Koppenhága napsütésben

Azt mondják Koppenhágát ritkán látni napsütésben – nos nekünk megadatott. És azt az egy napot ki is használtuk becsülettel. De kezdeném az elejétől, a komppal való átkeléstől, mert az is egyedi élmény.

A svéd kisvárosban, Helsingborgban gurultunk buszostól a kompra, a városból csak épp annyit láttunk, hogy megjegyezzük: ide is érdemes visszatérni. Már csak azért is, mert a Skandináv-félsziget egyik legrégibb városkája, 1070-ben már említést tettek róla - igaz, hogy akkor még dán fennhatóság alatt létezett.

 Mindössze 4 km utat kell megtenni az óriási komphajóval és máris a dán oldalon, Helsingör kikötőjében találod magad. Alig jut idő nézelődni a fedélzeten, örvendezni, hogy megtaláltuk Hamlet lenyűgöző méretekkel büszkélkedő kastélyát, a Kronborgot, s máris kifelé tessékelnek.

Nem gond, mert a következő program épp a kastélylátogatás. Persze, ha időben érkezünk. Nem érkeztünk. Vagyis éppencsak egy kicsit volt késő: a kapuk még nyitva álltak, elméletileg akár be is juthattunk volna, de mindjárt ki is kellett volna jönni.

Szóval ez nem jött össze. Még egy olyan hely, ahová vissza lehet jönni. A vár a XV-ik században Krogen erőd néven épült, innen ellenőrizték és adózták az Öresund tengerszoroson áthaladó áruforgalmat egészen a XIX-ik századig. Időközben többször átalakult, jelenlegi formáját a XVI-ik században kapta, aztán 1629-ben csaknem teljesen leégett, újra kellett építeni, de az újjáépítés az eredeti, XVI-ik századi tervek alapján történt. 

Hírnevét főleg annak  köszönheti, hogy 1816-ban - Shakespeare halálának 200-ik évfordulóján - itt mutatták be a Hamlet jubileumi előadását és azóta is számtalan előadást rendeztek a kastély falain belül.

 Minden rosszban van valami jó, a megspórolt időt Helsingörben tölthettük. Bizony itt is került érdekes látnivaló. Mindjárt az elején feltűnt a rengeteg vörös téglából készült épület...

...csodálatos látvány az egyszínű téglafalak és homlokzatok sokfélesége, változatossága.

A város leghíresebb temploma a XIII-ik századból származó Szt. Olaf dóm, amelyik a nevét az 1030-ban elesett és utána szentté avatott norvég királytól kapta. Természetesen ez is vörös téglából épült.

A templom óriási nagy, muszáj kétszer fényképezni, hogy a tornya is beleférjen a képbe.

 A szemközti tűzfalon egy jópofa, színes freskón a középkori Helsingör mozgalmas élete látható.

Aztán apró, takaros utcácskák sokasága csalogat egy kellemes sétára...

...majd pár sarokkal odébb újra egy gyönyörű templomot találunk, ez a XV-ik századi Mária templom...

..érdekes homlokzatával...

...és még érdekesebb - részben befalazott – oldalsó díszítéseivel.

A megspórolt idő hamar elszaladt, s még nem is szóltam a kikötő környékéről, a hajógyári negyed csarnokairól, érdekes épületeiről, falfestményiről, munkásmozgalomra emlékeztető bronzszobrairól...

...vagy a Városházáról és a tornyában levő harangok szép játékáról.

Sem a kedves kis kocsmák, kávézók, borozók által szegélyzett sétálóutcákról, ahol mindig nagy a jövés-menés, mert itt simán lehet bort is vásárolni. Nem egy utolsó szempont, főleg a svéd turistáknak, akik a hétvégeken tömegesen jönnek át ide látogatóba. Persze, mi is vásároltunk néhány üveg bort, hogy  megünnepeljük jól sikerült kirándulásunkat.

 Reggel kicsit szomorú, borús-csepergős időben kezdtük a napot, de alig egy-két óra múltán szépen kiderült. Koppenhága  rakpartjáról néztük a szemközt álló igen modern épületet, az Operaházat. Nem mindennapi ennek a története, mert az építése teljesen magánpénzből lett finanszírozva, a Maersk hajózási társaság egyik alapítója jóvoltából. Nem kevés pénzről van szó: 441 millió dollárba került. Még kimondani is sok.

