Burma, Yangon

Gyalogos séta Yangonban 

Yangon központi park

Érdekes mondás a „Nomen est omen”. De mi a helyzet akkor, ha mindennek két neve van? Mert itt ez a kettősség igen gyakran előfordul. Burma a régi neve az országnak, névadója a bamar, azaz burmai többségi népcsoport. Ma hivatalosan Myanmarnak hívják, ezt a katonai junta vezette be 1989-ben, mert úgy gondolták, hogy nem jó, ha az ország neve csak egyetlen népcsoportra utal. A lakosság tényleg elég színes összetételű, csaknem 70%-a a bamar, a többi  shan, karen, rakin (arakhniai), kínai, indiai, mon, csin. Burmát összesen 135 különböző nemzetiség lakja. A vallás tekintetében már egy kicsit egységesebb az ábra, mintegy 90%-a buddhista, de van itt elég számottevő muszlim és egyéb vallású közösség is.

Fiatal buddhista szerzetes

A kettős névhasználat az ország régi fővárosára, Yangonra is érvényes. Az angol telepesek Rangoon-nak nevezték, ma ezt az elnevezést már ritkábban hallani. De azért létezik. Most, amíg a két párhuzamos néven elmélkedtem egyre inkább úgy gondolom, hogy a városnak is két különböző arca van: az egyik egy életteli, zajos, zsibongó. Szegényes, koszos, hihetetlenül zsúfolt nagyváros ...ahol az emberek mindig mosolyognak és még az örökké fényképezgető idegenekkel is barátságosak.

Piac a város szívében

   Tülkölő autók végeláthatatlan sora

      Lampionokkal díszített utca a kínai negyedben

      Lakóházak a szállodánk szomszédságában

      Belvárosi utcakép

  Korai reggelizők az utcai kifőzdékben

      Kedves kis család. A gyerekeket nagyon szeretik.

      Bájos lányka a piacon

Ez az a Yangon, amelyet reggeli sétánk alatt megismerhettünk. Egészen természetes volt, hogy már kora hajnalban élénken lüktet a város, a szülők iskolába viszik a gyerekeket...

  ... az árusok a járdaszéli kifőzdékben fogyasztják el a reggelijüket (amelyik bizony levesből és különféleképp elkészített zöldséges,tojásos, esetleg húsos sült rizsből vagy sült tésztából áll)...

...és persze, közben elolvassák a reggeli híreket is.

Adománygyűjtő útjukra indulnak a szerzetesek...

... gondos kezek friss vízzel töltik meg az útszéli cserépkorsókat, hogy ha bárki megszomjazik nyugodtan ihasson belőle...

...és természetesen nekilátnak a munkának a bételárusok is.

A bételdió a bételpálma termése. Apró darabokra vágják, megszórják mindenféle fűszerekkel és becsomagolják egy mésszel bekent bételborslevélbe.  Egy ügyes kicsi – szerintem tök rossz ízű – csomagocska lesz belőle, amit az emberek egész nap rágcsálnak,  s nagy, vérvörös színű pacnikat köpnek tőle. Az út mindenütt tele van az ilyen véres köpettel, gyakorlatilag lehetetlen kikerülni őket.

A piac – mint mindenütt Ázsiában - gazdag, üde színfolt a város közepén.

Van itt sokféle friss zöldség...

... finom rambután (már egyszer kóstoltam, évekkel ezelőtt és nagyon örvendtem az újabb találkozásnakJ), meg persze egyéb gyümölcs is...

Hús, meg friss hal a tengerből vagy a Yangon folyóból...

...avagy egyéb fehérjeforrás (amit ...hmm... nem is akartam megkóstolni)...

És vannak érdekes, fehérjepótlónak szánt virágok, amelyeket levesbetétnek használnak.

Ez Yangon mindennapi arca. De van neki egy másik is, egy sejtelmes, csendes, tiszta, áhitattal, virágillattal, tömjénnel és mérhetetlen mennyiségű arannyal és drágakővel díszített, átszellemült arca is.

 A szentélyek, templomok és sztúpák vilaga ez. Akár az út közepén – körforgalom épült köré J – álló Sule payara gondolok...

