Új-Zéland, a gleccserek

Délután érkeztünk a nyugati parttól alig pár kilométerre fekvő Franz Josef falucskába. Mindjárt az első akciónk az volt, hogy megérdeklődtük a gleccser felett repülő helikopterjáratokat, s szomorúan vettük tudomásul, hogy aznap már semmi esély. Nemcsak azért, mert későre jár, hanem főleg azért, mert nem megfelelő az idő és a szél is igencsak fúj. De azért egy halovány reménysugarat hagytak nekünk: ha minden úgy alakul, ahogy az előrejelzés mondja, akkor kora reggel, napfelkelte előtt jöjjünk oda, s akkor elvisznek egy repülésre, s mire fél kilenckor indulnunk kell, arra vissza is érnénk. Húha, nagyon izgultunk, néztük a falu felett magasló, sűrű ködbe borult hegyet, s reménykedtünk. Még a falu végén álló picike kápolnához is elsétáltunk, hátha így jobban meghallják a kívánságunkat odafent.

És igen! Reggel 6-kor ott voltunk az irodánál és ott volt a két álmosszemű fiatal is, aki rövid telefonos tanácskozás után bólintott: igen, elvisznek. Rögtönzött kis előadás a biztonsági tudnivalókról, majd amire mi lesétáltunk a 100 méternyire levő sportpályához hasonlító telekre, arra az első gép is megérkezett. Rövidnadrágos pilóta szállt ki belőle és ügyesen berendezett négyünket a gépbe. 

Én a bal hátsó, ablak melletti helyet kaptam. Elégedett voltam. Persze, a pilóta melletti hely az sokkal jobb, de a hátsó középnél lényegesen előnyösebb az ablak melletti. És repülünk, fel, a felhők fölé, egyre közelebb járunk a nagy hegycsúcsokhoz: balról a Tasman-hegy, jobbról a kúp alakú Cook-csúcs, s lassan megpillantjuk a csúcsok aljából kiinduló Fox-gleccsert is.

Közben a felhők felszakadoztak, s már a felkelő nap fénye is látszott, egyre szebb lett a kilátás.

A maga 12 kilométeres hosszával a Fox gleccser a leghosszabb az új-zélandi nyugati part gleccserei közül. A felső része a hegység legmagasabb, 3000 méteres csúcsai alól indul, ahogy már említettem, ezek a csúcsok az Aoraki (Mt Cook) és az Mt Tasman. Ez a hatalmas, mozgó lassan hömpölygő jégár 2600 méternyi szintkülönbséget tesz meg a nyugati partig tartó útja mentén.

 A nyugati partmenti gleccserek között a második legnagyobb a Franz Josef-gleccser, amelyik 10 km hosszú. A Franz Josef-gleccser északnyugati irányban vonul, és meglehetősen meredek lejtőn halad át. Ezek a gleccserek egyedülállók és turizmus szempontjából is valószínűleg a legkedveltebb gleccserek a világon, mivel a mérsékelt égövi esőerdők között mindössze 250 m tengerszint feletti magasságban fejeződnek be. Annyira különleges ez a hegyi környezet, hogy a Világörökség részének nyilvánították.

A Fox és Franz Josef gleccserek nagyon gyorsan mozognak, ennek oka az éghajlat és az alakzat egyedülálló kombinációja. A gyors ez esetben azt jelenti, hogy a Fox és a Franz Josef gleccserek átlagosan körülbelül 10-szer nagyobb sebességgel mozognak, mint a világ többi gleccsere. Még egy érdekesség, hogy a Fox-gleccser völgyének tölcsérszerű oldalain és a gleccser tetején lévő hatalmas hó- és jégtakaró 36 négyzetkilométeren terül el, ez nagyobb, mint Christchurch alapterülete, márpedig az a déli sziget legnagyobb városa!

A gleccserek folyamatosan fejlődnek és visszahúzódnak, finom egyensúlyt tartva a felső gleccserben keletkező hó felhalmozódása és az alsó részén olvadó jég között. A havazások gyakorisága és a lehullott mennyiség növekedése a gleccser növekedéséhez vezet. Ennek ellentéte az, amikor a huzamosabb ideig tartó meleg időszakok a gleccser olvadásához, visszahúzódásához vezetnek. Összességében Fox és Franz Josef gleccserek 1985-től 2009-ig növekedtek, azóta, pedig folyamatosan a visszahúzódó fázisban vannak.

