Nepál – a Chitwan Nemzeti Park

És akkor megint útra keltünk. Egy kicsit nehéz szívvel, de ez a bhutáni kaland eddig tartott. Miután megismertük a bruttó nemzeti boldogság titkát, jó lett volna még csavarogni, kirándulni, kedves, nyugodt és megnyugtató emberekkel beszélgetni. Mondtam már, hogy bármikor visszatérnék, ezt komolyan gondoltam. Apró vigaszként megint a Kancsendzönga, a Makalu, Csomolungma, a Lhotze és társai mellett repültünk, s míg bámultunk kifelé az ablakon addig el is felejtettük, hogy mi volt a bánatunk.

Nos, röpke óra múltán Kathmanduban a kisbusz már várt és Nepál is várt ránk, tele meglepetésekkel és új felfedeznivalókkal. Az első meglepetés az maga az út volt, Kathmanduból a Chitwanig, a szállásunkig. Egészen pontosan 156 km hosszú volt az út, reggel kilenckor már el is indultunk, gondoltuk délre épp ott leszünk.

 Csakhogy ember tervez…útépítő végez. Vagy nem végez. Mármint a munkával.

Egészen pontosan nyolc óra és ötven percet tartott az út. Nettó. Mert bruttó tíz óra és tíz percet, a két rövid pihenővel, amikor a lehető legjobb parkolókban félreálltunk. Az egyikben rendes ajtaja is volt az illemhelynek, a másik parkolóban hölgyekül sorfalat álltunk a török vécét idéző, oldalról deszkával védett lyuk előtt, hogy az arrafelé játszadozó gyerekek ne bámuljanak annyira feltűnően.

Nem szeretném felidézni mindazt, ami az aprócska busz falain belül az út alatt lezajlott, csupán pár mondatban érzékeltetném, hogyan változik egy tíz főből álló csapat hangulata egy ilyen út során. Ezeket a képeket a buszból készítettem, nem a legjobb minőséget képviselik, de illusztrációnak gondolom megteszik. Szóval kezdetben még frissen és kíváncsian szemlélődünk, hadd lássuk milyen az élet a Kathmandu külvárosában…

…majd a fővároson kívül.

Aztán elnézegetjük, hogy milyen tájakon vezet utunk, s ha figyelmesen nézitek a képeket, akkor messziről látszik a túlsó hegy oldalában az az autósor, melynek a legvégén kullogunk. Mellettünk a sasok röhögve húznak el, szerintem aznap csak azért repültek arrafelé, hogy lássák a hosszan araszoló kocsisort, s ettől jókedvre derüljenek 😊.

Leérve a völgybe egy nagy folyó mentén döcögünk kitartóan, közben szánakozva nézegetjük, hogy honnan és hogyan termelik ki az útépítéshez a követ.

Megcsodáljuk, hogy ilyen körülmények között még némi állat- és növénytermesztés nyomai is fellelhetők…

…és azt, hogy egyáltalán ilyen körülmények között is élnek emberek. És ekkor már minden fáradtság és türelmetlenség ellenére némán, befelé fordulva elmélkedtem arról, hogy istenem, de jó dolgunk van nekünk, s még értékelni sem tudjuk eléggé. Tudjátok meg, valaki ott fent nagyon szeret minket, ha engedte, hogy haza szülessünk, s ne ide.

A hosszú úton végig nézegettem, hogyan építik errefelé az utat, s próbáltam megjósolni, hogy mikorra lehet kész ez a szakasz. Nos, ilyen körülmények közt nincs elég munkanap az eljövendő tíz-húsz évben ahhoz, hogy ezt befejezzék.

 Késő este, koromsötétben érkeztünk a nemzeti park melletti - mondhatni rusztikus – szálláshelyre. Szemre mutatós szobák, de a gyenge fény ellenére is érzékelhető volt, hogy az ágynemű kissé be van sötétedve. De már ez sem volt baj, végre zuhany és ágy közelében voltunk. Az út során most került elé legelőször a selyemhálózsák a csomagból. És a maradék pálinkát is összedobtuk.

Szép párás, ködös reggelre ébredtünk, örömmel néztünk a szabadban töltendő nap elé. Ma a Chitwan nemzeti parkot nézzük meg, először csónakból, aztán gyalog, s délután elefánthátról. Szóval nézetlen nem marad 😊. Chitwan azt jelenti, hogy a dzsungel szíve és maga a park 932 km² területen fekszik, rengeteg őznek, majomnak, szarvasnak, orrszarvúnak, elefántnak, tigrisnek, krokónak és gaviálnak (ez a hosszú orrú indiai krokodil, ők ghariálnak mondják, én annak idején gaviálnak tanultam) és az ajakos medvéknek biztosít otthont. Emellett több, mint 500 madárfaj is él itt, egyik érdekesebb, mint a másik.

Bepakoltak nyolcunkat egy ilyen csónakba, s egy fiatalember hosszú bottal tolta, igazgatta hátulról, hogy fenn ne akadjon a sok faágon. Mindjárt a legelején láthattuk, hogy kikkel fürdőzünk egy patakban, sunyin lapítva húzott el mellettünk a krokodil.

 Ez arra volt jó, hogy utána nagyon fegyelmezetten viselkedtünk a csónakban, senki nem akarta, hogy felboruljunk. Pedig a víz, az olyan jó langyos lett volna…s a madaraknak is lett volna kárognivalója 😊.

