Örebro - Várkastély és Open Art

Ahogy Örebro központja felé közeledtünk egyre több érdekes szobrot és különleges szabadtéri alkotást láthattunk. Előbb csak bámészkodtunk, fényképeztünk, kíváncsiskodtunk és találgattunk, aztán a turisztikai irodában felvilágosítottak, hogy mindez egy nagyszabású projekt része és városszerte 70 hazai és külföldi művész munkái láthatók.

Az első Open Art kiállítást 2008-ban szervezték, azóta Örebro utcáit, tereit, épületeit minden nyáron  ellepik az érdekes, elgondolkoztató, néha meghökkentő, de mindenképp újszerű művészi vagy egyenesen mérnöki alkotások. Néhánynak utána néztem, érdekes dolgokat tudtam meg róluk.

A fenti  mű címe: „A köztes csend” és az alkotója Axel Wolf a következő idézetekkel hangsúlyozza mondanivalóját:

“The music is not in the notes, but in the silence between.” – „ A zene az nem a hangjegyekben, hanem a köztük lévő csendben rejlik”  (W.A. Mozart)

“When you talk you are only repeating what you already know; But when you listen, you may learn something new.“ – „Amikor beszélsz, akkor csak ismétled azt, amit már tudsz. De amikor hallgatsz, akkor megtanulhatsz valami újat”  (Dalai Lama)

“Soon silence will have passed into legend. Man has turned his back on silence. Day after day he invents machines and devices that increase  noise and distract humanity from the essence of life, contemplation, meditation.“ – „ A csend nemsokára már csak legendaként fog létezni. Az ember hátat fordított a csendnek. Nap mint nap gépeket és szerkezeteket talál fel, melyek a zajt növelik és amelyek elterelik az emberiség figyelmét az élet lényegéről, az elmélkedésről, meditációról” (Jean Arp)

Ez itt egy úszó melegház, amelyben igazi paradicsom, kukorica, krumpli, fűszernövények  teremnek és az ötletet Mexikóból hozta a művész, ugyanis ott a part mentén az aztékok ehhez hasonló mesterséges szigeteket, chinampákat hoztak létre, hogy alapélelmiszereket termeszthessenek rajtuk.

 Lilian Bourgeat műve a két és félszeresen túlméretezett pad. Mindenki szeretné kipróbálni, s mihelyt felkapaszkodott rá az lesz az érzése, hogy újra gyerek lett belőle: egészen más szemszögből és más arányokkal mutatkozik innen nézve a világ...

Egy madridi művésznő, Alicia Martin különleges és elgondolkoztató szobrának címe a „Tudatosság”. 

Mintegy 5000 könyvből alkotta és jelképként használja ezeket: a tudást, a kulturális örökségünket, kapcsolatunkat a múlttal, jelennel, jövővel jelképezi – ugyanakkor nyersanyag is, hisz szobrát könyvekből építette fel...

Számomra az egyik legmeghökkentőbb és legérdekesebb szobrot egy bukaresti művész, Costin Ionita alkotta, a neve „Hydra”. A régi időket idéző Lenin-szoborra emlékeztető alak feje helyett hét kacskaringós rózsaszál növekszik... mintegy a jelenben folytatva a régi kommunista szokásokat. A művész saját bevallása szerint is erőteljes politikai üzenetet kívánt megfogalmazni és ezzel a metaforával utalni a jelenlegi korrupt román rendszerre. Ionita szerint egy mű legyen lenyűgöző, provokatív és monumentális –hogyha nem értik meg az üzenetét, még akkor is emlékezzenek rá. Ez a szobor, pedig tökéletesen ott van... sőt, mi még értjük is!

A természetes és mesterséges anyagok kombinációjával, az általuk alkotott feszültséggel próbál elmélkedésre invitálni a svájci alkotó Cocoon című installációjával. A burok – legyen az selyemhernyó burka, az aszfalt az úton, avagy az emberi lélek begubózása – mindig védelmet  hivatott nyújtani...

 A „Nyitott ház„ a város közepén áll és a társadalom állandó építkezését, alakulását, felújítását és folyamatos változását próbálja illusztrálni.

A Városháza épülete is átalakult, Ulrike Kessel 500 darab színes harisnyanadrággal fonta körbe pókhálószerűen – ezzel a magánélet és a nyilvánosság közötti kapcsolatot, az alkalmazkodást, a rugalmasságot, az árnyalatok sokaságát érzékelteti.

Még nagyon sok színes és érdekes alkotással találkoztunk az utcákon, parkokban, sőt még az utcák felett is...

Sajnos nem tudtam utánaolvasni mindeniknek. A kedvencemmé vált szoborcsoport az a Svartål folyó egyik kis csatornáján lett felállítva, témája nagyon időszerű: a „Nomádok”, a messziről jött, vándorló népek.

 A művész, Guy Lorgeret, 30 bicajos alakot formált természetes anyagokból, az arcokat valami agyagszerűségből...

...kerékpárjaikat, pedig igazi kerékpárból...

...de úgy, hogy egy kicsivel a víz felszíne felett lebegjenek.

Az egész csoport tökéletesen beillik a tájba, anyagánál fogva harmonizál is azzal... és mégis, puszta létezésénél fogva teljesen megváltoztatja a környezetet, egy egészen más, új színt...

... mozgást, dinamikát, történést eredményez...

...és ezáltal a hely átalakul, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a kerekek nem is érintik a felszínt.

