Lista mea de bloguri

2014-11-15

Peru, Az Inkák Szent Völgye

 A Szent Völgy
Cuscotól alig órányi buszjárásra egy szép magaslatra érve beláthattuk a 600 méterrel alacsonyabban fekvő Szent Völgyet. Nem csoda, hogy szentnek tartják, nagyon szembetűnő a különbség a poros, kopár, csaknem kietlen magasfennsík és az Urubamba folyó szépen zöldellő medencéje között.
Az Urubamba és a hegyekből leszaladó patakok biztosították a teraszosított hegyoldalak öntözéshez szükséges vízmennyiséget, a két oldalt magasló hegyek, pedig a mérsékelt időjárást meg a széltől való védelmet, így bőséges krumpli,  kukorica, és zöldségtermést tudnak betakarítani a völgy lakói. Ezek a falvak mai napig is fontos beszállítói  Cusco város piacának.
 Megálltunk egy igazi turisták számára létesített helyen, hogy - a kihagyott reggelit helyettesítendő - megkóstoljuk a legfinomabb kemencében sütött empanadákat .


Jaj, tényleg nagyon finomak voltak: volt sajtos-sonkás, vagy sajtos-bazsalikomos, de a legfinomabb a hagyományos hagyma-paradicsom-sajt keverékkel töltött és rozmaringos-szurokfüves ízesítésű volt. Készítettek édes lepényt is, azt banán, sajt, mazsola, szegfűszeg és fahéj keverékével töltötték. Az is nagyon finom. Közben az udvaron ténferegtünk, s nézegettük a kőből faragott totemállatokat...
...vagy  a kokalevéllel áldozó ember szobrát. Mert a kokalevél nélkülözhetetlen része életüknek, s itt gyakorlatilag azt is szent növényként tisztelik.
Aztán megnéztük az egyáltalán nem szentként – sokkal inkább ebédként - tekintett tengerimalacokat, de szépen odébbálltunk, békén hagyva őket.
Egy darabig a folyó mentén utaztunk tovább, majd balra kanyarodtunk, fel a poros és meredek hegyoldalba, ahol csupán egy autónak volt hely. Elmélkedtem csendben, vajon milyen lesz, ha szembe jön egy másik jármű.... nem jött. Így sosem tudom meg. Jó magasan fent jártunk már, amikor egy asszony meg a kislánya leintettek: ők vártak ránk és mindannyiunkat megölelve üdvözöltek a falujukban, Ccaccaccolloban.
Ez egy olyan kis település, ahol nem sok megélhetési lehetőség volt, ezért a nagy túraszervező cégek 2005-ben létre hoztak egy alapítványt, melynek segítségével itteni férfiakat képeztek ki túravezetőkké az inka ösvényre, az asszonyok közül, pedig néhányat megtanítottak a gyapjúfeldolgozás és szövés-fonás fortélyaira, hogy hagyományosan készített portékáik eladásával állandó bevételre tegyenek szert, s közben megmaradhassanak szülőfalujukban.
Aztán a néhány asszony tovább tanította a többi asszonyokat, s így a kis falu a világ végén gyakorlatilag a turizmusból él.
Persze, azért nem hanyagolják el a mezőgazdasági munkát sem, érdekes módon sok gyermekkel találkoztunk, akik a mezőre mentek csákányukkal...
...vagy érdekes ásószerűségükkel...
... de volt, aki a juhokat hajtotta...
... vagy az akaratos bikaborjat húzta-vonszolta ki a mezőre.
 A fiatalok itt nagyon büszkék arra, hogy a család számára hasznos munkát végeznek és büszkén vállalják a legnehezebb részét is: a föld megmunkálását a meredek teraszokon.
Visszatérve az asszonyokra, a turistaforgalom nagyon meg van szervezve: az alapítvány hozza a turistákat, s mire azok a buszról lekászálódnak, arra a falu központja telis-tele lesz szép színes népviseletbe öltözött asszonyokkal...
... akik a tér közepén állva kötnek-horgolnak...
