Lista mea de bloguri

2018-01-07

Zimbabwe – A Viktória vízesés



Évmilliókkal ezelőtt a föld repedéseiből forró láva tört elő és majdnem egészen beborította Afrika déli részét. Amint a láva lehűlt és megszilárdult a bazaltkéregben repedések keletkeztek, többnyire kelet-nyugat irányban, de jelentkeztek kisebb észak-déli irányú repedések is. ĺgy kezdte a réges-régi történetet Aaron, a helyi vezetőnk.




Úgy tudják, meséli tovább, hogy később egy óriási nagy tó képződött Afrikának ezen a részén, melynek alján leülepedett a puha mészkő- és agyagréteg, kitöltve a bazaltsziklák hasadékait, repedéseit. Aztán ezelőtt jó néhány százezer évvel az éppen erre folydogáló Zambézi folyó – mely a Nílus, Kongó és Niger után a negyedik leghosszabb folyó Afrikában a maga 2736 kilométeres hosszával – elkezdte kikoptatni a lágyabb kőzetrétegeket és létrehozta az első vízesést. Majd - tovább haladva olyan 150 km-t visszafelé a térben és még talán 500.000 évnyit az időben - szépen sorban létrehozta a következő hetet is. Vagyis a jelenlegi hasadék, amelyikbe a Viktória-vízesés alázuhan, épp a nyolcadik ebben a sorban.




Egy részét ezeknek a mély szurdokvölgyeknek – egykori vízeséseknek - szépen fel is lehet fedezni, ha az ember felülnézetből, repülőről, vagy helikopterről néz le a mélybe.







 A vízesés állandó változásban van, úgy mondják, hogy a következő, a kilencedik vízesésfal kialakulása máris folyamatban van, erre az a bizonyíték, hogy a Cataract-szigetnél máris kb. 30 méterrel alább van a platform szintje, mint másutt, valószínű, hogy innen fog kiindulni a következő szurdok. Előzetes becslések szerint mindössze százezer évet kell még várjunk amíg az új vízesésfal teljes szépségében megcsodálható lesz. Addig majd nézegetjük ezt a mostanit, mert azért ez egy csodaszép látvány pont így, ahogy van :).




 Ha egy fentről készített képen mutogatom el, akkor talán jobban észlelhető, hogy a vízesésnek különböző részei vannak, mindenik szakasz más és mindenik gyönyörű a maga módján. Szóval ezen a következő képen balról jobbra haladva a következő szakaszokat lehet látni: Ördög-zuhatag, majd egy elég nagy száraz szakasz, ez a Cataract-sziget (Vízesés-sziget), utána kb 350 méternyire jön a Fő-zuhatag, melynek az egyik természetes medencéjében, az Ördőg-medencében, akár fürödni is lehet – feltéve, ha elég meszet ettél és muszáj valamit tenned, mert kiveszőfélben van benned az adrenalin :).




Azért megjegyzem, hogy akármikor néztünk arra, mindig volt néhány visítozó jelentkező, melyeket helyi hősök irányítgattak a zambiai oldalon.




 Szóval visszatérve  sorrendre, keleti irányba haladva egy szép egyenes bazaltfalon dúsan zuhogott alá a víz, ez a Fő-zuhatag, ez is lehet kb. 300 m széles. 




Aztán egy csendesebb szakasz következik, ez alakja miatt a Patkó-zuhatag nevet kapta, ezt követi a Szivárvány-, majd a Karosszék-vízesés.






Jobbról a legutolsó a Keleti-vízesés, melyet legjobban a szemközti „Veszélyes kiszögellés” nevű pontról lehet látni. Azért veszélyes, mert itt mindig vizes a kő a lecsapódó párától és emiatt aztán nagyon csúszik. De azért mindig itt vannak a legtöbben, mert innen lehet legjobban látni a túlsó oldalt és a szép színes szivárványokat.





Ezen pont alatt alakult ki odalent a mélyben az a katlanszerűség, melyet „Fortyogó üstnek” hívnak, itt találja meg újra a folyó a medrét és innen indulnak a rafting-túrák is azokkal a szép sárga csónakokkal.





Most eléggé nagy szárazság volt, ezért a vízesés hozama sem volt túl nagy, mindössze 1500-2000 m³/sec körül lehetett, de Aaron szerint az esős évszak végén, április-májusban az 5-10000 m³/sec hozamot is eléri. A vízesés teljes szélessége 1708 méter, a zuhatag magassága, pedig 61 és 108 méter között váltakozik. Ezzel a szélességgel a világ legszélesebb zuhataga címet is elnyerte, igaz, nem sokkal előzi meg az Iguacu-t.






