Bromo – vulkánnézőben

Indonézia rengeteg aktív vulkánnal dicsekedhet, szám szerint úgy körülbelül 75-80 darab van nekik belőle, vannak kisebbek, nagyobbak, lakatlan szigeten, avagy a városok közelében, de egy dolog közös bennük: egyikük sem alszik, még a legcsendesebbek is csak szunyókálnak.

A Bromo az egyik legaktívabb vulkán Jáva szigetén, s nem utolsósorban az is nagyot lendít népszerűségén, hogy ez az összes közül a leglátványosabb. Valójában itt nem csak egy vulkán van, hanem egymás mellett több is, egy nagyon régi, több rétegben kialakult vulkáni kaldera, a Tengger fennsíkján. Ez a kaldera kb. 820.000 évvel ezelőtt alakult ki...

...majd az idők folyamán legalább öt rendben átalakult, minden nagyobb vulkáni kitörés alkalmával. Mára egy kb. 10 km átmérőjű homokkal fedett medence lett, melynek a közepéből emelkedik ki a három kúp, ezek a Gunung Bromo (2329m), a Gunung Batok (2440m), a Gunung Kursi (2581m) és ehhez a csoporthoz tartozik a kicsit távolabb levő, de annál aktívabb Semeru (3676m), amelyiknek a neve a nagy Meru hegyre emlékeztet, míg a Bromo az a Brahma isten nevére vezethető vissza.

Egyébként azt mondták, hogy a Semeru a legmagasabb és legaktívabb vulkán Indonéziában… bár lehet, hogy ez azért azóta változott, mostanában egészen más vulkánok törtek ki. Hiába na, nagy a versengés az elsőbbségért.

 Mi este sötétben érkeztünk fel a hegy tetejére, egy Tosari nevű faluba, de nem azért késtünk annyit, mert olyan messzire lett volna, hanem azért, mert olyan keskeny az út arrafelé, hogy a kisbuszt le kellett cserélni még kisebb járműre, mert azzal nem fértünk volna el az úton még egy motorbicikli mellett sem. Aztán kanyargós is volt, meg meredek is volt, s aszfaltot ugyanakkor látott, mikor a Bükszádtól a Szent Anna-tóig vezető út, így néhány óra alatt jól összerázódtunk. Csak azt búsultam, hogy már nem lehetett kimenni egy kicsit a falucskába, amely arról híres, hogy teljesen hindu vallású a lakossága. Annak idején a muszlim terjeszkedés miatt ide vonultak vissza az akkor már kisebbségben lévő hinduk, akik mai napig is tartják a vallásukat és a hagyományaikat, érdekes lett volna néhány napig köztük lenni.

 Szóval este későn, 10 óra körül érkeztünk, leraktuk a holmit a szobáinkba és hamarosan teljes létszámban összegyűltünk a vendéglő egyik nagy, kerek asztala körül, hogy megnézzük, mit ajánlanak a kötelező hideg sörök mellé. Jó hangulatban beszélgettünk, értékeltük a nap eseményeit, s jósolgattuk a másnapi időt, amikor a második sörnél tartottunk - vagyis én annál tartottam -  és egyszerre úgy éreztem, hogy nagyon berúgtam. Kezdett inogni a lábam alatt a föld, kezemet nem tudtam becsületesen tartani a poháron, szédültem, s úgy láttam, hogy billeg és lebeg az asztal, mint a szellemidézős filmekben. Megszeppentem saját magamtól, de ez csak egy pillanat műve volt, mert ekkor a szomszéd asztalnál ülő – és addig igencsak hangosan vigyorgó – francia csoport testületileg katapultálta magát és hanyatt-homlok rohant az ajtó felé. Tökéletesen megnyugodtam, nem vagyok berúgva, sima földrengés van. Hamarosan ki is sétált egy nagydarab, unott képű fickó a konyháról és bejelentette, hogy 5,6. Aztán visszasétált, s folytatta a flekkensütést. Megnyugodtunk mindannyian, rendeltünk még egy kör sört, s az ötleten felbuzdulva közösen próbálkoztunk továbbfejleszteni az asztaltáncoltatási mutatványunkat, de nem ment. Kellett hozzá az isteni segítség. És hálistennek az utórezgések ehhez már gyengék voltak. 