... előttük, pedig a színes gomolyák hosszú sorban várakoznak, bevetésre készen.
Közben elkezdődik a műsor, egy asszony kecsua nyelven elmeséli, hogyan teremtik elő az alapanyagot, az alpakagyapjút ( a magyarázathoz illusztrációként szolgáló szegény kis alpakák ott a tér túlsó felén unatkoztak két ketrecben összezsúfolódva)...
... hogyan tisztítják és mossák ki azt egy habzó fű segítségével...
... aztán hogyan fonják, majd festik csupa-csupa természetes festékanyaggal.
Megmutatják az árnyékban száradó szép fonaltekercseket – tényleg kedvem lett volna vásárolni belőlük – de visszafogtam magam. Olyan rég nem kötöttem semmit, hogy félek örökre fonal maradt volna.
Más asszonyok épp a felvetőt tekerték, a lehető legegyszerűbb módon, kis farudakra...
...vagy a földön ülve csendben szövögették színes álmaikat.
Utána mindenki a lényegre tért: odaállt saját kis pultja elé és kínálta portékáját. Nagy tapasztalattal és meggyőző erővel. Gondolom ezt már nem kellett tanítani nekik: az élet tanította.
Innen tovább menve hamarosan Pisac romjaihoz értünk. Kicsit sétálni kellett a parkolóhelytől a város bejáratát jelentő őrházakig...
... majd amikor ezeken túljutottunk, igaziból akkor tárult elénk a csodaszép látvány.
Pisac egy nagyon fontos inka város volt, amellett, hogy stratégiai és védelmi célokat szolgált, a XII.-XIII. században az egyik legjelentősebb tanítási központ volt, s a házai ( nyilván a növényi tető kivételével) csaknem tökéletesen épen fennmaradtak.
Érdekes építkezésük volt az inkáknak, a meglévő sziklák megfigyelésével és azok eredeti alakban való beépítésével képezték ki az épületeiket, ezért távolról nézve sokszor fel sem tűnik, hogy ember által épített házak lennének odafent a hegytetőn, mintha csupán érdekes kősziklák állnának ott. S ami talán még érdekesebb, az az, hogy fentről nézve a település egy madár alakját mutatja.
Ez a természetközeli építkezési mód, egyébként mindenütt jellemző az inka településekre: kedvenc anyaguk a kő, amit tökéletesen meg tudtak munkálni és –mint itt Pisacban is – építményeikkel sehol nem rontották el a környezet természetes szépségét. Lehet, hogy ezt is meg kellene tanulni tőlük... De másrészt, ha a mi régi várainkra gondolok ( most épp a Bálványosvár jutott eszembe hirtelen...), akkor az a véleményem, hogy a mi elődeink is ugyanígy tisztelték a környezetüket és a természetet. Így nem is kell olyan messzire menjünk megtanulni ezt a tiszteletet...
Pisac városa fontos temetkezési helyként is működött. Az inka közösség legmegbecsültebb embereit ülő helyzetben mumifikálták és különböző száraz füvekkel kitömték, majd  egy-egy sziklaüregbe temették őket, arccal a felkelő nap felé fordítva. Melléjük ételt, aranyat, mindenféle használati tárgyakat helyeztek. Persze, ezeket a sziklaüregeket már rég kirabolták, a kincseknek mára nyoma sincs.
De megmaradtak a szépen kialakított teraszok, dacolva az idő múlásával, mintha csak most húzta volna meg valaki a szépen ívelt vonalakat.
És megmaradt az emlékezés, a piacon színes, faragott sakktáblákat árulnak, melyeknek bábui az egymással szemben álló inkák és spanyolok.
Mellette nem messze, sámlin kuporogva egy 86 éves bácsi kínálja a kokaleveleket...
Innen a nehezen kimondható nevű Ollantaytambo-ba mentünk, ahol az egyik legnagyobb és legfontosabb inka erőd áll. Maga a város ma is létezik, azon kevesek egyike, amelyeket az inkák nem hagytak fel.