A helyiek tonga nyelven Mosi-oa-Tunya névre keresztelték a vízesést, ez magyarul mennydörgős füstoszlopot jelent, mert állítólag nedvesebb időszakban 3-400 méter magasra is felemelkedik a szurdok fölé a gőzoszlop, s olyan hangosan zúdul alá a mélybe a víz, mintha állandóan mennydörögne.





A vízesés hivatalos nevét a híres skót utazó, David Livingstone Viktória királynő tiszteletére adta 1855-ben, amikor felfedezte és legelső európaiként megcsodálhatta ezt a szépséges zuhatagot.









A Fortyogós-katlantól visszakanyarodva sétánk a csendes szurdok mentén vezetett a Szivárvány-híd felé, amelyiken rendes autós- és gyalogforgalmat is bonyolítottak, s amelyiknek a közepén van a Zambia és Zimbabwe közötti határátkelő. És amelyiknek a közepe táján két hosszú gumiszalag is lóg, jelezve, hogy itt nagyon jól lehet bungee-jumpingolni. Sajnos senki nem akart ugrálni, pedig én nagyon élveztem volna nézni.




Nem messze a kilátótól, ahonnan a hidat megcsodáltuk, egyik fán egy leskelődő majmot vettünk észre, ahogy épp bujkált és rejtőzködött a lombok közt. Aztán amikor a gépemet eltettem, s saját két szememmel kezdtem nézelődni, akkor nem nagyon akartam hinni azoknak, ugyanis egy óriási hosszú kígyót fedeztem fel, olyan hosszút, amilyent így a természetben én még soha nem láttam. Ugyanazon a fán, mint a majom, úgy tőlünk tíz méternyire. Persze, meg is ijedtünk egy kicsit, s gyorsan hívtuk Aaront, hogy mi lehet ez. Nézte egy darabig, nézte értelmesen, pontosan úgy, mint az egyszeri székely ember, majd azt mondta: ejsze nem fekete mamba…



Faggattuk tovább, hogy mégis mi lehet, meg hogyan gondolja, miért is nem fekete mamba, erre azt mondja, hogy azért, mert annak más a feje. Kérdezzük, hogy jó, de akkor milyen is kéne legyen…erre nézi, nézi, s azt mondja: hááát, végül is pont ilyesmi forma az is. Na ennyit a kígyóhatározó képességünkről. Még szerencse, hogy a kígyó elment, mert hanem jó sokáig álltunk volna odagyökerezve arra a helyre. Huhh, én egy kicsit félek is a kígyóktól!



Sokkal megnyugtatóbbnak találom, például a pillangókat :).






Nagyjából ennyi volt a látnivaló a vízesés zimbabwei oldalán, délutánra öten jelentkeztünk a helikopteres sétára. Örvendek, hogy fentről is megnéztem a vízesést, akkor értettem meg tulajdonképpen azt, amit a kialakulásáról és a korábbi hét vízesés-szurdokról elmeséltem, felülnézetből sokkal jobb a rálátása az embernek.







A reptérről hazafelé az út szélén rengeteg majmot láttunk. Kértük a vezetőt, hogy álljunk meg egy kicsit, de azt mondta, hogy megbánjuk, mert fel fognak ugrálni a kocsiba, s ellopják a táskáinkat, kameráinkat, jobb óvatosnak lenni. Így aztán csak lépésben haladva fényképezgettük őket, távolról, biztos fedezékből élveztük társaságukat.





Ezek medvepáviánok, eléggé agresszívek és mindig ilyen nagy hordákban élnek. De azért olyan aranyosak, ahogy mindenhová magukkal cipelik a kicsi majmocskáikat.






Ezzel az utolsó afrikai napunk végére is értünk. Kicsit szomorúan csomagoltam, hamar eltelt, értesítenek, hogy holnap 11-kor jön utánunk a zöldketrec, hogy kivigyen a reptérre. Aztán jött egy villámkérdés Tumiletől, valakit nem érdekelne még egy utolsó hajnali szafari…olyan „big five”-os eséllyel...vagy legalábbis "big four"? Hát már hogyne érdekelne :). Igaz, hogy reggel 6-kor kint kell lenni, s az is igaz, hogy a big five-ból a leopárdot nem ígérik, mert az legfeljebb havonta egyszer mutatja meg magát zöldfülű turistáknak, de azért elég valószínű, hogy néhány szép állatot látunk majd. A „big five” alatt az öt afrikai nagyvadat szokták érteni, vagyis az elefántot, oroszlánt, leopárdot, a fehér és fekete orrszarvút és a kafferbivalyt. Mondjuk bennünket az elefántok már nem annyira érdekeltek, mert eddig szerencsénk volt és már jó sokat láttunk.


Négyen vállaltuk be a kora hajnali felkelést, egy kiadósabb éjszakai esőzés utáni borongós időben indultunk. Eleinte minden úgy történt, mint szokott, láttunk zebrákat, meg Thomson-gazellákat, s azontúl semmit, hiába kerültük az erdőt már egy órája.






