Botswana – Az Okawango-delta

Már kora reggel átkeltünk a határon Botswanába, de aznapra még több, mint 600 km út állt előttünk, míg Maunba, az aznapi szálláshelyünkre érkeztünk. Mindössze kétszer álltunk meg egész idő alatt, először, hogy egy bevásárló központban botswanai pénzt (Ezt a pénzt úgy hívják, hogy botswanai pula, ami setswana nyelven esőt jelent. Maga a pénz nem sokat ér, egy dollárra tíz pulát adnak:).) és vizet, meg az útra valami harapnivalót vásároljunk, másodszor, pedig már késő csak délután, akkor is főleg azért, hogy kicsit megmozduljunk.

Maunból megint korán kellett indulni, méghozzá egyetlen kis hátizsákkal felszerelkezve, mert két napos kirándulásra mentünk az Okawango-deltába. Ez a világ legnagyobb szárazföldi deltája, 15.000 km² területen fekszik, s egyúttal egy nagy csoda is, hiszen egy hatalmas hozamú folyó, a Kawango évente több, mint 11.000 köb-kilométernyi (!) vize csak úgy felszívódik a Kalahári-sivatagban.

Amúgy a Kalahári-sivatag elég távol áll a szó szoros értelmében vett sivatagtól, inkább a szavannához hasonlít, mert ez is egy füves, bozótos, száraz, terméketlen terület, de azért a fű, meg bozót alatt jó homokos :).

 Egy Boro nevű falucskában vártak bennünket helyi vezetőink, kedvesen bemutatkoztak mind a heten, s elmondták, hogy ők lesznek a csónakosaink, akik elvisznek bennünket arra a szigetre, ahol az éjszakét majd sátrakban töltjük. A csónakokat itt mokoronak hívják, s eredetileg a baobabfa kivájt törzséből készültek – lehet látni ilyeneket is a parton – de manapság már többnyire csak ahhoz hasonló, de üvegszálas anyagból készül a mokoro.

Nos, kalandra fel! Kettőnként osztottak be a keskeny kis csónakba, nézegettük, hogy egy kicsit lyukas is a miénk, de mondták, hogy nem baj, betettek egy nagyobb nylonzacskót a fenekünk alá, mondva, hogy nem fog átázni a nadrágunk…nem értette sehogy sem, hogy mi az esetleges elsüllyedés miatt aggódtunk, a nadrágba már beleivódott Afrika összes ragaszkodó pora… nna mindegy.

Elindultunk. Eleinte kicsit mereven és lélegzetvisszafojtva ültünk, mert azt mondták nekünk, hogy minden apró mozgás veszélyes lehet, de aztán amikor megkérdeztem a mokorósunktól, s ő elmondta, hogy 2-3 óra hosszat fogunk így utazni, akkor már tiszta sor volt, hogy ez idő alatt néhányszor lélegzetet is kell majd vennünk. 

Hamar belejöttünk az észrevétlen mocorgásba, mokorósunk engedélyével a fényképezőt is elővettem, s ő mindig lelkesen lefékezte a csónakot amikor úgy látta, hogy így jobb képeket tudnék készíteni a körülöttünk felröppenő madarakról.

Közben mesélt az itt élő madarakról, az állatokról, Boro-ról, a falucskáról, ahol lakik családjával együtt, meg az itteni emberek életéről. Mondta, hogy mennyire kevés a munkalehetőség, úgy osztják azt a kevés munkát, amit kapnak, hogy egyik nap egyik dolgozik, másnap a másik, mindenkinek jusson egy kicsi.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy a fiú elnémult, s előttünk nagy, sötét árnyak tornyosulnak. Elefántok. Sajnos a szél is a hátunk mögül fújdogált, így hamar észrevettek bennünket.

Csendben megálltunk a mokorókkal, vártunk. Talán azt, hogy elmenjenek az elefántok, vagy legalább azt, hogy apró jelt adjanak arra, hogy mehetünk. Míg csendben, lehúzódva csücsülünk a csónakban, addig jómondóka evezősöm suttogva mesél: itt a mocsárban az állatoknak van elsőbbsége és az emberek minden körülmények között megadják nekik a kijáró tiszteletet. Soha nem zavarják el őket, nem zajonganak a környezetükben, s soha át nem mennek előttük addig amíg az elefánt erre jelt nem ad.

A nagyobbik hím sokáig körözött mellettünk a sekély vízben, de úgy tűnt, hogy nem annyira idegesen, mint inkább kíváncsian tette.

