Botswana – Nyugatról keletre a sós sivatagon át.

Repülés után újra találkoztunk két napja elhagyott csomagjainkkal. Ez az a fajta öröm, mely leginkább a reményt tette még vonzóbbá: ma este valahol Botswana keleti részén egy nagyot fürdünk, hajat mosunk, s utána ropogósra vasalt friss ruhákat öltünk és illatozni fogunk. Olyan szépnek ígérkezett ez a gondolat, hogy álmunkban már pezsgős habfürdővé nemesedett a reménybéli sima zuhany.

Az Okawango-delta déli részén haladtunk, közben legalább öt-hat természetvédelmi terület határát érintve – talán nem említettem még, hogy Botswana területének mintegy 17%-a természeti rezervátum, s erre bizony nagyon büszkék is a helyiek – és ettől érdekessé is vált az út, mert egyre több állatot láthattunk csak úgy csavarogni az országút mentén.

Épp az esős évszak kezdetén jártunk, noha még mindig nagy volt a meleg, azért látszott, hogy már néhány nap óta volt csapadék, s a vidék is egyre szebben zöldült. Jó nagy csoport elefántcsorda dagonyázott közvetlenül az út mellett, meg kellett állítsuk a buszketrecünket, hogy együtt élvezkedjünk velük (gondolatban, titokban a saját esti fürdésünkre sandítva) és hogy néhány közeli képet is csináljunk a láthatóan boldog elefántokról.

Pontosan úgy élvezték tapicskolni a sarat, mintha óvodás gyerekek lettek volna. Még mosolyogtak is hozzá. Persze, mi is.

Később egy zsiráfot találtunk – szinte karnyújtásnyira - s nem tudom, hogy az ő kíváncsisága, vagy a mi örömünk volt nagyobb, amikor megállt pózolni pontosan szembe nézve velünk.

Hosszúra nyúlt az út. Egyrészt azért, mert itt az utakat nem építik olyan szorgalmasan, mint Namíbiában, ezért végre otthon érezhettük magunkat az egyre nagyobbakat döccenő és a gödröket egyre élesebb szlalommal kerülgető kocsin, másrészt azért, mert a járgány bizony egy idő után felmondta a szolgálatot. A motor lefulladt, bedöglött. Egy olyan helyen történt a dolog, ahol le kellett szálljunk és gyalog átmenjünk valami fertőtlenítős kátyún, hogy ezzel is elősegítsük az állatok száj- és körömfájásának leküzdését. Nem volt egyértelmű a klórszagú kátyú és az állatok jóléte közötti összefüggés, de a szabály az szabály. Szóval a kocsi az egyáltalán nem akart elindulni. Vártunk vagy húsz percet míg Tumile kínlódott, aztán szerencsénk volt, mert egy csűrkapunyi méretű, aranyszívű és mosolyú szőke dél-afrikai óriás megállt és eldöntötte, hogy nem maradhatunk itt a tűző napon, mert megzavarodunk, inkább elvisz ő minket Nata-ba, míg Tumile szervizt vagy új kocsit szerez. Neki csak három amerikai utasa volt, azok összehúzódtak a padokon, s így mindannyian elfértünk.

Nem sokkal Nata előtt megmutatták nekünk a sómezőket, angolul salt pan-nek, vagyis sóserpenyőnek hívják, s valaha Afrika legnagyobb tava, a Makgadikgadi (csak az reklamáljon, hogy nem jól írtam, aki fejből le tudja írni helyesen) terült itt el. Ez mára egy nagy kiterjedésű száraz, sós síksággá változott, mely az esős évszakban megtelik vízzel, s idevonzza fél Afrika madárvilágát. Sajnos azt mondják, hogy most még korai az idő ehhez, de egy-két héten, hónapon belül megjelennek a flamingók és a pelikánok is a környéken.