Az Operaházat egy képzeletbeli egyenes vonallal össze lehetne kötni az Amalienborg palota központi terével és a (római Szt. Péter bazilikához hasonlítható kupolájú) Márvány templommal, így képezve jelképes egységet a kultúra, királyság és vallás között.

Nekem különösen tetszett a rakparton álló két bronzoszlop, ezek Arnaldo Pomodoro olasz szobrász munkái.

Masszív kemény oszlopok és mégis: a hámló, szakadozott burkolat alatt szinte gerincvelejükig tudsz bepillantani strukturált, komplikált belsejükbe. Lenyűgöző, nem mindennapi alkotás.

Az Amalienborg komplexum igaziból egy szabályos terecske köré épített négy azonos palotából áll, ezek egyikében lakik a királynő. Ha itthon tartózkodik, akkor dán zászló lengedez az épület ormán. Most nem. Ilyen a mi szerencsénk J. Mondjuk amúgy sem biztos, hogy éppen ráér...

A mellette levő palota most éppen nem lakott – persze, azért néha vannak itt fogadások, királyi születésnapok, meg ilyesmik – ezért ezt meg lehet látogatni.

 Lelkes idegenvezető hölgy avat be az elmúlt századokba, a királyi családok történeteibe, királynők, királyok és utódok  mindennapi életébe, s közben végigmutogatja a dolgozószobákat, nappalikat, fogadó- és társalgótermeket, könyvtárakat és megannyi más helyiséget.

Rengeteg érdekességre hívja fel figyelmünket, sajnos nem lehet mindent megjegyezni. Nem csoda, mert ha csak a közvetlen rokoni szálakkal kötődő királyi családra gondolunk, akkor is alig tudnak elférni a fontosabb tagok egy ilyen méretű családi képen. S még ezen nincs is ott mindenki...

De valami nagyon tetszett, s arról képeket is készítettem: az ódon, régiségnek számító berendezési tárgyak között olyan könnyedén és természetesen találják meg a helyét egy-egy modern darabnak, például egy jópofa lámpaburának. Ez a három darab ugyanabban a palotában díszeleg, tökéletes összhangban a környezetével.

A palotalátogatás véget ért, de még egy órácskát várni kellett az őrségváltásra. A legokosabb mód ennek eltöltésére az egy finom kávé. Kisétáltunk a legközelebbi ígéretes utcára, itt egyik irányban egy különleges, aranykupolás orosz ortodox templom állt, az Alexander Nevskij templom.

Ennek röviden annyi a története, hogy Dagmar dán hercegnő III-ik Sándor orosz cárhoz ment feleségül. Az ő gyermekük volt II. Miklós cár, az utolsó Romanov, aki 1917-ben lemondott a trónról.

Nos ezt röviden megnéztük, s aztán kerestünk egy helyes kis kávézót. Olyant, ahol úgy érzed magad, mintha a nagymamád falusi konyhájában ülnél egy finom meleg tejeskávé mellett. Minden szék más és más, a fal mellett zakotákkal zsúfolásig megrakott kredenc és bódítóan finom illatok csalogatnak a pult irányába.

A kávét az ajtó előtti járdára felállított kis asztal körül, a napon sütkérezve ittuk meg. Mondanom sem kell, hogy itókáinkat mindannyian más és más antik porceláncsészében kaptuk -  és én arra gondoltam, hogy legszívesebben ott üldögélnék egész álló nap J.

Közben egyre zajosabb lett a környék, mindenki az őrségváltásra készülődött, mi is felcihelődtünk. A katonák szépen felsorakoztak, a piros kuckók mellett egyenként lecserélődtek...

...majd példás rendben elmasíroztak. S ha jól helyezkedtél – mint én is – sikerült őket menetelés közben is lencsevégre kapni ...

...ami főleg azért volt nagyon fontos, hogy mellé tudjam állítani az őket utánzó kiscsajok hadát J. Ez volt a legemlékezetesebb része az egész őrségváltásnak.

