Peru, Titicaca-tó

Élet a Titicaca tavon

Valahol az Andok hegység 4000 méter feletti csúcsai által közrezárva fekszik Dél-Amerika legnagyobb tava és egyben a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, a Titicaca-tó. Hossza 190 km, szélessége néhol a 60 km-t is eléri, felülete mintegy  8100 km². Mélysége 160 m körüli, de a legmélyebb pontja több, mint 300 méteres. Huszonnyolc hegyi folyó táplálja a tó vizét, befagyni nem szokott, mert még mindig elég sós. Eredetileg az Andok kialakulásának és óceánból való kiemelkedésének eredményeképp  szigetelődött el ez a nagy víztömeg az óceánból és emelkedett együtt a nagy hegyekkel. Ettől sós a vize. A tavon Peru és Bolívia kb egyenlő arányban osztozik, a határvonal majdnem a tó közepén húzódik. A bolíviai oldalon jobban ki van építve, több turista is fordul meg arrafelé. Itt a perui oldalon a turizmus főként az úszó szigetek és a Taquile sziget látogatására korlátozódik.

 Cusco-ból indultunk Puno felé. Autóbusszal utaztunk, végig az Altiplano-nak nevezett magasfennsíkon, s egész álló nap 4ooo méter feletti magasságban haladtunk. Jóformán semmi látnivaló nem akadt ebben a magasságban, mégis lenyűgözött a táj kietlensége, a hegyoldalak kopársága. Itt a hóhatár csak 5ooo méter körül kezdődik, ritkán lehetett hófödte csúcsot látni...

Néha egy-egy tanyát is láttunk az út mentén és abból, ami látszott könnyen meg lehetett állapítani, milyen kemény munkára van szükség az egyszerű megélhetéshez.

Egy ilyen út menti tanyára tértünk be ebédelni és végre sikerült közelebbről látnom, milyen az a bébi alpaka, amiről már annyit beszéltek. Amelyiknek a legeslegfinomabb a gyapja és az ebből készült kötött holmi is igencsak drága. Egy egész évig nem nyírják meg a kis alpakát, így aranyos kis pufók állatka lesz belőle, végül alig tud már mozogni a sok bundában J.

 Puno-ba estére érkeztünk, már sokat nem érzékelhettünk a város mindennapi életéből, de még láthattuk a főtér szép katedrálisát a lemenő nap fényében.

Vacsoránk egy zenés lokálban volt, itt egy másfél órás előadást produkáltak hagyományos zenével és Peru különböző vidékeiről származó táncokkal. Néhol modernebb elemekkel is megspékelve  J. Nyilván turistáknak készült...

Reggel korán, mínusz 1o fokos hűvösben bicajos tuktukok vártak ránk és vittek a két km-re levő kikötőbe...

... ahol elég nehezen, de megtaláltuk a számunkra bérelt hajócskát.

 Először a távolabbi Taquile szigetre vitt utunk. Csaknem három órán át hajóztunk, miközben egy helyi idegenvezető mesélt a tóról, a kecsuául beszélő taquile-i szigetlakókról, a tóparti környéket többnyire benépesítő ajmarákról, a két népcsoport nem mindig baráti viszonyáról és magukról a szigetekről.

Ha Machu Picchu az inkák szent helye, akkor Titicaca az inkák szent tava. A legenda szerint itt már akkor is laktak emberek, amikor még a Hold sem létezett. Aztán egyszer csak az óriási ezüsttányér – a Hold - odafent megjelent, de nem élvezhették sokáig, mert egy nagy vihar tört ki, minden elsötétedett és a Hold földre zuhant, nagy lyukat vájva a hegyek közt a földben. Ez telt fel szép lassan vízzel, tiszta éjszakákon mutatva a Hold ragyogó tükörképét.

 Hajókánk egy csendes, teljesen lakatlan részen kötött ki, állítólag innen kényelmesebben lehet felkapaszkodni a Taquile sziget központi részére, mint a hivatalos kikötő irányából.

Tényleg van amit gyalogolni, pontosan 545 lépcsőfok vezet fel a faluba. Időközben a reggeli mínusz fokok átváltottak nagyon pluszokra, éreztetve azt is, hogy  most már kicsit túlöltözöttek vagyunk. Jó húsz-harminc percet kapaszkodtunk az oldalban, mire laposabb helyre értünk.

Itt egy kicsit megphenhettünk, s pillanatok alatt megjelentek az első szigetlakók is, akik gyorsan kipakoltak egy nagy halomnyi színes karkötőt. Nyilván mindenkinek muszáj volt legalább egyet-kettőt megvásárolni -  barátkozásul.

Aztán mehettünk tovább, fel a hegytetőre...

... s közben láthattuk a portákat...

... meg a fóliákon száradó kukoricacsöveket és édesburgonyát...

... és visszatekintve a csodálatosan kék tavat.

Gyakran szegődtek mellénk kíváncsi helyi gyerekek...