Na, ezzel elszórakoztunk úgy éjfél utánig, s akkor rettentő igyekezettel úgy döntöttünk, hogy most már egyáltalán nem félünk a földrengéstől, s elmegyünk aludni – főleg amiatt, hogy hajnali két (2 azaz kettő) órára kapjuk az ébresztést. Fél háromkor kávé vagy tea, s kettő negyvenkor várnak a terepjárók, hogy kivigyenek napkeltét nézni. Ez azért nem olyan bő, lötyögősre eresztett reggeli program, azon morfondíroztunk, hogy spórlás szempontjából egyáltalán elővegyük-e a pizsamát, vagy csak úgy dőljünk le. Nem mondom el hogyan döntöttünk 😊.  

Pontban kettő előtt nyolc perccel csengettek nálunk, utólag azt a magyarázatot kaptuk, hogy kettőig mindenkit fel kellett hívjanak. De azért utólag azt is megtudtuk, hogy mégsem mindenkit hívtak, néhány szobát kifelejtettek. Erre a részére azt hiszem nem adtak különösebb magyarázatot. Az a biztos ilyen esetben, ha nem is számítasz az ők hívásukra, csengőre állítod szépen a saját telefonodat, s olyan helyen hagyod, ahol nem éred el az ágyból, muszáj felkelned kikapcsolni.

Szóval háromnegyed háromkor indultunk. Frissen és üdén betuszkolódtunk három masszív, zajos és kényelmetlen katonai dzsip hátuljába, úgy féloldalasan, hogy érezze a derekunk is a terepet, s nehogy visszaaludjunk. Elől a sofőrök és a helyi-, meg általános-, meg segédidegenvezetők ültek. Tudják ők, mi a jó, s mi a kerülendő 😊. Nem tudom, hogy mennyit mentünk, olyan bő félórának saccolom, de akkorra elértünk egy olyan helyre, ahol nyilvánvalóan látszott, hogy tovább csak gyalog, legfeljebb motorbiciklivel lehet menni. Asszem ez a hétpróbás napunk volt, s ez volt a második próba. Persze, a felkelés után, mert azon már nagy sikerrel túljutottunk. Nos, motorral is mehettünk volna, ha viszünk pénzt. De azt tanácsolták, hogy a hegyre nincs amiért, vizet pakoltak eleget az autókba, s egyéb vásárolnivaló ott nincs. Mekkora tévedés…hát még a vécére is fizetni kellett! Na de az odébb van.

Szóval mentünk, mendegéltünk felfelé a szerpentineken, legalább húsz percig, közben köptük ki a tüdőnket a sűrű tejszerű köd és a motorok kipufogójának fullasztó gázfelhő-elegyében, s folyt a víz rólunk, mint Maszutáról, amikor tömi magába a morzsoltot. Mert azt is mondták, hogy jól öltözzünk fel, mert hideg lesz. Az se volt.

Aztán felértünk egy tetőre, s onnan szépen libasorban ereszkedtünk befelé, a kilátóhoz. Mondanom sem kell, hogy mindez töksötétben, csak a telefonjaink fénye villant néha-néha. Négykor foglaltuk el stratégiai helyeinket egy szép magas hegy kiszögellésén, volt korlát is, hogy a sötétben az emberek ne lökdössék be egymást a két-háromszáz méteres gödörbe. Annyi volt alattunk, de ezt akkor még nem láttuk. Négykor még sötét volt, mintha fél ötkor pitymallott volna. De lehet, hogy csak ötkor. És közben semmi sem történt, csak egyszerűen sötét volt, s mi néztük.

