Peru, Lima

  Vasárnapi városnéző 

Amikor a spanyol hódítók Pizarro vezetésével bevonultak Peruba, sokáig keresték a megfelelő helyet, az új főváros felépítéséhez. Hosszas keresgetés, meg latolgatás után döntötték el, hogy a szép és termékeny Rimac-völgy éppen megfelelne ennek a célnak. Van ott bőven ivóvíz, a környező dombok természetes védelmet biztosítanak a településnek, s ugyanakkor karnyújtásnyira van a tengertől.

 1535 január 6-án - háromkirályok napján - maga Pizarro is megnézte a helyet, s tetszett neki nagyon: el is nevezte Királyok városának. A város mai nevének érdekes magyarázata van: a telepesek rosszul értették a Rimac folyó nevét – ami kecsua nyelven egyébként beszélőt jelent -  ezt ejtették Limac-nak. Aztán ez is  tovább egyszerűsödött, így lett belőle Lima.

Az alapítást követően hamar fel is épültek a legfontosabb épületek, a kormányzói palota (ez a mai napig is a kormány székhelye)...

... a városháza, elnöki palota, az előkelőség lakóházai és nem utolsósorban a Katedrális.

 Klasszikus koloniál stílusú város lett. És mostanra már nagyon megnövekedett: nagyjából 1o millió lakosa van, ez az ország lakosságának mintegy harmadát teszi ki.

Vasárnap lévén rengeteg ember sétált az úton, voltak akik templomba igyekeztek...

... a közeli San Francisco kolostortemplomba...

...ahol éppen ünnepi kikerülést tartottak...

... de volt olyan is, akinek az ünnep inkább pénzkereseti lehetőséget jelent.

Mások, meg csak sétáltak és kíváncsian várakoztak a kormányzói palota előtt az őrségváltásra.

Aztán megjelentek a fúvósok is, akik jó félórás műsorral szolgáltak...

...majd tényleg bevonultak meg kivonultak az egyenruhás alakulatok – bár nekünk úgy tünt, mintha mindenki ugyanott távozott volna, ahol bejött, s nem nagyon értettük, mikor történhetett meg eközben a váltás. De lehet, hogy nem figyeltünk eléggé...

Egyet kerültünk a városban – a főtértől kiinduló apró utcácskákon haladva – és nem győztünk betelni a fából faragott teraszok csodálatos látványával. Egyik legszebb a főtéri érseki palota két áttört mintájú erkélye...

... de az egyszerűbb házak erkélyei is egyedivé varázsolják a kis utcákat...

... vagy apróbb tereket.

Térképpel a kezünkben tudatosan haladtunk a Torre Tagle palota felé - ezt a nevezetességet állítólag nem szabad kihagyni – és már messziről fel is tűnik a két csipkézett mintájú faerkély, s alatta a faragott kőporta.

Az épület 1735-ben készült, Sevilla városának építészetére jellemző gazdag, barokk díszítéssel. Eredetileg Torre Tagle márki otthonaként épült - ma a Külügyminisztérium honol benne - de az őrök készségesen beengednek a belső udvarba...

... ahol megcsodálhatjuk a faragott tornác csodaszép részleteit...

... és az itt őrzött XVIII századi hintót, melyet, ha jól értettem egy Torre Velarde nevű gróftól örökölt a  márki.

Az utcán bandukolva nézegettük az embereket, próbáltuk kitalálni, hogyan élnek, milyenek a hétköznapjaik...

... meg tudnak-e élni a rongybábu táncoltatásából...

... az utcai zenélésből...

...éneklésből...

... vagy kutyamutogatásból.

Szerintem pontosan tudtuk a választ, még ha nem is mondtuk ki. És ha néha megbámultunk egy-egy óriási falfestményt, abban is benne volt a válasz – ott ült az asszony szemében...

Igaz, ettől még lehet, hogy sokkal természetesebben zajlik az életük, mint a miénk, s könnyen lehet, hogy az élet apró örömeit, szép pillanatait jobban értékelik. Az utca kövén is lehet mosolyogva keresztrejtvényt fejteni...

További templomok mellett haladtunk el, ez itt a La Merced a csodaszép kőhomlokzatával...

...mellette díszes ruhába öltözött fiatal táncosok gyakorolnak, készülnek valamilyen felvonulásra.

