Először egy emelkedőn mentünk fel, ahol csak a vadméhek voltak említésre méltó állatok, aztán egy gumifa-erdősáv következett, majd eljutottunk az igazi erdőbe. 

Mindjárt az elején egy helyi asszony mondta, hogy van néhány orangután a környéken, mert nem messze innen látott egy fészket. Az orangutánok magas fákra rakják a fészküket, s minden nap újat építenek, ugyanis ott végzik el minden dolgukat, benne hagyják az ürüléküket, a lerágcsált ételmaradványokat, így kellemetlen másnap is oda feküdni le…inkább vetnek maguknak egy másik fa tetején tiszta ágyat, friss „ágyneművel”. Az a sötét folt a lombok között, az lenne a fészek…

Aztán nemsokára a lombok között megpillantottuk az „erdei embert” is. Mert maláj nyelven ezt jelenti a neve.

 Később aztán kicsit irányt váltottunk az erdőben, s egy jó félórai gyaloglás után olyan helyre érkeztünk, ahol már több orangutánt is lehetett látni, idősebbet, egészen fiatalt, hímet és nőstényt, s egy négy fős francia csoportot is, akik megállás nélkül fotózták őket. Aztán rájöttünk: itt a dzsungelben kizárólag csak helyi „rangerek” vezetésével szabad járkálni, de ők is csak emberek, s mint minden embernek, nekik is ott a zsebükben a telefon, ezért akármerre járnak az állatok, ők máris értesítik egymást. Így kerültünk mi is pont ide, tiszta véletlenül 😊. Ezek a következő képek egy nagyon fiatal, kíváncsi, kb. másfél éves gyerekről készültek, az anyukája a háttérből, 15 méterrel magasabbról figyelte, hogy biztonságban van-e a csemete, de azért hagyta, hogy nyugodtan csavarogjon.

Itt egy idős hím példány, egyik szemére nem lát, mert szürke hályog van rajta, ő már sokkal bátrabb, egészen közel jött az emberekhez, főleg, amikor banánt kapott. Ez volt az egyik nagy csalódásom, mert fennen hangoztatták, hogy az erdőben az állatoknak semmiképp sem szabad enni adni, az a cél, hogy az összes állat a természetes élőhelyén keresse mag a maga élelmét, s ne szokjanak be a településekre, mert akkor elveszítik az élelemszerző ösztöneiket, s elvárják, hogy mindig etessék őket. Mintha már valahol hallottam volna ezekről a dolgokról – igaz főként medvék kapcsán. 

Nos, azért voltam csalódott, mert a tiltás ellenére csak előkerült egy-két banán, s a rangerek nem pofozták fel, de még csak nem is szidták meg rendesen a banánosokat. Vagy tették, hogy épp nem látják…

A szumátrai orangután kizárólag itt Szumátra szigetének északi és központi esőerdeiben fordul elő, s mára mindössze csak 14000 példány él. Nem annyira a vadászat, mint az élőhelyeiknek a letarolása, a nagy olajpálma és gumifa ültetvények terjeszkedése miatt csökkent le a létszámuk, s ne feledjük el azt a tényt sem, hogy egy nőstény orangután általában 13-15 éves szüli az első gyerekét, s aztán majd még 5-10 évenként egyet. Ez nagyon kevés, alig elegendő a fajfenntartáshoz.

Amúgy 50 évig is eléldegélnek, ha megfelelő az életterük, kedvenc ételeik a gyümölcsök - jackfruit, durian, banán, mangó, mangusztin, licsi – étkezéseik 60-70 %-át ilyesmi teszi ki, de megeszik a friss faleveleket, a rügyeket, elrágcsálják a liánokat, főleg annak az az édes belét szeretik nagyon.

Nemcsak orangutánokat láttunk az erdőben, hanem makikat, meg a már említett Thomas leaf majmokat és gibbonokat is. Igaz, hogy a gibbonok nem jönnek közel az emberekhez, de magasan a fejünk fölött szökdécseltek egyik ágról a másikra, a fehér kesztyűjükről és a zoknijukról lehet felismerni őket, s szerintem azért ők is kíváncsian néztek le ránk, akarták látni, hogy milyen új majmok jöttek az erdőbe 😊.

A makik és a punkok sokkal bátrabbak voltak, főleg a makik egészen közelről figyelték, hogy kinek lehetne ellopni a szemüvegét, vagy mikor esik le egy kis maradék banánhéj a nagy, vöröshajú rokontól.

A punkok jóval nagyobbak, mint a makik, de így első látásra jóval nyugodtabbak is. Nagyon tisztelettudóan viselkedtek, kissé visszafogottabban figyelték az eseményeket, de azért nem voltak ijedősök, engedték, hogy fényképezgessük őket. Örvendtem is neki, kimondottan fotogén portéka 😊.

Kicsit fényképezgettem őket, aztán csak visszatértem az orangutánok közé. Nem győztem csodálni, milyen okosan néznek, mindjárt megszólalnak, s hogy mennyire tudnak hasonlítani az emberre…. Vagy inkább mi hasonlítunk rájuk? Igen, ez egy jó kérdés 😊.