Aztán egészen közel jött a törött agyarú, s ötméternyi távolságból kíváncsian ellenőrizte, hogy hányan gubbasztunk a csónak mélyén. A fényképező nem zavarta, pedig egy-egy kép elkattintásánál úgy éreztem, hogy akkora zajt csaptam, mintha egy teli uborkás üveget pottyantottam volna a konyha padlójára.

Aztán egy olyan húsz perc után mintha az érdeklődésük csappant volna, egy kicsit visszább húzódtak, úgy nézett ki, hogy elengednek, menjünk utunkra. A mokorósaink lehajolva, vagy guggolva tolták a csónakot, ezzel is jelezve tiszteletüket a nagy állatok felé. Újra elindultunk.

Halkan, félénken kezdtünk újra beszélgetni, s kiderült, hogy valakinek hirtelen sürgős lett, hogy könnyítsen magán – az elefántos találkozótól nem teljesen függetlenül - ezért egy szárazabb zsombékon kikötöttünk, s vigyorogva mondták, hogy akinek dolga van végezze ott baloldalt nyugodtan, mert senki nem néz majd arra. Tudniillik a terep meglehetősen sima füves mocsár volt, nem nagyon volt ahová elbújni. De olyan szempontból igen előnyös terep, hogy jól láthattuk a távolban: újabb elefántcsapatok várnak majd ránk az úton.

Jönnek is az újabb elefántok, s hogy még jobban komplikálják az életünket az egyik átment előttünk a túloldalra, s ott vidáman legelészett. Ez pedig azt jelentette, hogy ide lehorgonyzunk, mert az elefántcsorda között átmenni tilos.

Gubbasztottunk a csónakokban néma csendben, s vártunk. Közben hétágra sütött a nap, s én láttam, hogy baj lesz, de nem mertem annyira behúzni a lábam, hogy betakarjam a zokni és a nadrág közötti szépen vörösödő részt. Féltem, hogy megbillen a ladik, s mi ilyen feszült idegállapotban aztán gyalog kell folytassuk a krokók meg a vízilovak között az utat. Az eredmény egy szépen lesült háromcentis sáv a bokámon, mely, pár nap alatt elérte a bíborszín összes árnyalatát, majd hólyagosodott és vedleni is kezdett, mindjárt egymás után háromszor.

Visszatérve a szürke óriásokra: most egy kicsit más volt a helyzet, mint korábban, mert az egyik elefánt kimondottan idegesnek mutatkozott. Már kezdetben is mutatta feltartott ormányát, de ugye az még csak egy első figyelmeztetésnek számít. Később gyors léptekkel szaladt és megtorpant előttünk…na ez már a második figyelmeztető jel. Azután egészen közel jött, egy darabig fröcskölődött felénk a sáros mocsárlével, majd elkezdte rázni óriási buksiját, hogy a nagy lapifülek csak ügy csattogtak, s mi biza egy kicsit féltünk. A csónakban mögöttem ülő társam utána férfiasan bevallotta, hogy ő bizony nagyon. Gondolatban csinált egy hevenyészett végrendeletet is, csak azt nem tudta, hogy ez hogyan jut majd el az illetékesekhez. Nagyon sokáig vártunk, nekünk több órányinak tűnt, de aztán kiderült, hogy alig volt több, mint egy fél óra, csak hihetetlenül megnyúltak benne a percek.

Aztán az egyik asszony azt javasolta, hogy próbáljunk meg mindannyian ütemesen tapsolni, hátha arra visszavonultak. Halk tanakodás után – mert a csoportfőnök Andrew attól tartott, hogy ez lehet, hogy beválik, de az is lehet, hogy még idegesebbé teszi az elefántokat – végül a bátor asszony elkezdett egyedül tapsolni. És mi kezdetben félénken, de aztán egyre határozottabban szálltunk be a tapskórusba. Mert úgy tűnik, hogy hatásos volt, az elefántok kicsit morgolódva, de megfordultak, utat engedve nekünk.

Mi pedig megkönnyebbülten suhantunk tovább ismeretlen – sőt, most már úgy tűnt, hogy egyre ismeretlenebb - úti célunk irányába. Több nagy állatot már nem is láttunk, legalábbis ezen a maradék félórányi úton.

Kikötöttünk. Ez azt jelenti, hogy a mocsár szélére kihúzták a csónakokat, hogy a viszonylag száraz zsombékokon cuppogva kijussunk a szilárd talajra. Jó érzés volt a hosszú mokorózás után, de ugye ez is relatív. Mert rájöttünk, hogy így helyben állva a parton rettentő nagy meleg van.