...akár a Botataung paya cikkcakkos, bearanyozott szentélyére - ahol állítólag Buddha hajszálait őrzik - mindenütt gyönyörűen faragott, gazdagon díszített, aranyszínben ragyogó sztúpákat, templomokat, pagodákat láthatunk.

 Jól esett felfedezni a szvasztikát, ezt az ősi jelképet az eredeti környezetében és jelentésvilágában, ahol jó szerencsét, halhatatlanságot jelent. Egyébként a Botataung paya a város legrégebbi buddhista szentélyeinek egyike, s melynek neve az 1000 katonai vezérre emlékeztet, akik ezelőtt több, mint 2000 évvel Indiától Burmáig kísérték Buddha szent hajtincseit.

Innen a Chaukhtatgyi pagodához mentünk, hogy a legnagyobb fekvő Buddhát is megcsodálhassuk...

...ez 65 m hosszú és 16 m magas szobor és érdekességképp: nem aranyszínű, hanem hófehér porcelánfestésű.

 Nagyon érdekes jelek vannak a talpára festve, 1o8 jegy, melyek Buddha ismertető jegyei.

A szemeit különleges üvegből készítették és nagyon életszerűen hatnak.  Ahhoz, hogy a méreteit érzékeltessem egy közeli képet is készítettem, ahol a Buddha homlokdíszén egy madárka pihen. És ezen jól láthatók a színes drágakövek is, amelyek a fejét díszítik.

Hadd tegyem ide ezt a gyönyörű drágakövekkel díszített pávás trónus képét is. A zöld páva a burmai királyok jelképállata volt, a tökéletesség, jólét és gazdagság jelképe, s hosszú időn át  a burmai zászlón is páva volt. Mára a zöld pávát is a ritka madárfajok közé sorolják, de mint jelkép mindenütt visszaköszön a fafaragásokon, kerámia edényeken, épületek díszítésein.

Annyi érdekeset lehetne még mondani és még nem is meséltem a Shwedagon pagodáról, a világ legnagyobb sztúpájáról, a 98 m magas, aranykupolás csodáról. S erre a 98 méterre még rájön egy 13 m magas és 5 m átmérőjű ernyőszerű csúcsdísz is, amelyiken fél tonna arany, több, mint 83000 ékszer, 5300 darab gyémánt, több ezer egyéb drágakő és a legtetején egy óriási, 76 karátos gyémánt ragyog.

 Pagodát írtam, mert megszoktuk, hogy mi így hívjuk, de azt mondták, hogy ez így nem helyes. Az eredeti név, a paya az szentélyt, szent helyet jelent. A pagoda az az általunk is ismert épületforma, amelybe be is lehet menni. Ilyen pagodaszerű építményekből is bőven akad a Shwedagon körül.

A sztúpákba nem lehet bemenni, ezek egy-egy relikvia köré épült harangszerű, csúcsos védőburkok és többnyire zártak.

A Shwedagon a Singuttara nevű dombra épült és a legenda szerint ezen a helyen – az akkori Dagon falucskában - már i.e. az 5. Században is egy szentély állt ( Innen ered a pagoda neve is, Shwe az aranyat jelent, míg Dagon az egykori falu neve). Akkoriban ez a domb még csak egy szigetecske volt az Irrawady ( ezen ágát Yangonnak hívják) folyó torkolatában, de annyira magasan feküdt, hogy az áradások nem tudták elmosni, így idővel a folyó által besodort hordalékból egyre nagyobb szárazföld jött létre.

A legenda azt is mondja, hogy mintegy 2600 éve innen indult el két testvér, Tapussa és Ballika Indiába egy hajónyi rizzsel, hogy azt ott eladják. Kevéssel az utazásuk előtt édesanyjuk meghalt, szellemmé változott és így kérte fiait, hogy Indiába érve keressék meg Buddhát, hallgassák meg tanításait, hogy majd gyakorolják és tovább tudják terjeszteni azt. A két fiú eleget tett anyjuk kívánságának, meghallgatták Buddha tanításait, s kaptak tőle még nyolc hajszálat is, melyet hazatérve a Shwedagon melletti Naungdawgyi payaban helyeztek el.

 Ezután a dombon egyre több szentélyt építettek, mára már a domb körül is 46 hektáros terület tartozik a pagodavároshoz melynek központi része egy majdnem áttekinthetetlen sztúpa- és pagodaerdővé nőtte ki magát.  