De amikor végre világos lett, akkor leesett az állunk. Ezt én nem tudom elmesélni, ezt látni kell. Helyette inkább elmesélem a Bromo vulkán legendáját – mert szeretem a legendákat. Azt hiszem ezt már észrevették azok, akik olvassák a blogomat 😊.

A legenda szerint az iszlám hódítók elől menekülő hinduk – akik, mint korábban említettem ide a hegyekbe húzódtak vissza valamikor a XIV-ik – XV-ik században -  királynéjának, Roro Antengnek sokáig nem lett gyereke, ezért királyi párjával, Yoko Segerrel egyetemben az istenek elé járultak azzal a kéréssel, hogy gyermekük szülessen. Meg is kapták az ígéretet, hogy vágyuk hamarosan teljesülni fog, de az a feltétele, hogy a legutolsó gyereküket visszaadják a teremtő isteneknek. A királyi palotában nőttön nőtt az öröm, szám szerint huszonöt gyerekkel áldották meg a párt az istenek, s ők nagy boldogságukban elfelejtették ígéretüket, elfelejtették feláldozni a legkisebb gyermeküket. Megharagudtak, hát az istenek, nagy vészt küldtek az ország lakosságára, betegségek pusztítottak az emberek között, mígnem a királyi pár nagy nehezen rávette magát, hogy ígéretéhez híven visszaadja kisebbik fiát az isteneknek. Kivitték a nagy fennsíkra – amelyet kettejük nevéből Tenggernek neveztek el (Anteng+Seger) – és abban a pillanatban vulkánként robbant ki ott a föld és elnyelte a kisgyereket. A helyiek a mai napig is tartják a szokást, hogy minden évben decemberben a holdtölte és újhold közötti félidőben áldozatokat mutatnak be a Bromo istenének, ilyenkor gyümölcsöt, különböző magokat, kisebb állatokat is dobálnak a hegy belébe. Ez a Kasada-ünnep.

Ennyi volt a legenda, mi pedig nyolc óra körül felkerekedtünk, hogy lemenjünk a kalderába, s onnan kimásszunk a Bromo szélére. Ez volt a terv, mentünk is sebtében, mert az úton kiderült, hogy minden turistacsoportnak és egyéni turistának pontosan ugyanaz volt a terve. Vagyis egyszerre voltunk a hegy ormán napkeltét nézni, s egyszerre mászunk majd a vulkán oldalán felfelé, hogy láthassuk a csodát.

Lecsaptattunk a kalderába, volt olyan hely, hogy 20-25-%os lejtőn, egyik terepjáró (persze, pont a miénk) be is adta a kulcsot, végig kerregett, rittyegett rajta valami, de szerencsésen landoltunk. Aztán visszafelé másik kocsival kellett jöjjünk. Ez nem zavart, mert mind a kettő egyformán rozoga, koszos és poros volt.

A kaldera alja pont olyan volt, mint a tengerpart, vastag, finom a homokja, nehezen lehetett benne haladni, süppedt, csúszott, s húzta a lábunkat. Két kilométernyit kellett menni a Bromo lábáig, miközben olyan sűrű volt a köd és a por keveréke, hogy tíz méternyire sem láttunk. Beállítottak egy irányba, aztán menj, míg annyira haladsz, hogy a fejed kibukkan a ködből, s akkor majd meglátod hová kell menned, hol van a feljáró a hegyre. Igaz, adtak maszkokat is, hogy az orrunk-szájunk, meg a tüdőnk ne teljen meg porral, ez rendben is lett volna, csak az volt a baj, hogy a maszkon a levegő nem jött át. ĺgy felemás megoldást alkalmaztunk, egy kicsit maszk nélkül, ezalatt lehetett valamelyest lélegezni, de mindened tele lett homokkal, majd maszkkal, hogy ne gyűljön több por, ezalatt lehetett izzadni, mint egy ló, s közben a fogad közt bent rekedt homokot vicsorgatni.