Ekkor már szépen sütütt a nap, örömmel gyalogoltunk néhány utcányit a Nyhavn, azaz Új kikötő nevű csatornáig, ahol sétahajóra szálltunk és körbehajókáztunk Koppenhága „vizes” utcáin.

A kb 300-400 méteres Nyhavn csatornát 1671 és 1673 között ásták, hogy a város központját összekössék a kikötővel, ezáltal megkönnyítve a város áruellátását s növelve a rakodófelületet. Rengeteg kis vitorláshajó, motorcsónak parkol itt állandó jelleggel, de az igazi látványosságot a szép, színes két- vagy háromemeletes házak jelentik. Annyira üdék és vidámak, hogy még borús időben is mosolyra derítik az embert.

Van itt a házak között egy különlegesebb: homlokzatán cifra számokkal 1681 áll. Ez a kék házacska – az egykori révkapitány háza - maradt fenn tanúként, hogy lássuk: az 1728-as tűzvész előtt ilyen stílusú házak álltak végig az egész a rakparton. Akkoriban itt a kikötőben főleg kereskedők és tengerészek laktak, a házak földszintjén rengeteg kocsma, kifőzde és mulatóhely volt kialakítva.

Ebben a negyedben tanyáztak nagy előszeretettel a koppenhágai művészek, írók is. Andersen, például több házban is lakott a soron, de leghosszabb ideig, kereken 19 évig, a 67-es számú házban élt. Manapság inkább a turisták fogadása a fő cél, nagyon sok vendéglő, cukrászda, kávézó nyílt a soron, de még egy magtárból kialakított szálloda is működik.

A csatorna végéhez érve közelebbről is megcsodálhattuk az opera épületét, majd körbehajóztuk a nagy kikötőt, s közben mindenféle érdekességeket mutogattak nekünk. 

Ez itt egy legendás hírű hadihajó, az F352-es, másik nevén a Peder Skram, amelyik egy véletlen folytán lett nagyon híres: 1982-ben, katonai gyakorlatozás közben egy, az F352-esről véletlenül kilőtt, rakéta 34 km távolságot tett meg egészen alacsony repülésben, majd felrobbant és tönkre vágott néhány hétvégi házat, s több, mint 130 másik házat is megrongált. Csodával határos módon senki nem sérült meg a manőver folytán. Ma már a hajózási múzeum egyik részének ad otthont.

Aztán itt egy szép XVIII-ik századi barokk épület, ahol a Dán Királyi Haditengerészet Nyholm-i központja működik, különösen tetszett az épület koronás óratornya.

Volt egy hosszan benyúló stég is, ahol szép, hófehér szobrok sorakoztak, sajnos nem időztünk hosszabb ideig Koppenhágában, mert szívesen megnéztem volna ezeket közelről is.

Jó nagyot kerülve sokkal lerobbantabb kikötőrészekbe is eljutottunk...

... ahol a régi kis hajócskákban bohém, öntörvényű ( de állítólag teljesen ártatlan) emberek laknak. Érdekes volt látni, hogy itt is létezik egy nem annyira csillogó-villogó városnegyed, amelyről nem sokat hallunk. Ez már a Christiania-negyed része, ahol 1971 óta egy független, művészekből, művészlelkekből és békés, de öntörvényű emberekből álló ezer főnyi kolónia lakik, akik szabadon látogatható vendéglőket, üzleteket, műtermeket működtetnek, de itt a szabályokat ők határozzák meg. Ebben a negyedben állítólag fényképezni, vagy mobiltelefont használni sem szabad.

Hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy óriási csődület van a parton, nem tudtuk mire vélni...

...aztán hamarosan kiderült, hogy a Kis hableány szobra körül tülekedő turistákat látjuk J. Elég furcsa volt innen megközelíteni Koppenhága örökös jelképét, de nem bántam. Igaz, hogy a szobornak csak a hátulsó felét láthattuk, de nagyon vicces volt a parton helyért harcoló, vagy pózoló emberek arckifejezését bámulni.