A maori legenda azt mondja, hogy amikor Raki, az Ég Atyja új feleséget választott magának, akkor a négy fia lejött az égből a Waka nevű kenun, hogy üdvözöljék az új asszonyt, a Föld Anyát, azaz a maorik nyelvén Papa-tua-nuku asszonyt. Igen ám, de amikor vissza kellett térjenek az égbe, akkor a varázsige nem működött, s a kenu visszapottyant a tengerbe. Ott aztán fenékkel felfelé fordult és kővé, meg földdé változott, így keletkezett Új-Zéland déli szigete. A négy fiú felkapaszkodott a kenu középső, magasabb gerincére és belőlük lettek a déli sziget nagy hegyei, Aorakiból lett a Cook hegy, Rakiroa a Dampier heggyé változott, Rakirua a Teichelmann hegy lett és végül Rarakiroa lett a Tasmán hegy.

A Franz Josef gleccserből eredő folyó az a Waiho, eredetileg ez volt a kis hegyi falu neve is. A Wai az vizet jelent, a ho, pedig csöpögőt. Azon a ponton, ahol a folyó elhagyja a gleccsert, egy óriási jégbarlang száda alakult ki, melyen kenukkal be lehet jutni a gleccser alá. A nagy aranyláz korában sokan merészkedtek be a barlangba, remélve, hogy a jégréteg alatt szép, érintetlen aranyrögökre lelnek. Többek között Te Koeti Turanga is így tett, aki egy maori származású hegyi vezető volt. Tőle származik az ismert elbeszélés, mely szerint, amikor elég mélyre evezel a barlangba, akkor égiháború szerű fogadtatásra kell számítanod, óriási jégdarabok szakadnak a mennyezetről a folyóba, s minden igyekezeted ellenére is nehezen tudsz megmaradni a csónakban. Ők is így jártak, társaival együtt, alig tudták megmenteni az életüket, a kenuik bent is maradtak, mintegy békefelajánlásként a barlang szellemének, Atua-nak.

Manapság a hegy lábánál fekvő falut és a gleccsert is Franz Josef-nek hívják, ezt a nevet 1865-ben adta neki Sir Julius von Haast, osztrák gleccserkutató geológus, aki felfedezte és fel is térképezte a gleccser vidékét.

És magasan a felhők felett megadatott nekünk az a csodaszép látvány, amikor a nap éppen bearanyozza a hegyek csúcsát és lassan előbukkan az ormok mögül.

És ekkor bekövetkezett a másik csoda: egy laposabb magaslaton szépen lassan libegve leengedte pilótánk a Nagy Szitakötőt és szépen sorra kinyitotta nekünk az ajtókat, s engedte, hogy kedvünkre sétáljunk, fotózzunk, nézelődjünk, csupán a sziklák pereméhez ne közeledjünk, mert ott nagyon csúszik.

Remélem megbocsájtjátok nekem, hogy nem írok a látványról semmit, az a helyzet, hogy ehhez a látványhoz nehéz szavakat társítani. Amikor odafent sétáltunk akkor mi is ugyanezt éreztük, csak jöttünk-mentünk, szájtátva ámultunk és fényképeztünk, de szavak nem nagyon hangzottak el. Csak valami hálaféle sóhaj, köszönet a Fennvalónak, hogy ez megadatott nekünk!

Fél órányit hagyott a pilótánk barangolni, majd mosolyogva terelgetett vissza a kuckónkba, de előbb egy kicsit mutogatott, hogy visszafelé helycsere lesz, akik nem láttak annyira, azok is jól láthassanak és nagy örömömre engem ültetett maga mellé az első ülésre. Össze sem tudtam fogni a szájam annyira boldog voltam 😊.

Ereszkedőben épp láttuk, amint a hegy ormán szépen kicsordul a sűrű köd, eszembe jutott, hogy nálunk, Csíkban is milyen sokszor nyűgözött le ugyanez a látvány… 

…egy pillanatra otthon voltam 😊