A lényeg az, hogy az ember  meglepődik, amikor valami új történik, ha a hely, ahol mindennap járunk, egycsapásra átalakul. Nagyon tetszett ez a megközelítés és a megfogalmazás. És ugyanakkor nagyon elgondolkoztatott.

Annyira lekötött a sok érdekes szobor, hogy még nem is  beszéltem a legfontosabb látnivalóról. Örebro legismertebb műemléke egy XIII. században épült kastély. Olyan, mint a mesékben: egy kis szigetre épült, masszív, kőből rakott falakkal, négy sarkában toronnyal...

... s körbe-körbe a folyóval, meg a vizes árkokkal, hogy a támadóknak nehezebb legyen a dolga. Azért ma már csak nagyon békés népek eveznek a vízben.

Fiatal idegenvezető legényke mesél az elmúlt 700 évről – látott ez a kastély mindent, dicső időket, sötét középkort, turistás jelent. Eredetileg őrtoronyként épült, mely a piac biztonsága felett  hivatott őrködni, ugyanis Örebro már a kora középkorban fontos szárazföldi kereskedelmi központ volt.

 Ennek köszönhetően gyorsan fejlődött a település, a XV. század elején várossá nyilvánították, s az őrtornyot falakkal és további tornyokkal egészítették ki, mígnem a Vasa család uralkodása alatt elnyerte mai lenyűgöző méretét és igazi reneszánsz kastéllyá alakították.

Csaknem kétszáz éven át kormányzói székhelyként is működött, aztán a város átvette és ma egy komoly jövedelmi forrás, ugyanis kiállításokat, konferenciákat, koncerteket, vagy akár lakodalmakat is szerveznek benne. Nem akármilyen helyszín: még az eredeti székekre és fotelekre is rá szabad ülni J.

A legérdekesebb történeteket lent a hideg, rideg, kegyetlenül sötét börtönpincében hallottuk. Az egyik egy Lasse-Maja nevű rabról szólt, aki talán az egyik legkorábbi transzvesztita volt: ha akarta férfinak adta ki magát, ha akarta egy-kettőre nővé vedlett át és mindezt úgy csinálta, hogy senki nem vette észre a turpisságot. Történt egyszer, hogy Lasse-Maja is börtönbe került, más tolvajokkal, háborús foglyokkal, csalókkal együtt, bilincsekbe verve szenvedtek a börtön mélyén. Kivárta amíg az őrök nem figyeltek oda, valahogyan átöltözött  női ruhákba és tökéletes női hangon elkezdett visítozni, hogy őt véletlenül ide zárták a férfiak közé, hogy őt tévedésből hozták ide és azonnal engedjék szabadon, mert semmi rosszat nem tett. Az őrök nagyon meglepődtek a tévedésen, de nyilván szabadon engedték, mert egyetlen nőnek sem volt ott keresnivalója...

A másik történet az egy középkori várúr feleségének szomorú meséje még a boszorkányperek korából. Azt mondják, hogy ez a hölgy süteménnyel és itallal kínálta meg egyik vendégét, aki sajnos nagyon rosszul érezte magát ezután. Hamar terjedt a hír, s a vendéglátót sebtiben boszorkánysággal vádolták, a vár börtönébe zárták. Amikor a tárgyalásra került a sor, akkor sok ismerőst, rokont, családtagot hallgattak ki, többek között a gyanúsított hölgy alig néhány éves kislányát is, aki a vallomásában azt mondta, hogy anyukája csak ráteszi a kezét a hasijára, amikor az fáj, s ettől mindig meggyógyul.

Na ennyi kellett, előállították az asszonyt, hogy bizonyítsa be a tudását. Persze ez esetben nem sikerült megszüntetni a beteg fájdalmát, így simán vízpróbára ítélték, az majd eldönti, hogy tényleg boszorkány-e a gyanúsított, vagy mégsem.

A vízpróba, pedig úgy működik, hogy a gyanúsított kezét-lábát szorosan összekötözik, s a vizesárokba vetik. Ha feljön a víz tetejére, akkor nyilvánvaló, hogy boszorkány az illető, ezért máglyahalál vár rá. Ha viszont elsüllyed, akkor kiderült, hogy ártatlan – de addigra sajnos vízbe is fúlt. Hát ennyit a bombabiztos középkori módszerekről és a rémtörténetekről.

Inkább írok valami szépről, amit itt Svédországban fedeztünk fel: csaknem minden ablakban egyszerű, fehér lámpák állnak. Máshol a lámpák helyett fehér gyertyákat is láttunk.

Elég sokat kérdezősködtünk, hogy miért alakult ki ez a szokás, a kérdésekre többféle válasz is érkezett. A fiatal idegenvezetőnk úgy gondolta, hogy idefent északon annyira kevés a fény, hogy az emberek mindent megtesznek érte: ablakaikat egyáltalán nem sötétítik, még függönyt sem használnak, hadd jusson be a házba minél több napsütés. Este, pedig lámpást gyújtanak, hadd hosszabbodjon egy kicsikét a nap, azt az illúziót keltve, mintha még mindig világosság volna.

Egy másik – régebbi -  hagyomány szerint, az ablakba helyezett lámpa azt jelentette, hogy aki elfáradt a hosszú úton – mert azért itt nagyon nagy távolságok vannak a falvak között – az nyugodtan bekopoghat, a ház lakói szívesen látják, ott megmelegedhet, akár meg is szállhat másnapig. Bármi is legyen az igazság, annyira kedves látvány, amikor estefelé minden ablakban egy szerény kis lámpa fénye világít.