Amikor odébbálltunk, akkor még jobban leesett az állunk: ott állt élő nagyságban az Eclipse, Roman Abramovich 2010-ben épített kilencemeletes luxusjachtja, a maga teljes -163,5 méteres - hosszúságával. Ez a második legnagyobb ilyen jacht a világon. Az árát 340 millió euróra saccolják, s van rajta minden, ami kell: 70 fős álladó személyzet, két helikopter-leszálló, 24 vendéglakosztály, kis motorcsónakok egész sora, sőt, még saját tengeralattjáró is, amelyik 50 méter mélységig tud merülni. Azt mondta az idegenvezető fiú, hogy annyira biztos a védelmi rendszere, hogy még fényképek sem készíthetők a belsejéről, hiába fotózol, az ablakokon-ajtókon túl  csak elmosódott, homályos  foltok lesznek a képen. Na meg azt is, hogy egy teli tank üzemanyag több, mint félmillió euró. Ezek olyan dolgok, amelyeket el is fogunk neki hinni, mert nem sok lehetőségünk lesz utánajárni J.

Aztán a Maersk székház mellett haladtunk el, ez a világ egyik legnagyobb hajózási társasága, de mellesleg a fúrásokban, olaj-üzletekben és nagy kereskedelmi hálózatok működtetésében is nagyon otthon vannak. 89.000 alkalmazottat foglalkoztatnak világszerte.

Visszahajózunk a város irányába és kisebb nagyobb csatornákon haladva próbáljuk átvenni a város hangulatát – már amennyire innen nézve lehet.

 A rakpartokon így délidőben sokan ülnek ki ebédelni...

... kávézni...

...egy jót beszélgetni...

...vagy csak üldögélni és pihenni.

De olyan is van, aki dolgozik és kedvesen mosolyog az elvonuló turistahajók utasainak, hát persze, hogy sokan integetnek neki ...

...vagy olyan is van, aki mindenképpen fel szeretné hívni a figyelmet magára, ő viszont sokkal kevesebb sikerrel jár.

Az egyik csatornakanyarban modern szoborféleség magaslik, valószínűleg egy vitorláshajó sziluettjére szeretne emlékeztetni...

...mögötte, pedig egy szintén modern épület, a Fekete gyémánt látható. Ez a Dán Királyi Könyvtár épülete, melyet nagyon ötletesen a mögötte álló régi, 1906-ban épült könyvtárhoz illesztettek.

A Slotsholmen sziget körüli csatornákon alacsony, régi hidak...

...és magas, szép épületek között haladunk, nehéz követni, hogy melyik micsoda, ehhez sokkal több időt kéne áldozni Koppenhága felfedezésére.

Ami innen lentről megragadja fantáziádat, az a gyönyörű, díszes tornyok sokasága, legtöbbjükről nem tudom, milyen épülethez tartoznak...

...de olyan is van amelyiket megjegyeztem: ez itt a XVII-ik századi Megváltó-templom csigalépcsős tornya...

...ez pedig a börze furcsa tornyú épülete, ahol négy sárkányfarok csavarodik egymásba. Állítólag ez az épület a város egyik legszebb palotája, IV-ik Keresztély építtette 1620-ban.

A kisebb csatornákból kievickélve újra a kikötő felé haladunk, itt is felhívják figyelmünket néhány fontos épületre, ez például a Műépítészeti központ, ahol nagyon sok kiállítást szoktak rendezni...

... az utána következő szürke épület, pedig a híres Michelin-csillagos étterem, a Noma épülete, amelyik már kétszer kapta meg a világ legjobb étterme elismerést. Sajnos nagyon-nagyon sokáig, évekig kell próbálkozni, míg végre bejut az ember. Nem egy hagyományos, formális étterem, állítólag nagyon hangulatos, életteli és hangos, vidám pincérek hozzák a finomságokat, néha még a séf is kijön beszélgetni a vendégekhez és nagyokat nevet velük együtt. Az ételek, pedig költemények, olyanok, amilyenekkel sehol máshol nem találkozik az ember. Mellé nyilván a legjobb borok. Ki hitte volna, hogy ilyen csodákat rejt ez a nem túl érdekes épület.

És ezzel vissza is értünk a Nyhavn csatornára, ahonnan indultunk...

... de mielőtt elhagynánk a hajót, balra pillantva láthatjuk a világ egyik legkeskenyebb épületét, a Ceruzaházat.