Nata-ba érve elbúcsúztunk szélesmosolyú szőke jótevőnktől - aki állította, hogy tette szóra se érdemes, bárki más ugyanezt csinálta volna helyében – s becsekkoltunk a sósivatag közepén álló vendégházainkhoz, ahol nagyon kedvesen, de kissé szomorúan fogadtak azzal, hogy épp a tegnap leégett a konyhájuk, s a vizes blokkjuk, ezért előre is elnézésünket kérik, ha a fürdőszobáinkban alacsony lesz a víznyomás, illetve esetleg víz sem lesz. Minden eshetőségre számítva ők betettek szobánként egy-egy húszliteres bödön vizet, hogy fennakadás ne legyen. Na, eddig tartottak a pezsgős-fürdős álmaink. Képviselőink révén egy kicsit hisztiztünk, hogy ha nem lesz víz, meg minden egyéb akkor elköltözünk, meg ilyesmi, csak egy buktatója volt a dolognak, hogy se kocsink, se más szálláslehetőség a környéken, így a hisztit elég mérsékelt hőfokon tartottuk. Bánatunkban inkább befizettünk – szintén náluk, a szállásadóinknál - egy rövid madárnézős szafarira a közeli tavakhoz, ahol sajnos még nem kezdődött meg az igazi madáridény, így lehet, hogy nem sokat látunk. De próba szerencse, legalább valamivel elütjük az időt.

Kezdetnek mutatott a vezetőnk egy ilyen tyúkocskát, ami nagyon ritka, s csak egyedül itt él a világon, a neve, pedig – ha nem tévedek – akkor fekete túzoknak fordítható. Végül is jobb ma egy túzok, mint… a semmi :). Aztán egy kis vemhes gazellát láttunk, meg egy struccot…

…majd lassan előkerültek a gnúk, meg a zebrák is (ezek az állatok hihetetlenül tudnak alkalmazkodni a sovány szikes talaj biztosította lehetőségekhez, még itt is jól érzik magukat). Na, ezek után egy kicsit mi is megnyugodtunk, mondhatni el is felejtettük, hogy gondjaink vannak a szállással.

A gnúk általában háromféle csoportokban járnak, külön a családok, ahol együtt legelnek az anyák a kicsikkel, külön csoportban az alfahímek, akik a legerősebbek, s kivívták maguknak ezt a titulust, s külön bóklásztak a lúzerek, akiket az erősebb hímek legyőztek a harcban. Idővel aztán majd ők is csoportokba verődnek, s újra szembeszállnak az erősebbekkel. Ez a szavannák rendje.

Engem a zebrák ismét lenyűgöztek. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szépek, óráig tudtam volna nézni ahogy kergetőznek és játszadoznak.

Sajnáltuk, hogy ilyen hamar sötétedik, szafarisunk még napnyugta előtt el akart vinni a nagy tóhoz, mert szerinte elég nagy a vize, lesz valamennyi madár is. Hát a tóhoz érve fenséges látvány tárult a szemünk elé. A flamingók nagyon távolról, akár ezer kilométerről is érzik, hogy mikor jön az eső, s olyankor nagy csapatokban repülve idevonulnak. És ott voltak!

Épp mostanában értek ide, lassan benépesítve a vidéket. Ekkora szerencsével nem minden nap fut össze az ember!

Most már inkább azt bántuk, hogy nem hagytuk békén a zebrákat, s jöttünk volna ide még hamarabb…hiába na, telhetetlen az ember :). Aztán napnyugta után még átkocsiztunk a másik, kisebb tóhoz is, ahol addig kattogtattuk a gépjeinket, míg egészen besötétedett.

Reggelre nagy öröm ért bennünket, megérkezett a sofőrünk Tumile is egy másik buszkamionnal, amelyiket az éjjel vezetett ide a sógora Zimbabweból. Olyan busz volt ez, hogy még állandó csirkelétra is volt rajta, nem kellett mindegyre kiszerelni és visszaszerelni azt. Egyébként pont olyan volt, mint a másik. A lényeg az, hogy időben indulhattunk, így dél körül oda is értünk a Chobe Nemzeti Parkhoz, utolsó botswanai állomásunkhoz. Azt bizony nagy kár lett volna kihagyni, legközelebb majd arról is mesélek.