Szépen, takarosan felhúzva várt bennünket a tíz darab katonai sátor. Ezekben fogunk ma éjszaka aludni…illetve hát nem is tudom. Eligazítást tartottak, hogy minden ki és bemenetel után gondosan be kell a sátrat cipzározni, mert hanem a skorpiók meg a mocsári szúnyogok (tudjátok, az a maláriás fajta), meg a kígyók és egyebek könnyen bejutnak a sátrunkba, s az nekünk nem jó. Ezt elméletileg mi magunk is tudtuk, de azért másként hangzik, amikor úgy komolyabban is felhívják a figyelmedet ezekre a lehetőségekre. A sátor hátsó falán is ki lehetett járni, ott egy sátorlappal bekerített „fürdőszoba” volt, ahol lehetett zuhanyozni (ha előre szóltál, hogy kössenek fel a fára egy nagy bödön natúr-langyos deltavizet, s biza még pottyantós vécét is eszkábáltak nekünk oda. Főleg azért, hogy éjjel ne mászkáljunk ki ilyen célból, mert igen közel lehetnek a hiénák, elefántok, s ha olyankor találkozunk velük az nem jó. Úgy kell ezt érteni, hogy nekünk nem jó.

Megnéztem a fürdőszobám felett mi is van, hát egy nagy pálmafa, amiről időnként potyogtak valami güzük meg bogyók. Én úgy döntöttem, hogy ma nem fogok zuhanyozni, elég lesz, ha az arcomat lemosom a fogmosó vízzel. Érdekes, hogy rajtam kívül még pontosan tizenketten döntöttek ugyanígy.

Az eligazítás alkalmából Andrew harmadszor is bemutatkozott: I am still Andrew, s azt is nyomatékosan kifejtette, hogy most itt ő a főnök. Senkinek nem szabad elhagyni a táborhelyet az ő, vagy a helyettes főnök engedélye nélkül és ha engedélyezik akkor is csak kísérettel szabad kószálni. Mondjuk úgy pillanatnyilag nem is volt kedvünk (vagy bátorságunk…?) kószálni, de tudomásul vettük a szabályokat. Dög meleg déli hőség volt éppen, Andrew azt tanácsolta, hogy amíg ők nekünk megfőzik az ebédet, addig vonuljunk ügyesen be a sátrakba és pihenjünk, aludjunk. Majd délután úgy fél öt körül el fognak vinni bennünket egy sétára a környéken, s megmutatnak minden érdekes látnivalót. Tényleg érdekesnek ígérkezett a vidék, már fél szemmel láttuk is a közelben legelésző antilopokat, zebrákat.

 Ha kint a levegőn olyan ötvenvalahány fok volt, hát akkor a sátorban volt vagy hússzal is több. Ősszel a zakuszkás üvegek érzezhetik ezt az érzést amikor nedves dunsztba pakolják őket, hogy tavaszig minden bacilus meg minden egyéb káros dolog csírája is kiölődjön belőlük. Belőlünk is kihalt már minden, ledőltem a tábori ágyra, s takarékos üzemmódban vártam, hogy teljen az idő. Közben a fejemről ütemesen csöpögött az imént megivott fél liter víz, s mereven bámultam a sátor hálós ablakán azt a picike gyíkot, amelyik nem tudta, hogy elinduljon valamerre vagy se. Én is valahogy így voltam. Két óra hosszat szenvedtem, főleg azután, hogy meghallottam, valamelyik sátorban -fittyet hányva a kegyetlen körülményekre – egyik társunk az igazak álmát aludta. Két órán át ölt az irigység.

Ebéd után negyedszer is bemutatkozott Andrew, majd két csoportra osztott bennünket, s külön-külön indultunk a két vezető mögött egyes sorban bandukolva a homokos szavannában. Én voltam az egyik fordító, közvetlen Andrew mögött haladtam, hogy tolmácsolni tudjam a társaimnak a sok érdekességet, amit a termeszhangyák várairól, az itt legelésző állatokról, a fákról, bokrokról, s mongúz-, meg kígyóüregekről mondott. Arra a kérdésre, hogy milyen kígyókat találhatunk errefelé úgy kezdte a sort, hogy fekete mamba, puffogó vipera, köpködő kobra… mi aztán megkértük, hogy ne folytassa a sort, mert nekünk ennyi információ épp elég is lesz.