Aztán engedve a távoli dombon lévő színes házak csábításának egyre távolabb sodródtunk a főtértől.

Elméletileg meg volt nekünk mondva, hogy a főtértől ne nagyon távolodjunk el, mert Limában nem minden városrész biztonságos, de a vasárnapi nagy forgalomban tényleg biztonságosnak tűnt az utca, s minden tíz méterre jutott legalább egy rendőr vagy fegyveres őr.

Még akkor is, ha az esetek többségében velünk egyáltalán nem foglalkoztak. De azért ott voltak.

Jó volt kikeveredni a turistazónából és látni egy kicsit Lima másik, sokkal emberibb arcából is. Mindjárt az első mellékutcában egy érdekes gasztronómiai kiállítást láttunk, ahol helyi finomságokat főztek – tényleg finom lehetett, mert nagyon sokan látogatták és ott helyben, a kis kerti asztalok mellett fogyasztották el a meleg ebédet.

Mások inkább a kisebb vendéglők kínálatát mustrálgatták. A ceviche a kedvenc, ez egy helyi specialitás:  nyers tőkehalból készül, citromlében puhára pácolják az apróra vágott halkockákat, majd hagymakarikákkal, chilipaprikával tálalják, miután a hal húsa a pácban annyira kifehéredett, mintha megfőtt volna.

Az utcán átkelve egy gondosan lekövezett kis sétatérre érkeztünk, ahol a fiatalok körbeállva egy földre terített papírlapon valamiféle szerencsejátékot játszottak...

... kicsit odébb egy kis színpad körül tolongva sokan nézték az egyszemélyes, eléggé viccesnek tűnő showműsort, közben jó nagyokat kacagtak.

Voltak itt is színes viseletbe öltözött kislányok, akik – mivel errefelé általában nem kéregetnek – csomagolatlan, ragacsos cukorkát kínáltak pénzért...

...de voltak olyan felnőttek is, akik diszkréten végigmustrálták a kukák tartalmát...

... s ha véletlenül egy friss újság is kezükbe került, akkor leültek egy padra, s szépen, komótosan végigolvasták az egészet.

Az út sajnos itt megfeneklett, nagy építkezési táblák jelezték, hogy errefelé nem lehet továbbmenni...

...valoszínűleg egy újabb autópályaszakasz készül odalent a sínekkel párhuzamosan.

De a munkások mozgása kísértetiesen hasonlított az otthonira. Igaz, mentségükre legyen mondva, már vasárnap délután volt...

Még egyet odapillantottunk a meredek hegyoldalba épült külvárosi házak irányába –  most már egészen biztos, hogy ebből az irányból nem juthatunk hozzájuk közelebb...

Visszamentünk a szállodánkba, s a délutánt a környéken, a Miraflores negyed felfedezésével töltöttük. Ez Lima egyik legmodernebb és legbiztonságosabb negyedének számít. Ettől függetlenül azért a szállodánk kertkapuját is állandóan kulcsra zárták, s ha taxizni akartunk, akkor ragaszkodtak hozzá, hogy csak a szálló recepciósai, vagy az idegenvezetők által garantált taxisokat vegyük igénybe. Miraflores egy elég drága városrész, úgy látszik a biztonságot itt is meg kell fizetni. A felfedezéssel nem volt nehéz dolgunk, elindultunk a kis főtérről...

...és a főutcán lesétáltunk a tengerpartra, ahol a módosabb vendégeknek és turistáknak szánt vendéglők és márkás üzletek egész sora tartott éjjel-nappal nyitva. A sok csillogás láttán önkéntelenül is eszedbe jutnak a - nem is olyan távoli - meredek hegyoldal színes házacskái.

A partszakasz itt gyönyörű, de nagyon meredek. Alig van az óceánnak egy keskeny kis homokos partja. Igaz, nekünk ez teljesen mindegy volt, mert - téli időszak lévén – a 18-2o fokos ködös-nyirkos időben úgy sem akartunk strandolni. De a szörfösök még a hideg, kellemetlen  időben is ott álltak készenlétben – hátha jön valami szép hullám.

A part mentén fennebb sétálva érdekes teniszpálya komplexumot fedeztünk fel toronyházak és szállodák közé ágyazva. Ilyenfajta „oázist” ritkán lát az ember.