Szép élmény volt a hajókázás. Amire biztosan mindig emlékezni fogok az a sok vidám, színes ház a csatornák mentén.

Gyalog folytattuk az utat, irány a Városháza, az innen másfél km lehet. Futtában odapillantunk a Királyi Színház irányába...

...majd megállapítunk két fontos dolgot: az egyik, hogy itt vagy gyalogosan, vagy biciklivel érdemes közlekedni, másként semmi esély a haladásra...

...a másik az, hogy a Stroget utcába érve sem gyalogosan nem lehet közlekedni, sem bármi egyéb járművel.

Végül elég ügyesen lavíroztunk, mert időben odaértünk a Városháza elé...

...így még naplemente előtt megcsodálhattuk a több, mint száz éves épületet...

... és homlokzatának aranyozott szobrát, mely Absolon püspököt ábrázolja: ő alapította a várost 1167-ben.

Bent, a Városháza földszinti termében érdekes fotókiállítás volt...

...a ház előtt, pedig vidám, szappanbuborékot kergető gyerekek...

...bicajosok, turisták, sétáló vagy vidámparkba igyekvő helybéliek...

...vagy a sárkányos kút mellett...

...üldögélő, galambokat etető emberek.

Valószínű, hogy itt Andersen is jól érzi magát, könyvvel a kezében elmerengve...

...s a Tivoli-park óriási körhintáját bámulva.

Örebro - Várkastély és Open Art

Ahogy Örebro központja felé közeledtünk egyre több érdekes szobrot és különleges szabadtéri alkotást láthattunk. Előbb csak bámészkodtunk, fényképeztünk, kíváncsiskodtunk és találgattunk, aztán a turisztikai irodában felvilágosítottak, hogy mindez egy nagyszabású projekt része és városszerte 70 hazai és külföldi művész munkái láthatók.

Az első Open Art kiállítást 2008-ban szervezték, azóta Örebro utcáit, tereit, épületeit minden nyáron  ellepik az érdekes, elgondolkoztató, néha meghökkentő, de mindenképp újszerű művészi vagy egyenesen mérnöki alkotások. Néhánynak utána néztem, érdekes dolgokat tudtam meg róluk.

A fenti  mű címe: „A köztes csend” és az alkotója Axel Wolf a következő idézetekkel hangsúlyozza mondanivalóját:

“The music is not in the notes, but in the silence between.” – „ A zene az nem a hangjegyekben, hanem a köztük lévő csendben rejlik”  (W.A. Mozart)

“When you talk you are only repeating what you already know; But when you listen, you may learn something new.“ – „Amikor beszélsz, akkor csak ismétled azt, amit már tudsz. De amikor hallgatsz, akkor megtanulhatsz valami újat”  (Dalai Lama)

“Soon silence will have passed into legend. Man has turned his back on silence. Day after day he invents machines and devices that increase  noise and distract humanity from the essence of life, contemplation, meditation.“ – „ A csend nemsokára már csak legendaként fog létezni. Az ember hátat fordított a csendnek. Nap mint nap gépeket és szerkezeteket talál fel, melyek a zajt növelik és amelyek elterelik az emberiség figyelmét az élet lényegéről, az elmélkedésről, meditációról” (Jean Arp)

Ez itt egy úszó melegház, amelyben igazi paradicsom, kukorica, krumpli, fűszernövények  teremnek és az ötletet Mexikóból hozta a művész, ugyanis ott a part mentén az aztékok ehhez hasonló mesterséges szigeteket, chinampákat hoztak létre, hogy alapélelmiszereket termeszthessenek rajtuk.

 Lilian Bourgeat műve a két és félszeresen túlméretezett pad. Mindenki szeretné kipróbálni, s mihelyt felkapaszkodott rá az lesz az érzése, hogy újra gyerek lett belőle: egészen más szemszögből és más arányokkal mutatkozik innen nézve a világ...

Egy madridi művésznő, Alicia Martin különleges és elgondolkoztató szobrának címe a „Tudatosság”. 