...akik egy darabon elkísértek és próbáltak valamit eladni nekünk – ha nem mást, hát az út mentén szedett füvet. Mert a szigeten az a jelszó, hogy „Ne lopj, ne lustálkodj, ne hazudj” és ebben a szellemben nevelik a gyerekeket is. Ingyen nem fogadnak el semmit, csak tisztességes árucsere jöhet szóba.

Az idősebbeket nem annyira izgatta a turisták látványa, az egyetlen tehenét szorgosan őrző tehénpásztor unottan bámult a képünkbe, s nem nagyon viszonozta köszönésünket... Neki annyi a jövő-menő nép. Ő marad...

Végigbaktattunk a sziget gerincén, élvezve a csodás tájat...

...és csodálva a munkát, amely teraszosan művelt területet varázsolt a sziklás hegyoldalba.

Bandukolás közben nagyon érdekes jelenségre lettünk figyelmesek, egyre többen jelentek meg a dombokon óriási batyut cipelve a hátukon...

... de azért tisztes távolságban elkerülve bennünket.

Még olyan is volt közöttük, aki menet közben font... ilyent eddig még nem láttam soha.

Aztán hamarosan rájöttünk a titok nyitjára: bizony a mi fogadásunkra igyekeztek a sziget minden szegletéből az asszonyok-emberek J.

Szóval volt ott egy kisebb terecske, ahol lécekből tákolt asztalok sora várakozott – erre pakolták le a nagy batyukat, majd szépen mosolygósan felsorakoztak, kezet fogtak mindenkivel, s leültettek egy hosszú padra.

A sziget túlsó feléről egy másik csoport is épp akkor érkezett – sebaj, rögtön kerítettek még egy követ és még egy deszkát, így mindenkinek bőven jutott hely, s a műsor is megkezdődhetett.

Bemutatták a népviseletüket, a szőtteseiket, amelyeket az asszonyok kézzel szőnek...

...meg a kötött férfisipkákat, amelyeket kizárólag a férfiak készíthetnek. Méghozzá olyan szorosan és vékony tűvel kötve, hogy a felszínéről a víz leperegjen.

A sűrű mintával csíkozott piros sapka a nős férfiakat illeti...

... míg a fehér tetejű sapka a nőtlen embereké. Ez azért van így, mert nekik még kevesebb feladatuk van az életben, majd ha megnősülnek a fehér részt is feladatok hosszú sora fogja színessé tenni J.

A ruhákon viselt bojtok is mutatják, hogy ki házas és ki nem: a fiataloké a szivárvány minden színében pompázik, házasság után már ezek sem annyira rikítóan színesek.

A férfiak mindig viselik a hagyományos mintával szőtt kis tarisznyájukat, benne a kokalevelekkel, na meg a kötőtűikkel!

Azt mondják a Taquile sziget lakóinál régebb nagyon sok feltétele volt a házasodásnak, mára ezeknek már csak egy része maradt  meg. Az asszonyok számára ma is elengedhetetlen, hogy ismerjék a hagyományosan szőtt mintákat.

 A pár számára meg elengedhetetlen, hogy együtt egy házat építsenek, családjaiknak bőkezűen ajándékot vegyenek, egy egész hétig tartó lakodalmat rendezzenek, ahol a falu apraja-nagyja ehet-ihat kedvére – szóval azért nem olyan könnyű eleget tenni a feltételeknek. Beszélgettünk egy fiatak asszonykával, aki együtt él a jövendőbelijével, van is már két gyerek, de a lakodalom csak jövőre lesz megrendezve, mert három év kellett, amíg a párjával saját erőből összegyűjtöttek mindent.

Miután mindenféle érdekességet meséltek nekünk, azután jöhetett a lényeg: a nagy fekete batyukat kipakolták a deszkákra és lehetett vásárolni. Nem olcsón, de legalább tudtuk, hogy a pénz azé lesz, aki megdolgozott érte. S közben izzadtunk a napon és ittuk a kokateát becsületesen...

Az idő nagyon hamar telt, lassan indulni kellett egy másik szigetre, ahol vártak már bennünket az ebéddel. Méghozzá pachamankával. Ez azt is jelentette, hogy az evésre még jó ideig várni kell, mert a házigazda - aki amúgy a helyi sámán – várt ránk, hogy együtt adhassunk hálát az ételért.

Előkerültek a szertartáshoz szükséges felszerelések, a pálinka, kokalevelek, s előbb ajmara nyelven, másodszorra kecsuául, majd spanyolul, aztán lefordítva angolra, egymás után minden nyelven elmondta az imát, kérte az istenek áldását ránk és az ételre, sőt egy-egy versikére meg is tanított bennünket. Volt akit eközben az éhhalál komolyan fenyegetett...

Kicsit hosszasra nyúlt, de nagyon érdekes volt. Persze a sámán felesége – aki az ételt készítette - és kisfia is velünk együtt várt az ebédre, ők is több-kevesebb türelemmel J.

Imádkozás után végre ki lehetett ásni a finomságokat, erre még az addig szundizó legényke is igencsak megelevenedett...

Az ebéd a szokásos hús, hal, finomra sült körítések, hozzá chicha morada – egyszóval fenséges. És gazdag.