Lassan alkonyodott, s hazafelé vettük az utat. Egy nagyon szép kis parkon – a Szerelmesek parkján -  haladtunk át, ahol a támfalakat vidám, színes cserépmozaikból rakták ki, milliónyi tarka virág díszlett az ösvények mentén és óriási szoborkompozíció uralta a partszakaszt...

Belize, San Ignacio: Iguanafarm és lepkegyűjtemény

Belize egy apró kis állam -  alig több, mint 3oo.ooo lakossal - a Yucatan-félsziget keleti részén. Valaha brit gyarmat volt, csak 1981-ben nyerte el függetlenségét. Egyébként ez az egyetlen közép-amerikai állam, ahol a hivatalos nyelv az angol. A mai lakosok többsége is angol anyanyelvű, sok közöttük a magas, atlétatermetű fekete és a rasztáshajú kreolbőrű jamaikai. Mexikóval, meg Guatemala-val ellentétben itt csak elvétve találkoztunk apró termetű emberekkel.

Eredetileg Belize területe is a maják birodalmának része volt, a spanyol hódítók a 16. században telepedtek ide, de nem sokkal később brit telepesek is jöttek, akik fakitermeléssel, gyöngyhalászattal, meg mindenféle csempészettel foglalkoztak. Jól éltek és jól megvetették lábukat e földön. A spanyolok többször kísérleteztek kitoloncolásukkal, de sikertelenül, aztán hosszas herce-hurca és a gazdasági túlerő hatására a 18. században  végül Belize is a brit birodalom részévé vált. Ennek voltak, persze határozott ellenzői is,  Guatemala-ban nagyon sok ember a mai napig is úgy tekint Belize-re, mint az országtól elszakított tartományra, s hosszú ideig nem ismerték el, mint önálló államot.

Az 18oo-as évek során még gyakran változott az  - akkoriban Brit Honduras néven jegyzett – ország statutuma, mint gyarmat,  majd a jamaikai kormányzó fennhatósága alá tartozó terület, illetve közvetlenül a brit kormány alá rendelt koronagyarmat, s végül 1964-ben vált önálló, saját kormánnyal rendelkező országgá. 1973-ben változtatták meg a nevét Belize-re, s mint már említettem, 1981-ben vált független állammá.

Belize elég szegény – jórészt fakitermelésből és mezőgazdaságból élő - ország, látszik már a határátkelő környékén is, hogy nincsenek elkényeztetve a sors által az emberek...

A határon való átkelés érdekes volt, mindenki szépen vette a csomagját és végiggyalogolt egy csaknem 5o méter hosszú csarnokon, s sorra egy-egy útlevélellenőrhöz, vámoshoz, pénzügyeshez, biztonságishoz járultunk, persze az előzetesen kitöltött (jóformán teljesen értelmetlen űrlapokkal, melyeknek kitöltésében mindenki mindenkinek segédkezett, sőt még a határőrök is diktálták, hogy ide vagy oda mit kell írnod...). Így is órákba tellett az átjutás. Még olyan esetünk is volt, hogy nem lehetett kristálytisztán értelmezni, hogy egy orosz állampolgárnak kellett volna-e belépési vízumot váltani, ezért biztos ami biztos alapon kiállítottak neki egyet ott helyben ötven dolcsiért. Aztán amint átértünk fel is pakoltunk egy elég rozoga kisbuszra, amelyik a tizenegynéhány km-re lévő San Ignacio városába szállított bennünket.

Illetve szállított volna, ha az első öt kilométeren le nem robban. De semmi gond, itt mindenki mindenkinek a barátja, alig egy-két órán belül  került egy másik buszocska, amire át lehetett pakolózni. Addig, pedig nyugodtan fel-alá sétálgattunk egy esőtől megáradt patak mentén. Mert Belize-ben mindenki nyugodt, soha senki nem ideges és soha senki nem siet. A jelszó: You better Belize it J.

A külvárosban szállásoltak el, datolya- és kókuszpálmákkal, meg egyéb fákkal beültetett idilli környezetben. Gyönyörű virágzó fa állt az ablakunktól nem messze...

... telis tele lángoló vörös virágokkal. Ez az afrikai tulipánfa – eddig még soha nem láttam ilyen csodafát.

