Új-Zéland, Punakaiki – a Palacsinta sziklák

Déli órákban landolt a gépünk Christchurch repterén, hosszas és szigorú vámvizsgálat következett, ahol 3 különböző csoportba soroltak be mindenkit, majd 2-3 rendben is kikérdeztek, átvilágították a csomagjainkat, megnézték a behozatali lapon bevallott árut, majd utunkra engedtek. Mindkét országban, úgy Ausztráliában, mint Új-Zélandon nagyon szigorúan veszik a szerves eredetű áru behozatalát, semmiféle csomagolatlan és feldolgozatlan élelmiszert nem szabad behozni, de még a cipőnk talpán lévő esetleges földet is megvizsgálják. Be kell jelenteni a feldolgozott élelmet is, továbbá a gyógyszereket, drognak minősíthető anyagokat, még az előrecsomagolt teát vagy kávét is, így gyakorlatilag egyetlen szelet müzlivel kerültem a második kategóriába, ahol kikérdeztek, majd aztán hamar tovább is engedtek. De akik a reptéren szárított, előrecsomagolt strucckolbászt vettek, bizony ők le kellett adják a portékát.

Gyönyörűen sütött a nap, amikor a buszra felültünk, az volt a terv, hogy az Arthur-hágón keresztül átmegyünk Új-Zéland déli szigetének keleti partjáról a nyugatira, Greymouthba, majd onnan reggel indulunk a Palacsinta-sziklákhoz. Elindultunk, de igencsak hamar beborult az ég, egy óra múlva már úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Az egész alpesi út összesen 250 km lett volna, de mire a hágó tetejére értünk, arra már úgy tűnt, hogy az út szélét sem látjuk. Mi sem, de ez még hagyján. A baj az, hogy a sofőrnek is gondjai voltak vele. Hamarosan aztán érdekesen villogó fényeket látunk, hát azok a szembejövő autók voltak, nem tudtak tovább jönni, mert az útnak egyszerre csak nem volt széle. Vagyis egyik része leszakadt, a másikat a magasból jövő kőomlás zárta le, s felülről egy bádog-vettetőn vastag sugárban ömlött a víz.

Sofőrünk hamar kapcsolt. Rükvercbe. Megtérültünk, s indultunk is visszafelé, hogy aztán Christchurchtől valahol északnak kanyarodva a 250 helyett egy 600 km-es kerülőúton haladjunk Greymouth felé. Hihetetlen sebességgel hagytuk magunk után a kilométereket, szinte beleszédültünk. Egyetlenegy rövid szünetet engedélyeztek, hogy vásároljunk valami vizet és ennivalót magunknak, s persze, hogy a bolt egyetlen kis illemhelyénél felsorakozzunk. Jóval éjfél után érkeztünk, de még így is volt esélyünk egy rövidke alvásra. Reggel nagyvonalúan egy órával később indultunk, mint ahogy tervbe volt véve. Reggeli előtt gyorsan szétnéztünk a városka főbb utcáin, aztán buszra fel és indultunk északra, Punakaiki és a Paparoa Nemzeti Park irányába.

Az út is szép volt, ha több időnk lett volna, talán még néhány helyen meg is állunk, de sajnos a késői indulás miatt időnk nem sok volt, így céltudatosan haladtunk a Punakaiki irányába. Közben sokszor megbámultuk az út mellett legelésző óriási szarvascsordákat. Ezek nem vadon élő állatok, húsukért tenyésztik őket, akárcsak a teheneket.

Punakaiki híressége a Pancake Rocks, vagyis a Palacsinta-sziklák, melyek úgy néznek ki, mintha rengeteg óriási hígpalacsintát sütnél és egymás tetejébe raknád…persze, közben senki nem eszi meg őket 😊. Valamikor 30 millió évvel ezelőtt keletkeztek, amikor a tengerfenékre lerakódott mészkőrétegekre – melyek az elhalt állatok maradványaiból alakultak ki – puhább sár és agyagrétegek rakódtak, s ez a folyamat ismétlődött.

A földrengések hatására a tengerfenék megemelkedett nagyjából 2000 méterrel, így alakult ki a parti sziklák vonala, melyet a tenger hullámai azóta is szüntelenül ostromolnak. Ettől az eróziótól, s persze, a szél, eső, viharok közös hatására a gyengébb, puhább rétegek elkopnak, kimosódnak, s a keményebb rétegek megmaradnak és ilyen érdekes palacsinta-torta alakzatok jönnek létre.

A sziklafal tetején rendes kis ösvényt csináltak, hogy a sok nézelődő biztonságosan közlekedhessen a szirteken, nehogy becsússzon az oldalon.

A dús növényzet között haladva egyfolytában hallottuk a kabócák cirpelését, már annyira idegesített, hogy csak hallom és nem látom, hogy behúzódtam egy csendes helyre, s addig figyeltem, hogy honnan jön a hang, míg megtaláltam Őkelmét. Íme!

A partmenti csodás alakzatokon kívül volt még néhány érdekes hely, ahol a víz teljesen kimosta a sziklák alját és a nagyobb hullámok betörtek a sziklák alatti üregekbe, óriási robajjal csattogtatva és néha-néha egy-egy gejzírszerű vízsugarat fellövellve. Ezek a vízkürtők, vagy fúvólyukak. Fantasztikus látvány volt, csak éppen kiszámíthatatlan: sokáig kellett várakozni és nehezen lehetett elkapni őket. Egyszer sikerült egy jó vízsugarat elkapnom, sajnos csak a telefonnal.

Sokat időztünk mindenik kiszögellésnél, mintha mindig más és más alakzatokat vélnénk felismerni, némelyiket a helyiek is elneveztek valakiről, van amelyiket a szirének hullámos hajához hasonlítanak, másokban érdekes arcokat vélnek felfedezni.

Egyébként a Paparoa szó a maorik nyelvén a lapos köveket jelenti, erről nevezték el az egész vidéket, ahol a Nemzeti Park található.

Még egy fontos szót szeretnék lejegyezni a maorik szókincséből: Aotearoa. Ez azt jelenti, hogy „a hosszú fehér felhő földje”, azaz Új-Zéland, maori nyelven. Ez az elnevezés kb i.sz. 950-ből származik, amikor a maori telepesek megérkeztek Új-Zélandra és egy Kupe nevű ember felesége látván egy szép hosszú, fehér felhőt végighúzódni a szárazföld felett, ezt a nevet adta a szigetnek 😊.

 Mára ennyi jutott, legközelebb Shantytownról, az aranyásók városáról írok.