Ebéd után újra hajóba szálltunk, hogy a visszaúton megnézhessük az úszó Uros szigeteket. Közben a tavon érdekes, szépen felállított  halászhálókat láttunk, s ezzel kapcsolatban mesélte az idegenvezetőnk, hogy a tó halállománya sajnos egyre szegényesebb, a száraz, esőmentes évek miatt szemmel láthatóan csökkent a tó vize, de eközben állandóan nő a tóba ömlő a szennyvíz mennyisége a környező településekről. A helyzet annyira aggasztó, hogy már külön kormányprogramot hoztak létre a helyzet orvoslására. Persze ehhez is, mint minden egyébhez sok időre van szükség. Tudni kell, hogy itt Peruban azért nem sietnek el semmit sem.

Az uru indiánok a keveredéseknek és a külső hatásoknak köszönhetően ma már szintén  ajmara nyelven beszélnek, de úgy tartják magukról, hogy ők a legrégebbi őslakosok, nemcsak idefent az Andokban, hanem az egész földkerekségen. Több évszázaddal ezelőtt, a harcos népek támadásai miatt választották ezt az elszigetelt életformát maguknak. Nem szeretnek keveredni más népekkel, sőt a törzsön kívüli házasságokat sem nézik jó szemmel, inkább magukban éldegélnek a mesterségesen „épített” szigeteken. Ma összesen 2000 fős lehet a szigetlakó uru nemzetség.

A szigetek alapanyaga a tavon bőven termő totora-nád, melynek meglehetősen tömör gyökérrészét kivágják-kiemelik és erre rakosgatják hosszába, majd keresztbe a totora kötegeket, míg elég szilárd lesz a talaj. Azután építik rá a házakat – nyilván azokat is nádból. A sziget felszínét legalább egyszer hetente újra beszórják nádtörekkel, mert az alsó rétegek időközben korhadnak és szükség van az erősítésre.

Ezeket a műveleteket el is mutogatja nekünk a kis sziget ura egy ügyes kis maketten. Minden szigeten van ilyen főnök, általában egy köztiszteletben álló idősebb férfi.

 A Titicaca tavon 40-50 úszó sziget van, ezek közül a legrégebbi 160 éves. Nem mindeniket engedik látogatni, hogy az idegenek ne zavarhassák a mindennapi életüket. Aztán amit itt elmeséltek az az egyik legnagyobb csalódást jelentette számunkra, ugyanis megtudtuk, hogy a legtöbb látogatható szigeten – mint ezen is - csak nappal tartózkodnak az ittlakók, éjjelre visszaeveznek a saját szigetükre. Nyilván egy totora-nádból font csónakkal...

... melynek az alsó részébe spórlásból, na meg biztonsági okokból újabban pillepalack-kötegeket  is beépítenek. Ez persze kívülről egyáltalán nem látszik.

Szóval egy kicsit kiábrándultan csatangoltuk be a 100 m²-es szigetet, felfedezve annak minden zegét-zugát, kezdve a nádkötegektől...

...egészen a napelemmel felszerelt házikókig, amelyekben minden bútor, fekhely, díszítés nádból készül és valljuk be, ez a része tényleg egész jól mutat. A napelemekkel biztosítják a világítást, de van rádió és néhol még tévé is! Furcsa kombináció...

Az uruk többnyire halászatból és turizmusból élnek. Ez utóbbi az oka, hogy egyáltalán fogadnak idegeneket: ebből élnek. Az asszonyok hagyományosan hímzett falvédőket...

...kerámiaedénykéket, gyöngyöket, szőtteseket pakolnak ki sorban minden ház elé.

 Mint mindenütt, itt is menetrendszerűen jön a kínálgatás,  alkudozás... apróka sziget lévén nincs menekvés, legalábbis végig kell nézni mindent. S ha a szomszédtól vettél, akkor nyilván lelkifurdalásod lesz, hogy a másiktól is illene. Nos érdekes dolog, de utólag ezt is megtudtuk: az uruk minden bevételüket a közösbe teszik a nap végén. Szóval mindegy kitől vásárolsz, az a szomszédnak is jó. Ez tetszett. És tetszett az asszonyok kis kalapkája is, amelyet állítólag az 1920-as évek óta viselnek a perui meg bolíviai asszonyok.

Úgy mesélik, hogy akkoriban sok európai munkás dolgozott a perui vasútépítésen és Spanyolországból nagyobb szállítmány keménykalapot rendeltek, hogy védjék fejüket az erős napsütés ellen. A kalapok, viszont nagyon kicsik voltak, ezért a bennszülötteknek ajándékozták őket. 

Puno felé hajózva elhúztunk egy nagyobb méretű úszó sziget mellett is, mondták, hogy ezen elég sokan laknak, iskola is van rajta és még néhány középület. De ez nem látogatható...

Érdekes nap volt. S még nem is meséltem a sok szép madárról, meg a vadkacsákról, amelyeket láthattunk menet közben... igaz a nevüket sem tudom legtöbbjüknek.