Este taxival mentünk a városba vacsorázni, s mindannyian a sokat emlegetett quesadilla-t rendeltük. Persze volt hozzá csípőspaprika mártogató is. Tényleg finom volt és hihetetlenül olcsó. Jó volt, hogy előre szóltak nekünk: itt nincs gyors kiszolgálás, csak lassú és nagyon lassú. Ha annyira éhes vagy, akkor igyál előtte néhány sört, s utána már nem zavar az éhség...

Reggel választani kellett legalább hatféle programajánlatból, nem volt könnyű dolgunk. Volt közte lovaskirándulás maja romokhoz, kenus evezés a hegyi patakokon, 8 órás barlangtúra az Actun Tunichil Muknal barlangba, ahol  szép cseppköveket és korai maja leleteket lehet látni a 4. századból, de volt farmlátogatás vagy lazítós-masszírozós program is egy üdülőközpontban. Na, mi hatan az iguána farmot néztük ki magunknak, s nem bántuk meg.

Gyalogosan vonultunk a 3-4 km-re levő farmra, közben nappal is megnézhettük, hogyan élnek errefelé az emberek. Mert minden udvarra be lehet látni, s majdnem mindenütt ki lehet találni, hogy a benne lakók mivel is foglalkoznak. Ugye, nem nehéz kitalálni: ez mosoda. Főleg azért biztos, mert láttuk, hogy a kiaggatott rongyok pont a mieink voltak, amiket az este adtunk le a szállóban, hogy mosodába vigyék J.

Ez nyilván egy felhagyott nyaraló – ilyenből nagyon sok van a környéken. Már a zászló sem mutatja, hogy hová való a tulaj...

Aztán ez egy templom, mert írja is rajta. Ebben a városkában legalább tízféle templomot láttunk, csaknem mindenik elhagyatottnak néz ki, de mindenik működik rendesen. Van köztük Sinai pünkösdista, baptista, katolikus, mennonita amish, de olyan kisebb csoportosulások is léteznek, amelyekről soha nem hallani nálunkfelé...

Néhány üres telken keresztülbandukolva és útközben az ottani csendéleteket is megcsodálva...

... végre megérkeztünk az iguana-farmhoz. Kicsit várakozni kellett, amíg a gondnok utánunk jött, addig leültünk a teraszra kávézni, s vajon mit láttunk a fejünk fölött? Igen, ott lapított a fán egy jókora példány...

Egyébként a fákon mindenütt vannak iguanák, csak nem mindig lehet látni őket. A farm, pedig azért jött létre, mert valamilyen modern táplálkozási őrület miatt tömegesen kezdték vadászni-irtani őket és a 9o-es években a zöld iguána már veszélyeztetett fajlistára került.

Itt a tenyésztés annyiból áll, hogy a megtermékenyített tojásokat, majd a kikelt kicsinyeket megfelelően védett helyen tartják, egészen addig, amíg annyira megnőnek, hogy meg tudják védeni magukat a külvilág viszontagságaitól. Ez két-három év is lehet. Aztán kiengedik őket a dzsungelbe. Az iguanák csak növényt esznek, faleveleket, gyümölcsöket, rügyeket, s szívesen elveszik a kezedből is, mert mindig éhesek...

  Különleges állatok, ha nem idegesítik őket, akkor egészen békésen viselkednek, nyugodtan kézbe lehet venni őket. Persze én is kézbe vettem Gomest, az egyik nyugis hímet, de azért tudni kell róluk, hogy borzasztó élesek a fogaik és képesek az ember ujját leharapni. És egy megtermett, jó másfél méteres példány a farkával is kegyetlenül nagyot tud csapni.

Sok érdekes jellegzetessége van ennek a fajnak, az egyik a fejtetői „harmadik” szem, amely segíti a tájékozódásban és a védekezésben. Különösen a fiatal zöld iguanák nagyon gyorsak, pillanatok alatt tűnnek el a ragadozók elől.

A másik érdekessége a fajnak, hogy a hímeknek két darab nemi szerve van. Ez nem vicc, ezen kívül csak három ilyen állat van a világon, a cethal, a koala és a komodói sárkány. A hím iguanák kb. három év után válnak ivaréretté, s ilyenkorra már a színük is megváltozik, párzási időszakban élénk narancsos színekben pompáznak.

A nőstények sokkal szelídebb, barnás színűek, így jobban beleolvadnak a környezetbe.

