Utazások és élmények: Nepál – A Chitwan elefánthátról

Délután lett, s ez újabb programot jelentett. Vagyis még egyszer megnéztük a Chitwant, ezúttal elefánthátról. Én szeretek elefántogolni, ezért örvendeztem is a programnak. Kicsit értetlenül néztem azokra, akik gondolkoztak rajta, hogy vajon érdemes-e…de aztán amikor kiértünk a folyó partjára akkor én is megvilágosodtam: ez nem olyan elefántozás, mint Afrikában, ahol kettesben - illetve kis kunyerálással és ügyeskedéssel, egyedül - trónolhattál odafent a nagy ormányoson. Na nem.

Kábé kétszer annyi pénzért itt szépen bepászítottak négy embert egy likas négyszögű kasba, úgy, hogy lehetőleg senkinek se legyen kényelmes. Aztán indulás után rögtön az élelmesebbek és ügyesebbek szépen addig fészkelődtek, míg a többiek alább csúsztak, ezáltal így nekik több hely maradt. A szerényebbek szépen felnyomultak a ketrec rámájára, s egész utazás alatt azzal foglalatoskodtak, hogy végre egy jó támaszt találjanak lógó lábaiknak, hogy aztán sunyin visszaszorítsák a honfoglaló ketrectársat.

Nem tudom eléggé érzékeltetni az utazás szépségeit, ha nem beszélek az elefánt ütemes és meglehetősen nagy amplitúdójú ringatózó mozgásáról, mely által az ember úgy érezte, hogy két egyenlő részből van összerakva: egy felsőtestből, melyet a másik három ketrectárs kitartó izommunkával tökéletesen merev pózba rögzített és egy alsó fertályból, amelyik eléggé kiszámíthatatlan pályát leírva lóg a levegőben. A két rész csatlakozásánál található a derék meg a csípő, mindkettő nagy hajlamot mutatva a ficamra és a zsibbadásra, viszont deréktájban ilyenkor egyből jelentkezik a lumbágó, isiász és minden egyéb nyilallással és nagy fájdalommal járó bajok kombinált formája. Másfél órát tartott az élvezet, utána úgy szálltunk le, mint kezdő lovas a lóról, rogyadozó lábbal őrizve a zsibbadt alakzatot.

Azért akadt néhány szép élmény is az úton, láttunk őzeket, szarvasokat, szabadon legelésző elefántokat…

…és csodaszép madarakat. Igaz, hogy a madarak mindig tovaröppentek, mihelyt meghallották az elefántdübörgést. Pedig azok lábujjhegyen közlekedtek.

De a legnagyobb élmény az indiai orrszarvú-párral való találkozás volt. Nem véletlenül találtunk rájuk, a nyolc-tíz elefánt gazdája állandó összeköttetésben volt egymással, s füttyentéssel, rikkantással, mutogatással jelezték, hogy merre kell menni. Működött is a jeladó-rendszer, mert egyszerre pontosan nyolc elefánttal érkeztünk a pihenő rinó-párocska mellé. Gyönyörű páncélzatukat és aranyos, bundás fülecskéiket egészen közelről figyelhettük meg – igaz, ennek ők annyira nem örültek.

Szegények, mennyire utálhatják a hülye, bámészkodó turistákat… el is mentek onnan hamarosan, s gondolom rögtön jelt adtak a család többi tagjának, mert a többi 500 itt élő rinóból még egy sem került többé elénk.

Aztán más különös látnivaló nem volt, csak élveztük a sétát, meg a hasizomfejlesztő ringatózást. Az érkezést követően engedélyt kaptunk, hogy vásároljunk bármennyi banánfürtöt és azzal kedveskedjünk a bennünket szállító elefántoknak. Ez olyan szép volt, örült az elefánt is, hogy valami fincsit kapott, örültünk mi is, hogy most már föld van a lábunk alatt 😊.

Este kultúrprogram volt a falu központjában. Minden környékbeli turistát meghívtak az előadásra, de ez nem volt olyan sok, mert rajtunk és egy koreai orvostanhallgató-csoporton kívül talán még egy csoport lehetett. Attól az előadást becsületesen megtartották, tharu népitáncokat, énekeket, jeleneteket adtak elő. A tharuk egy nepáli kisebbség, úgy tartják, hogy a kietlen Thar-sivatagból ( ez valahol Rádzsasztán környékén van Indiában) vándoroltak a Himalája déli lejtői felé.

A tharuk többnyire földterülethez kötött rabszolgaként dolgoztak Terai-ban a gazdagabb családok földjein, míg a XIX-ik század közepén az indiai- és nem-indiai származásúak kaszti helyzetét rögzítettek és akkor az "érinthető, rabszolgasorsba fogható, de alkoholt nem fogyaszthatók" csoportjába sorolták őket.

A múlt század hatvanas éveiben a malária-járványt követően rengeteg más népcsoport telepedett le Terai-ban és a tharukat lassan kiszorították, akik föld és egyéb javak nélkül mélyszegény sorsba kényszerültek. Aztán a hetvenes évek legelején indították a Chitwan Nemzeti Park projektet, s ez alkalommal a nepáli katonaság segítségével elűzték falvaikból mindazokat a tharukat, akik még a park területén éltek. Ez a kiűztetés gyakran durva, számunkra felfoghatatlan erőszak, gyújtogatás, fegyveres kényszer által történt.

2000 után aztán a nepáli kormány eltörölte a rabszolgatartás jogi lehetőségét, azóta a tharuk is szabadon vállalhatnak munkát. Állítólag. Ez viszont még korántsem jelenti azt, hogy bőségben és jólétben élnek, mind a mai napig eléggé hátrányos helyzetű népcsoportnak számítanak. A helyzetükön az sem segít, hogy eléggé ragaszkodnak az általuk megmunkált röghöz, még a több lehetőséggel kecsegtető külföldi munkavállalásra sem szoktak elmenni szülőföldjükről… Lám, a hagyomány, a családi kötelék és a természetimádó vallásuk hatalma.

Ez az este volt az utolsó Chitwanban, reggel korán várt ránk a - már jól ismert – néhány órás út, a cél Pokhara városa volt. De ezúttal okosan gondolkozva korán indultunk, s mielőtt az útlezárások megkezdődtek volna a reggeli ködös idő leple alatt már el is értük a Pokhara-i letérőt.

Ennek örömére még egy be nem tervezett megállást is megengedtünk magunknak. Igaz, hogy itt nem találtunk semmilyen illemhelyet, s a folyómenti bokrokra tökéletes rálátása volt a környék épületein dolgozó munkásoknak, de legalább lehetett egy jót ugrálni a folyón szépen átívelő függőhídon.