Mintegy 5000 könyvből alkotta és jelképként használja ezeket: a tudást, a kulturális örökségünket, kapcsolatunkat a múlttal, jelennel, jövővel jelképezi – ugyanakkor nyersanyag is, hisz szobrát könyvekből építette fel...

Számomra az egyik legmeghökkentőbb és legérdekesebb szobrot egy bukaresti művész, Costin Ionita alkotta, a neve „Hydra”. A régi időket idéző Lenin-szoborra emlékeztető alak feje helyett hét kacskaringós rózsaszál növekszik... mintegy a jelenben folytatva a régi kommunista szokásokat. A művész saját bevallása szerint is erőteljes politikai üzenetet kívánt megfogalmazni és ezzel a metaforával utalni a jelenlegi korrupt román rendszerre. Ionita szerint egy mű legyen lenyűgöző, provokatív és monumentális –hogyha nem értik meg az üzenetét, még akkor is emlékezzenek rá. Ez a szobor, pedig tökéletesen ott van... sőt, mi még értjük is!

A természetes és mesterséges anyagok kombinációjával, az általuk alkotott feszültséggel próbál elmélkedésre invitálni a svájci alkotó Cocoon című installációjával. A burok – legyen az selyemhernyó burka, az aszfalt az úton, avagy az emberi lélek begubózása – mindig védelmet  hivatott nyújtani...

 A „Nyitott ház„ a város közepén áll és a társadalom állandó építkezését, alakulását, felújítását és folyamatos változását próbálja illusztrálni.

A Városháza épülete is átalakult, Ulrike Kessel 500 darab színes harisnyanadrággal fonta körbe pókhálószerűen – ezzel a magánélet és a nyilvánosság közötti kapcsolatot, az alkalmazkodást, a rugalmasságot, az árnyalatok sokaságát érzékelteti.

Még nagyon sok színes és érdekes alkotással találkoztunk az utcákon, parkokban, sőt még az utcák felett is...

Sajnos nem tudtam utánaolvasni mindeniknek. A kedvencemmé vált szoborcsoport az a Svartål folyó egyik kis csatornáján lett felállítva, témája nagyon időszerű: a „Nomádok”, a messziről jött, vándorló népek.

 A művész, Guy Lorgeret, 30 bicajos alakot formált természetes anyagokból, az arcokat valami agyagszerűségből...

...kerékpárjaikat, pedig igazi kerékpárból...

...de úgy, hogy egy kicsivel a víz felszíne felett lebegjenek.

Az egész csoport tökéletesen beillik a tájba, anyagánál fogva harmonizál is azzal... és mégis, puszta létezésénél fogva teljesen megváltoztatja a környezetet, egy egészen más, új színt...

... mozgást, dinamikát, történést eredményez...

...és ezáltal a hely átalakul, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a kerekek nem is érintik a felszínt.

A lényeg az, hogy az ember  meglepődik, amikor valami új történik, ha a hely, ahol mindennap járunk, egycsapásra átalakul. Nagyon tetszett ez a megközelítés és a megfogalmazás. És ugyanakkor nagyon elgondolkoztatott.

Annyira lekötött a sok érdekes szobor, hogy még nem is  beszéltem a legfontosabb látnivalóról. Örebro legismertebb műemléke egy XIII. században épült kastély. Olyan, mint a mesékben: egy kis szigetre épült, masszív, kőből rakott falakkal, négy sarkában toronnyal...

... s körbe-körbe a folyóval, meg a vizes árkokkal, hogy a támadóknak nehezebb legyen a dolga. Azért ma már csak nagyon békés népek eveznek a vízben.

Fiatal idegenvezető legényke mesél az elmúlt 700 évről – látott ez a kastély mindent, dicső időket, sötét középkort, turistás jelent. Eredetileg őrtoronyként épült, mely a piac biztonsága felett  hivatott őrködni, ugyanis Örebro már a kora középkorban fontos szárazföldi kereskedelmi központ volt.

 Ennek köszönhetően gyorsan fejlődött a település, a XV. század elején várossá nyilvánították, s az őrtornyot falakkal és további tornyokkal egészítették ki, mígnem a Vasa család uralkodása alatt elnyerte mai lenyűgöző méretét és igazi reneszánsz kastéllyá alakították.