 A nőstény állat két hónapon keresztül hordozza a tojásait, majd meleg homokba rakja le őket és ott újabb 3 hónap után kelnek ki az apró, fürge, élénkzöld állatkák. A helyiek bambusz-csirkéknek becézik őket. Általában 15 évig is eléldegálnek, ha nem zavarják meg az élőhelyüket.

Miután kedvünkre szórakoztunk a kis hüllők között, besétáltunk San Ignatio központjába, hogy nappal is lássuk a városkát. Ilyenkor a déli melegben, majdnem kihalt az egész város...

... csupán a vendéglők környékén, a napernyők alatt észlelni valami mozgást...

... így mi is megcéloztuk a legárnyékosabb asztalt és jó sok hideg sört rendeltünk.

Nem lehetett túl sokáig csendben üldögélni, mert a kocsmában céltalanul iddogáló helyiek rögtön potenciális kuncsaftra leltek bennünk, s elkezdték sorolni a lehetőségek hosszú sorát,  hogy még mennyi mindent nem láttunk itt Cayo-ban – ők így nevezik San Ignacio városát. Hosszas meggyőző munka következett, aztán hárman rá is bólintottunk a lepkefarm meglátogatására. Kísérőnk egy rasztás hajú jamaikai fickó – Starblack-nek szólította mindenki -  az öt dollár idegenvezetői díj hallatán szaporán munkába állt, taxit keresett, amelyik kivitt bennünket a városon kívül lévő farmra.

 Itt próbáltunk lencsevégre kapni néhány szép lepkét, sajnos legtöbbjük pont akkor repült odébb, amikor a legjobb pozíciót megtaláltuk volna...

... másokat, pedig alig lehetett észrevenni a fák kérgén.

De azért nagy élmény volt látni a sok gyönyörű pillangót...

... s élmény volt ad hoc idegenvezetőnk bohóckodását nézni, vicceit hallgatni, s vele együtt nagyokat kacagni.

Visszafelé gyalog sétáltunk egy darabon, míg szembe nem találkoztunk a megrendelt taxival, s csodálkozva néztük a lecsendesedett, tökéletes nyugalmat tükröző folyót, amelyik egy nappal korábban még vadul csörtetve, dühöngve zúdult lefelé.

Aztán az egyik ablakban a száradó bakancsok eszünkbe juttatták, hogy reggel megint indulunk tovább J.

Guatemala: Tikal

Tikal volt a legnagyobb a maja városok közül. És talán a legszebb is. Legalábbis a mi ízlésünk szerint. Nem volt agyonfelderítve vagy tökéletesen felújítva, nem is kövezték újra a piramisok közötti utakat... és sok helyen őrizte még bársonyzöld fűvel borított titkait az esőerdő mélyén.

Nem volt túlzottan nagy szerencsénk az időjárással, végig zuhogott az eső, kegyetlenül csúszott lábunk alatt a vizes kő, néhol bokáig ért a sár és ragaszkodó indák kíséretében próbálta megszerezni ázott lábbelinket. Egyszóval a dzsungel romantikájának minden megnyilvánulását érzékelhettük. Beleértve az úton több helyen, illetve a bejáratnál posztoló fegyveresek kérdezősködéseit és éberen pásztázó tekintetét is...

Már az úton errefelé szóltak, hogy ez amúgy egy  óriási kiterjedésű esőerdő, egy nemzeti park, vigyázzunk az élőlényekre, járjunk figyelmesen, mert a kígyóktól a jaguárig elég sok érdekes állat él itt szabadon az erdőben. Hát különböző pókokat, meg valami hüllőfélét azt láttunk néhány apróbbat, de jaguárt szerencsénkre nem. Azok inkább éjjel csavarognak, s ezt mi örömmel nyugtáztuk. De voltak valamilyen törpe rókaszerűségek is, na meg fehér orrú koati ( azt hiszem ez egy mosómedve fajta), ezek előttünk is nyugodtan átszaladtak az ösvényen.

Aztán volt ott jó sok rikoltozó majom - pókmajmok és fekete bőgőmajmok - őket nem nagyon láttuk, de állandóan hallottuk. Állítólag, ha pont az alatt a fa alatt ácsorogsz, ahol ők épp majomkodnak, akkor nagyon szemtelenekké és aggresszívvé válnak, ezért jobb időben megnézni, hogy hol állsz meg. Egy ilyen alkalommal véletlenül pillantottuk meg az apró, színes tukánokból álló csoportot, épp valami bogyókat reggeliztek közösen.