Csak úgy magyarázatként, pénzért lehetett volna lóháton is menni, nem is volt olyan drága, de itt a lovak olyan aprók, hogy a csoportból senki sem érezte úgy, hogy ez a ló elbírná őt , ezért mindenki gyalog bandukolt.

Végre aztán kievickéltünk a ködből, s a látvány mesés volt. Előttünk is, mögöttünk is.

Egy darabig még caplattunk felfelé a megdermedt lávafolyásokon, talán egy picikét könnyebben ment itt a lélegzés, de a hőmérséklet lassan a harmincat is meghaladta. A magam megnyugtatására nézegettem a mellettem haladók arcát, s nagy megelégedéssel vettem tudomásul, hogy ők is pontosan úgy szenvednek, mint én 😊.

Ekkor már alig vártam, hogy a vulkán tetejére érjek. Vagyis oda, a peremére. 250 lépcsőfokot kellett megmászni, persze a lépcső itt csak elméleti, ugyanis sűrűn fedi a csúszós homok, s néha-néha visszacsúszik az ember.

 Szerencse, hogy sokan vannak a sorban, lassan, türelmesen, lépésenként haladunk együtt, akár a mesebeli százlábú. 

Lihegés közben azért néha visszanéztem, s egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a látvány amit itt látok nem is a Földön van… ilyesmi lehet a táj egy távoli kihűlt bolygón. Vagy legalábbis ezek után én így képzelem.

És egyszerre csak azt látod, hogy ott vagy a tetején, büszkén és boldogan és nem győzöd bámulni a természet csodáját. Igen, nagyon megérte. Igen, ha megint ott lehetnék, újra felmásznék. Ez a látvány mindenért kárpótol.

Bár az elején nagy volt a tülekedés és mindenki nagyon kapaszkodott, hogy nehogy becsússzon a nagy lyukba…

…később egyre kevesebben maradtak, akik a kráter szélén sétáltak és egészen jól lehetett az ösvényen lépegetni.

 Csak egy kicsikét félelmetes volt 😊.

Miután eléggé kibámészkodtam magam, s a nap is igen forrón kezdett sütni, szépen visszaaraszoltam a lépcsőkhöz, s immár teljes lelki nyugalommal nézegettem a ködtől kitisztult kaldera látványát…

…ekkor tudtam jobban szemügyre venni a lent, a kocsiktól alig százötven méterre álló, hindu templom körvonalait is, melyet évente csak egyszer nyitnak ki a zarándokok részére…

…s persze, láthattam a szembejövő, hőségtől és portól fújtató turisták fáradt arcát is. Egy órával ezelőtt mi is pont ilyenek voltunk.

Hiába na, lefelé könnyebb, mint felfelé. Még a lovacskáknak is.

Tíz óra is elmúlt amire szép lassan beérkeztünk a kaldera aljába, most már teljesen kitisztult, tűzött a nap ezerrel, olyan érzés volt, mintha tényleg egy forró kráterben sétáltunk volna. A sivatag közepére épített kis hindu templom is tökéletesen megmutatta szépségét. A hindu templomoknak általában egészen aprócska szentélye van, ez az a hely, ahol az áldozatokat bemutatják, s ide többnyire nem is kell a hívők bemenjenek, vagy csak bemennek és bemutatják az áldozatot és ki is jönnek. Sokkal feltűnőbb, díszesebb elemnek számít a templomok kapuja, ezt itt Indonéziában candi bentarnak hívják és olyan hatást kelt, mintha egy építményt a közepén tökéletesen kettészeltek volna, s a két magas, díszes szárny között vezet az út be a szentély felé.

A végén már nagyon lassan poroszkáltunk, fáradtan érkeztünk a terepjárókhoz. Csodaszép, de nehéz napunk volt…és ha belegondolunk, hogy tulajdonképpen még csak most van reggel 😊.