Megmaradtak a kövezett utcák, a mai lakóházak többségét az eredeti inka kőalapokra építették...
...és a szépen kiépített csatornarendszer is fennmaradt a mai napig.
Állítólag már a pre-inka korban is állt itt egy erőd, ennek maradványaira épült Ollantaytambo. Stratégiailag nagyon fontos szerepet játszott a vár, mert itt kereszteződnek a Cusco-ból, Machu Picchu irányából és a dzsungelből jövő utak, s támadás esetén jól meg lehetett szervezni a védelmét is. A spanyoloknak sem sikerült bevenni elsőre, ez az egyetlen olyan erőd, amelyik a hódítóknak ellen tudott állni. Persze, második nekifutásra azért csak bevették a túlerőben levő spanyol csapatok.
Mi is nekiveselkedünk, hogy meghódítsuk a felettünk magasló várat...
...meredek, de jól kiképzett, viszonylag kényelmes  lépcsőkön menetelünk libasorban. El sem lehet igaziból fáradni, mert a vonuló tömeg elég kényelmesre diktálja az ütemet.
Közben meg-megállunk és visszapillantunk az alattunk hagyott falura...
...és a szemközti hegyoldalra...
... ahol érdekes faragott arcot láthattunk: Viracocha isten kőbe faragott, koronás profilját ( a lenti kép bal szélén jól látni a szakállas arcot, tetején a kőből rakott koronával). Viracocha a legfőbb inka isten, őt tartják a teremtő istennek, akitől a nap is származik, s mint tudjuk, a legenda szerint az inkák a nap gyermekei. Persze, nem csak a napot, hanem a földet, a holdat a többi égitestet is Viracocha teremtette. Ő hozta létre a világot, először óriásokat telepítve, majd  miután ezeket elpusztította azután alkotta meg az embereket és a civilizációt.
A rajzokon, hagyományos hímzéseken Viracocha egy szakállas emberként van ábrázolva, fején hordja a napot, akár egy koronát, kezében villámokat tart és szeméből eső folyik. Vagyis mindent ural, ami a természetben a hatalmat jelképezi.
Ezt a Viracocha arcot sem akárhogy vésték a hegy oldalába: napéjegyenlőség idején a szemén áthaladó napsugár vetülete a mögötte álló hegy oldalában különböző allati alakzatokat, kígyót, pumát, sólymot vagy sast alkot a fény és árnyék, valamint a csillogó ásványok játékából. Az arc mellett - mintha az isten bal vállán lenne – áll egy szellős szerkezetű épület, ez volt a falu éléskamrája. Itt a hegy oldalában hűvösebb van, mint odalent, ezért jól lehetett tárolni a gabonát, krumplit és húst, sőt, az isteneknek szánt áldozati javakat is.
Ha Pisac alaprajza egy madár volt, Cusco, pedig egy puma, akkor az Ollantaytambo alaprajza állítólag egy láma formáját mutatja. Érdekes, hogy errefelé semmit nem építettek véletlenszerűen. Lassan felértünk a csúcsra, közelebbről is megbámultuk a kísértetiesen meredek  sziklafalba varázsolt ablakos kilátókat...
...s megnézhettük a folyón túli 5ooo m magas hegyről idecipelt őriási kőtömböket. Ezekből kellett volna megépíteni a Nap templomát, amit soha nem tudtak befejezni, mert a spanyol hódítók elüldözték az erődből őket.
A leendő templomból egyetlen falrészletet sikerült összeállítsanak...
...melynek finoman ékelt illesztéseit ma sem lenne könnyű megvalósítani.
A templom platformját megkerülve el lehetett jutni egy olyan kiszögellésre, ahonnan szép időben egészen az 5o km-re magasló Machu Picchu csúcsáig el lehet látni...

Niciun comentariu:

Trimiteți un comentariu