Csaknem kétszáz éven át kormányzói székhelyként is működött, aztán a város átvette és ma egy komoly jövedelmi forrás, ugyanis kiállításokat, konferenciákat, koncerteket, vagy akár lakodalmakat is szerveznek benne. Nem akármilyen helyszín: még az eredeti székekre és fotelekre is rá szabad ülni J.

A legérdekesebb történeteket lent a hideg, rideg, kegyetlenül sötét börtönpincében hallottuk. Az egyik egy Lasse-Maja nevű rabról szólt, aki talán az egyik legkorábbi transzvesztita volt: ha akarta férfinak adta ki magát, ha akarta egy-kettőre nővé vedlett át és mindezt úgy csinálta, hogy senki nem vette észre a turpisságot. Történt egyszer, hogy Lasse-Maja is börtönbe került, más tolvajokkal, háborús foglyokkal, csalókkal együtt, bilincsekbe verve szenvedtek a börtön mélyén. Kivárta amíg az őrök nem figyeltek oda, valahogyan átöltözött  női ruhákba és tökéletes női hangon elkezdett visítozni, hogy őt véletlenül ide zárták a férfiak közé, hogy őt tévedésből hozták ide és azonnal engedjék szabadon, mert semmi rosszat nem tett. Az őrök nagyon meglepődtek a tévedésen, de nyilván szabadon engedték, mert egyetlen nőnek sem volt ott keresnivalója...

A másik történet az egy középkori várúr feleségének szomorú meséje még a boszorkányperek korából. Azt mondják, hogy ez a hölgy süteménnyel és itallal kínálta meg egyik vendégét, aki sajnos nagyon rosszul érezte magát ezután. Hamar terjedt a hír, s a vendéglátót sebtiben boszorkánysággal vádolták, a vár börtönébe zárták. Amikor a tárgyalásra került a sor, akkor sok ismerőst, rokont, családtagot hallgattak ki, többek között a gyanúsított hölgy alig néhány éves kislányát is, aki a vallomásában azt mondta, hogy anyukája csak ráteszi a kezét a hasijára, amikor az fáj, s ettől mindig meggyógyul.

Na ennyi kellett, előállították az asszonyt, hogy bizonyítsa be a tudását. Persze ez esetben nem sikerült megszüntetni a beteg fájdalmát, így simán vízpróbára ítélték, az majd eldönti, hogy tényleg boszorkány-e a gyanúsított, vagy mégsem.

A vízpróba, pedig úgy működik, hogy a gyanúsított kezét-lábát szorosan összekötözik, s a vizesárokba vetik. Ha feljön a víz tetejére, akkor nyilvánvaló, hogy boszorkány az illető, ezért máglyahalál vár rá. Ha viszont elsüllyed, akkor kiderült, hogy ártatlan – de addigra sajnos vízbe is fúlt. Hát ennyit a bombabiztos középkori módszerekről és a rémtörténetekről.

Inkább írok valami szépről, amit itt Svédországban fedeztünk fel: csaknem minden ablakban egyszerű, fehér lámpák állnak. Máshol a lámpák helyett fehér gyertyákat is láttunk.

Elég sokat kérdezősködtünk, hogy miért alakult ki ez a szokás, a kérdésekre többféle válasz is érkezett. A fiatal idegenvezetőnk úgy gondolta, hogy idefent északon annyira kevés a fény, hogy az emberek mindent megtesznek érte: ablakaikat egyáltalán nem sötétítik, még függönyt sem használnak, hadd jusson be a házba minél több napsütés. Este, pedig lámpást gyújtanak, hadd hosszabbodjon egy kicsikét a nap, azt az illúziót keltve, mintha még mindig világosság volna.

Egy másik – régebbi -  hagyomány szerint, az ablakba helyezett lámpa azt jelentette, hogy aki elfáradt a hosszú úton – mert azért itt nagyon nagy távolságok vannak a falvak között – az nyugodtan bekopoghat, a ház lakói szívesen látják, ott megmelegedhet, akár meg is szállhat másnapig. Bármi is legyen az igazság, annyira kedves látvány, amikor estefelé minden ablakban egy szerény kis lámpa fénye világít.