Csendben fényképezgettünk - sajnos elég gyakran bemozdult a kép, mert a csónak azért billegett rendesen – s még csendesebben ültünk a fenekünkön, valahányszor egy-egy krokodillyuk mellett elhaladtunk, s láttuk a lyukban a két ránk szegzett, kiguvadt szemet. Sunyi portéka, az biztos.

Rengeteg szép madarat láttunk, tőlük legalább nem kellett félni, sokat közülük fel is ismertem, ez itt a jégmadár…

…ez a fehér a kis kócsag…

…ez itt, pedig egy gyönyörű pávakisasszony.

Útközben több csónakossal is találkoztunk, ők az üres csónakokat úsztatják felfelé a folyón, hogy onnan majd újabb turistákat vihessenek parknézőbe. Sajnos kevés nekik mostanában a dolguk, gyenge a turistajárás ebben a szezonban.

Közben újabb szép madarak és egyéb állatok örvendeztettek meg. Alig bírtunk csendben maradni a sok meglepetéstől.

Olyan rövidnek tűnt a csónakázás! Még mentünk volna… 😊

Ez egy elefántnevelde, kicsinyek és anyukáik vannak ide bekötve – sajnos a szó szoros értelmében bekötve – amit nehezményeztünk is. Az volt a válasz, hogy az ők érdekük, hogy vannak különböző családok, amelyek támadják egymást, meg ilyesmik. Szóval: ez a látvány nem esett jól. Próbáltam úgy fotózni őket, hogy ne is lássam a láncot, ne emlékeztessen erre a rossz érzésre.

Innen a dzsungel felé vettük az utat, most kezdődik az igazi, a gyalogos kaland. Előtte jó félórás felkészítőt tartott nekünk a helyi vezetőnk, nagyon sok jótanáccsal látott el bennünket, s mire befejezte a felkészítőt arra erősen gondolkozni kezdtünk, hogy akkor most már menjünk-e vagy inkább ne menjünk…?

Olyanokat mondott, hogy mindig az ő nyomában haladjunk, egyes sorban, s ne beszélgessünk. Ha orrszarvú jönne szembe, akkor jó ötlet, ha elbújunk a bokor mögé, mert nem olyan jó az állatnak a látása, vagy pedig fára mászunk, de lehetőleg egy jó nagy fára, amelyikről ne tudjon leverni. Ha mégis lepottyannánk, akkor az a jó ötlet, ha cikkcakkban szaladunk az állat előtt, s közben eldobunk egy-egy ruhadarabot, sapkát, kamerát, ezt-azt, hogy az állat azzal egy kicsit lefoglalja magát. Na ekkor kezdtünk nagyon hangosan röhögni. Mind a nyolcan. A környéken az őzek abbahagyták a legelést, s minket bámultak 😊.

Aztán amikor az ajakos medve agresszivitásáról és viselkedési szokásairól beszélt, s elmagyarázta, hogy ha ilyennel lenne bajunk, akkor inkább ne szaladjunk, s fára se másszunk, mert az utánunk tud jönni, hanem inkább maradjunk csoportban, s próbáljunk egy félelmetes, nagy, fenyegető tömeget alkotni, na akkor végleg kipukkadtunk, s sírva röhögtünk. Tudom, ez nem vicces, nem is annak volt szánva, de szerintetek olyan sokkos állapotban ki tudna megkülönböztetni egy medvét egy orrszarvútól, s még az is jusson az embernek az eszébe, hogy másszon-e fel a fára vagy sem, megálljon, vagy szaladjon, szóval úgy döntöttünk, hogy ha ilyenfajta helyzet lesz, akkor mi majd valamit rögtönözünk.

 Néhány kilométeren keresztül bandukoltunk egyes sorban az erdei ösvényen, szerencsénkre csak őzek, vaddisznók, madarak kerültek elénk, s figyeltünk nagyon, hogy lássuk a két tigrist is, amelyiknek a friss nyomát sokszor láttuk. De a tigris nem szeret az emberrel barátkozni, inkább csak leskelődik valamelyik bokorban, hogy majd egy kisebb őzet elkapjon. Az a kedvenc fogása.

Aztán jó másfél óra múlva kiértünk a folyó mellé, s ott megpihentünk, alattunk békésen pihentek a rövid orrú krokodilusok, még gyűjtötték az energiát a reggeli vadászathoz.

Kissé odébb elefántokat sétáltattak a gondnokok, s a falubéliek lazán, mezítláb sétáltak keresztül a krokóktól nem is olyan messze, de azt mondja a vezetőnk, hogy ilyenkor reggel még nyugodtan lehet, mert még lusták a krokodilok. Tudja az ördög, én azért nem bíznék ennyire bennük.

Egyet még térültünk itt a kilátó környékén, aztán becéloztunk egy másik ösvényt, s még egy óránkba került, amíg visszagyalogoltunk a kiindulóhely közelébe.

 Közben elnéztük, ahogy a falubeliek nagy csomag lapukkal megrakodva bandukolnak az elefánttanya felé: viszik a vacsorát az állatoknak.

Mi egy érdekes kis gyaloghídon átlavíroztunk, s akkor rájöttünk – mert megmondták - hogy ide nem jön utánunk a busz, nem lakunk már messze innen, alig 1-2 km, a folyóparton szépen legyalogolunk.

Közben néhány ház mellett is el kellett menni, így legalább bepillantottunk az udvarukra – mondhatom, elég érdekesen élnek itt is, de azért ezerszer jobb itt, mint a városokban.