A pagoda mentén körös-körül apróbb szentélyek is vannak, itt mutathatja be mindenki az áldozatát, méghozzá annál a kis saroknál, amely az ő születésnapját jelöli. Nem a dátumot, hanem azt, hogy a hét melyik napján született. Én is megkerestem a pénteket, meggyújtottam a füstölőt, s szépen Buddha nyakába akasztottam a jázminból font illatos füzért. Na de egyedül tanácstalan voltam, hogyan tovább... mert itt az emberek egyebeket is csináltak.

 Egy tízéves körüli kislány sietett segítségemre, szélesen mosolyogva mutatta, hogy mit kell tennem, az ott álló kútból merítve kilencszer kellett lemosni a Buddha szobrot, majd háromszor a mögötte levő szellem szobrát, ugyanannyiszor a még hátrább álló oszlopot, meg aztán az elől ücsörgő állatszobrot is. Remélem elég jól csináltam, de a végére nagyon belegabalyodtam...

Dolgom végeztével nekiláttam céltalanul kószálni és bámészkodni, majd szóba elegyedtem egy angolul jól beszélő szerzetessel, aki már 24 éve bevonult a kolostorba. Szívesen társalognak a turistákkal - ezáltal ők is fejlesztik nyelvtudásukat – és szívesen mesélnek az épületekről, legendákról, bármiről, ami érdekel az országukkal kapcsolatban. Kár, hogy nem volt több idő beszélgetni, sok érdekeset mesélt a szokásaikról, a szerzetesi életről, szabályokról. Erre majd egyszer visszatérek.

Vannak szabályok is, melyekre figyelni kell a templomlátogatások alatt. Például az is, hogy lábaddal, amelyik a legtisztátlanabb testrészed, nem szabad más emberek felé mutatni, s ha egy szentélyben Buddha elé lekuporodsz ott is gondosan kell vigyázni arra, hogy lábaid mindig a másik irányba mutassanak.

 Persze, az öltözetre is oda kell figyelni, ha nem elég hosszú a szoknyád, vagy nadrágod, akkor kaphatsz egy longyit, egy kényelmes, henger alakúra varrt szoknyát, melyet magadra csavarsz és máris olyan vagy, mint a helyiek. A férfiak is longyit viselnek, csak más az anyagának a mintája: míg a nőké szép színes, fényes fonallal átszőtt és többnyire keresztben csíkozott, addig a férfiaké visszafogottabb színű és apró kockás.

A Shwedagon területére – mint minden egyéb szentély területére – csak cipő és zokni nélkül szabad belépni. Emiatt aztán mindenki agyontapicskolja a teret és így estefelé nagyon is ráfér a takarítás a márványplaccra.

Aztán kigyúlnak a fények, mindenki fényképez még egy utolsót és lassan kiürül a tér... holnap kezdődik minden újra.

Azt írtam korábban, hogy Yangonnak két teljesen különböző arca van – s ez igaz is. De talán van még egy harmadik is, egy köztes, kicsit furcsa, kicsit ide nem illő és mégis Yangonra jellemző arculata, mely a gyarmati időket idézi.

 Ide tartozik a hófehér városháza is, melyet a múlt század 2o-as – 3o-as éveiben építettek és melyet tipikus burmai stílusjegyekkel díszítettek...

... és az angol telepesek első szállodája is, a Rander house, melyet éppen most újítanak fel.

De a legjellemzőbb, talán a két felhőkarcoló közt felejtett apró kis házikó J.

Egy képeslapon találtam rá angol fordításban a következő Neruda versre, s azóta sem tudok betelni azzal a gondolattal, hogy a költő majd száz évvel ezelőtt ugyanazt érezte ebben a városban, amit most én, s hogy neki ezt három mondatban sikerült tökéletesen ecsetelnie...

Rangoon, 1927 

I came late to Rangoon.

Everything was already there --

a city

of blood,

dreams and gold,

a river that flowed

from the savage jungle

into the stifling city

and its leprous streets,

and a white hotel for whites,

and a golden pagoda for the golden people.

That's what 

went on

and didn't go on.

Rangoon, steps stained

by the spitters

of betel juice.

 Translated by Alistair Reid