A Thomson-gazellákat errefelé McDonalds-gazellának hívják, s nemcsak azért, mert ők a ragadozó nagyvadak kedvenc gyorsétele, hanem azért is, mert ki van ez rájuk írva. Nézzétek csak meg figyelmesen a gazella popsiján azt a fekete-fehér csíkozással kialakított jelet…hát nem pont olyan? :)




Aztán egy idő után két sötét árnyat láttunk meg a bozótban: ezek bizony fekete, vagy keskenyszájú orrszarvúk. Na, most akkor kipattant a szemünkből az álom, s eldöntöttük, máris megérte, hogy eljöttünk. Jelenleg a világon mindössze 5000 példány él a keskenyszájú orrszarvúkból, fokozottan védett állatok, több alfajuk mára már kipusztult. Amúgy a fehérből sincs sokkal több, számukat 20000 körül határozták meg. A fehérnek mindössze két alfaja létezik, az északi és a déli, sajnos az északiból már talán csak 3 egyed él az egyik rezervátumban.




A fekete orrszarvú egy kicsit kisebb termetű, mint a fehér orrszarvú, a hímek 3-3,5 méter hosszúak és 2000-2800 kg súlyúak. Ezzel szemben a fehér, vagy szélesszájú orrszarvú hím példányai akár 4 méteres hosszat is elérik, súlyuk, pedig a 3500 kg-ot is. A nőstények jóval kisebbre nőnek meg, termetük mindkét fajtánál kb. kétharmada, gyakran csak fele a hímének. A fekete orrszarvú inkább bokrokat tépáz, azoknak a leveleit legelgeti, míg a fehér szívesen sétál a nyílt terepen a szavannában és füvet legel. Láttuk Ghaub mellett a szavannában, pont olyan volt, mint egy fűnyírógép.




A fekete orrszarvúk feldobták a napunkat, boldogan mentünk tovább, hogy koncentráljunk az oroszlánokra, mert időnk fogytán volt. Vezetőnk gyakran leszállt a terepjáróból, figyelte, követte a friss homokban a nyomokat, itt kell lenniük, mese nincs…


…de látni csak egy mocsári antilopot, meg egy árva zsiráfot láttunk.



Belefáradtunk, hogy ugyanazon a kis területen körözzünk, azt mondja fiatal sofőrünk, hogy hagyjuk el egy kicsit a terepet, mert szerinte látnak, figyelnek, de nem akarnak mutatkozni. Odébb hajtottunk néhány kilométernyit, s egy elég sűrű erdőbe keveredtünk, amikor észrevettük a legelésző kafferbivalyokat. Ők is minket. 




Neki is eredtek szaporán befelé az erdőbe, de azért a kíváncsiság őket is hajtotta - na meg eszükbe jutott, hogy ők úgy sem félnek senkitől és semmitől – ezért megálltak és jól megbámultak.




Aztán ránk ügyet sem vetve folytatták reggelijüket.



Erről eszünkbe jutott, hogy nekünk is benne van a reggeli a szafariban, de testületileg úgy döntöttünk, hogy azt inkább átugorjuk, hátha reggeli helyett egy oroszlánt láthatnánk. Na jó, épp egy kávéra beugrunk, s aztán még megyünk egy kört. Így is tettünk. A következő körben néhány varacskos disznó is előkerült, békésen sziesztáztak a gazellák között.



Már majdnem szépeknek láttuk őket, pedig ők az afrikai „ugly five”, vagyis a legcsúnyább állatok egyike a gnú, a hiéna, a keselyűk és a marabuk társaságában. Pedig a maga módján mindenik szép…na jó, majdnem az.



Visszakeveredtünk újra oda, ahol az orrszarvúkat láttuk, addigra már rég eltűntek a bozótban, mire a hátul ülő társunk felkiált: állj meg gyorsan, ott van!


És ott volt. Igaz, hogy nem az oroszlán, egy gyönyörű leopárd nézett minket füves-bozótos rejtekéből, s mi némán, elvarázsoltan bámultuk vissza. Nem is sikerült jó képet készíteni, de mégis: ott van!



Oroszlán nem volt, de az összes többit láttuk. Azt mondja a szafarisunk, ez a jel arra, hogy vissza kell jönnünk. Talán egyszer vissza is jövök, megnézni az oroszlánokat…akkor majd biztosan jelentkezem.


Ezzel búcsúzom Afrikától. Hálás vagyok mindazoknak a barátoknak, ismerősöknek és ismeretlen olvasóimnak, akik velem tartottak, naplómat olvasták, nézegették a fotóimat, s biztattak, hogy folytassam. Néha bizony jól fogott :). Még egyszer köszönöm. 


Niciun comentariu:

Trimiteți un comentariu