ĺgy, egyes sorban haladva közelítettünk meg a békésen legelésző zebrákat, nagyon örvendtem, hogy azok nem ijedtek meg tőlünk, hagyták, hogy csodáljuk amíg ott kergetőztek, játszadoztak.

Annyira szép látvány volt, hogy ehhez nincsenek szavak, remélem a képek visszaadnak belőle valamennyit.

Amúgy a zebrák tudatosan is használják a csíkok adta lehetőséget az ellenfél megtévesztésére, támadás esetén szépen felállnak egymás mellé szorosan és testük mozgásával olyan vibráló, délibábszerű képet alkotnak a láthatáron, hogy igencsak megzavarják a vadászó vadat.

Nem messze a zebráktól voltak mocsári antilopok meg gnúk is, hosszú lábú kis gnúfiókákkal együtt. Egy ideig békésen legeltek, de aztán elszaladtak, mert megjelent a közelükben a másik barangoló csoportunk. Ezek a különböző szelíd állatok, zebrák, antilopok, gazellák, gnúk, kimondottan szeretnek együtt legelni, mert így megsokszorozódik a figyelmük. Egyik állat jobban lát, a másik jobban hall, egymást figyelmeztetik már a legkisebb veszélyre is.

Már alkonyodott, amikor egyéb madárfélék mellett egy gólyát is észrevettünk. Nem volt pont a miénkfajta, mert egy kicsit szürkés volt a szárnya felett a tolla, de azért jól esett odaszólni, hogy igyekezzen pakolni, mert mindjárt itt a tavasz, mi pedig odahaza nagyon várjuk őket. Később Nata környékén találkoztunk a mi gólyáinkkal is, nagy örömmel köszöntöttük őket.

Sétánk végére érve, mintegy méltó befejezésképpen, megcsodáltuk a közelben viruló szép nagy baobabfát, s megpróbáltuk együttes erővel átölelni. Kilencen tudtuk átérni a törzsét.

Közben épp alábukott a nap is, igyekeztünk vissza a táborba, mielőtt az éjszakai vadászélet megelevenedett volna.

Éjjel sokáig hallgattam a külvilág neszeit, szerintem valami madárféle nyürrögött, vinnyogott hosszú órákon át, szerencsémre csak reggel szóltak, hogy az a hang a hiénák éjjeli dala, melyet vadászat közben dudorásznak. Jó, hogy nem tudtam, mert akkor tényleg semmit sem aludtam volna. Reggel fél öt körül kimerészkedtem a sátorból, figyeltem, hogy kezd világosodni, gondoltam kicsit odébb sétálok, hogy bár egy napkeltét fotózzak, mire kiderült, hogy egyik társam már teljesen kibiztosított telével várakozik a tisztáson.  Kiderült, hogy őt is a hiénák zavarták, csak ő tudta is, hogy azok voltak :).

A tisztás túloldalán, a felkelő nap fényében szép egyetértésben reggeliztek a környékbeli növényevők.

Reggeli után sebtében indultunk vissza Boro felé, hogy le ne késsük az előzetesen lefoglalt kicsi repülőket, mert nagyon szerettük volna fentről is megnézni a deltát. Kicsit izgultunk, hogy milyen kedvük van ma az elefántoknak, de csak egyetlen csoporttal találkoztunk, egy keveset várakoztunk, majd tíz perc után mehettünk is tovább.

Mokorósunk kérdezte, tudjuk-e, hogy miért lila egyik-másik vízililiom, persze, hogy nem tudtuk. Nos, miután megtermékenyül a virág, azután vált a fehérből lilára, ezért van az, hogy ugyanazon a tövön akár két különböző színű virágot is láthatunk.

Nagy örömömre sikerült lencsevégre kapni még néhány madarat, egyiket a zsákmányával is…

…meg egy mongúzt…

…de a tőlünk pár méternyire a vízben lapuló víziló alámerült mielőtt elkaptam volna. És akkor már vissza is értünk Boróba.

Csodálatos élmény volt a delta felett repülni, felfedezni az ösvényt, melyet bejártunk, s felülről nézni az állatokat. Remélem ezeken a képeken is látszik valamennyire. Egyébként ha rákattintasz a képekre, akkor nagyobb méretben is meg lehet nézni azokat.

Izgalmas napok voltak ezek, nagyon szép emlék marad az Okawango-delta, az a hely, ahol jóformán semmit sem csináltunk, de egyetlen percig sem unatkoztunk… :).