 Tikal neve majául azt jelenti, hogy „ahol a szellemek hangjai hallatszanak”. Azt mondják, hogy ezek a piramisok mind nagyon különleges akusztikával rendelkeznek, s ez segítette a maja papokat abban, hogy kapcsolatba lépjenek a halottak szellemeivel. Gyakran emlegették, hogy érdemes egy teliholdas éjjel idelátogatni, mert nagyon érdekes hangok és árnyak töltik be a magas piramisok környékét. Ezt mi azért inkább kihagytuk...

Tikal városa a klasszikus maja korban vált fejlett központtá, a VIII. században több, mint 40000 lakosa volt, de már a korai időszakban is létezett a település. I.e. a 6.században is éltek már itt emberek. Több, mint ötszáz kisebb-nagyobb piramist, plattformot, kőépületet tartanak Tikalban ma számon, de a legfontosabbak ezek közül a  45 méter magas, kilenc teraszos Jaguár templom...

...és a IV. számú piramis, másik nevén a Kétfejű Kígyó temploma, amelyik a maga 64,5 méterével a legmagasabb piramistemplom egész Közép-Amerikában. Ennek az utóbbinak a tetejére meredek, végeláthatatlan lépcsősorok vezetnek... szinte kötelező felcihelődni egy „ ha már eddig eljöttünk”-féle sóhajtás mellett...

... de aztán amikor végre fent vagy, akkor nagyon élvezetes a látvány. Az égig érő trópusi cédrus, mahagóni, ceiba, meg egyéb dús lombú fák  tömegéből és a sűrűn felszálló ködből lassan előbukkannak a legmagasabb épületek fehér csúcsai: a Jaguár-templom, a Maszkok temploma, illetve a legközelebbi, az 55 m magas Nagy Pap temploma, melyet épp restaurálgatnak, ezért látszik rajta az állványzat.

Tikal városának központja mindenképp a Jaguár templom, amelyik i.sz. 700-ban épült és az akkori uralkodó, Mr.Cocoa (Csokoládé úr),  vagy másik nevén Kettős-Taraj, hengeres alakú halotti urnáját rejtette. És persze ennek a különleges piramisnak az egész környéke csodálatos, itt van a  szemközt magasló Maszkok temploma, a köztük elterülő Gran Plaza...

... és a teret oldalról bezáró északi Akropolisz, ahol eredetileg a gazdagok temetkezési helyei is voltak ...

 ...illetve túloldalt a központi Akropolisz palotái, amelyekben az uralkodók és a főpapok családjai laktak, éltek és szórakoztak.

Nos, az ezek által közrezárt központi téren zajlott a város mindennapi élete, ide gyűjtötték össze az alattvalókat, hogy kihirdessék a fontos eseményeket, itt tartották a szertartásokat, itt áldoztak az isteneknek, a díszesen kifaragott, avagy egyszerű kőtömbből készült sztélék előtt álló oltárokon.

A maszkok temploma, vagy másik nevén a Hold-piramis, kivételesen szép díszítést kapott.

Amúgy ez a Mr Cocoa feleségének lett volna a sírboltja, de a feltáráskor nem találtak benne semmilyen sírt. Na azt mondták, hogy ez a homlokzaton levő maszkos díszítés azért olyan érdekes, mert állítólag ezek a maszkok tényleg nagyon hasonlítanak az uralkodó feleségére. Hát – ha ez tényleg igaz – akkor őfelsége nem lehetett valami nagyon kedves arcú hölgy...

A központi téren, ahol annak idején a nép tolongott, most gyönyörű, színes pulykafélék legeltek igencsak lazán. Első gondolatom az volt, hogy ezek biztosan háziállatok, s valamelyik felügyelő „nyáját” képezik, mert egyáltalán nem zavarta őket az emberek jelenléte...

... de utána felvilágosítottak, hogy ezek is vadon élő madarak, pápaszemes pulykának hívják őket és csak itt Közép-Amerikában ilyen gyakoriak. 

Még egyet sétáltunk az „elveszett világ” nevű tér környékén, ahol a mohalepte Nagy piramis  található. 

Ez az eddig talált legrégebbi építmény Tikalban és egyáltalán semmiben sem hasonlít a többi piramisra. Egy régebbi, egy tényleg  elveszett, furcsa világ titkos üzeneteként maradt itt nekünk.