Namíbia – találkozás a himbákkal és a világ legnagyobb fókatelepe

Első találkozásunk a himbákkal Swakopmundban volt, amikor indulás előtt még elszaladtunk, hogy megnézzük a híres világítótornyot, amelyik gyakorlatilag 1902 óta működik. Még akkor is, ha már minden automatizált és már minden és mindenki gps-vezérelt, bizony, még akkor is, csakazértis működik és fénye akár 33 km-re is jelzi az irányt az arra járó hajóknak. Mert hátha segít az valakinek…

A torony ott áll büszkén a városi park melletti kis dombon, s alatta, a szépen nyírt pázsiton üldögéltek a himba árusok, lelkesen kínálva színes portékájukat. Ha nincs vásár, akkor nincs fotó, tiltakoztak…hát nyilván vásároltunk tőlük néhány apróságot. Ha tudnák, hogy milyen nehéz cipelni a zakotával teli bőröndöket tizenhat napon keresztül, s minden áldott nap, minden szálláshelyen ki kell pakolnunk és be kell pakolnunk, mert reggel máris megyünk tovább… Tudom, ez nem az ő gondjuk :). Később majd mesélek a himbákról bővebben, akkor, amikor elmegyünk egy himba faluba és ott megismerkedünk a mindennapjaikkal, szokásaikkal, életükkel. Addig mi is csak csodáltuk az egzotikus szépségű tapasztott hajú asszonyokat, azután már egészen másként láttuk egyáltalán nem könnyű életüket.

Szóval elindultunk Swakopmundból, északra tartottunk az óceán partja mentén. Sokáig jóformán semmit nem láttunk a homokon, s a vízen kívül, de én ezt is nagyon élveztem, mert egyfolytában csuda érdekes alakzatokat alkotott a tűző napfényben a délibáb, órákig el voltam a látvánnyal.

Aztán megérkeztünk egy érdekes helyre, melyet Skeleton, azaz Csontváz-partnak hívnak, mert rendkívül párás, ködös hely s rengeteg hajó futott itt már zátonyra.

Itt pont egy nagyobbacska roncs ácsorog évek óta a hullámverésben, tűrve a madarak állandó, zajos ostromát.

A csontváz, az nem igazi, jóféle humorérzékkel megáldott turisták szerkesztették bálnacsontokból. De azért nagyon szimpatikus, kellett ez ide a Skeleton-partra :).

A következő állomásunk szűk órányi járásra volt innen, a Cape Cross nevű földfokra igyekeztünk, mert ott van a világ legnagyobb medvefóka kolóniája. A kolóniát még egyáltalán meg se pillantottuk, de a szagát már messziről éreztük.

A Cape Cross nevet onnan kapta ez a hely, hogy a portugálok emeltek ide egy óriási nagy keresztet még a XVI-ik században. Aztán az eredeti keresztet 1893-ban elszállították Németországba, a jelenlegi kereszt ennek a másolata. A kőbe vésve, pedig ez olvasható:

„In the year 6685 after the creation of the world and 1485 after the birth of Christ, the brilliant, far-sighted King John II of Portugal ordered Diogo Cão, knight of his court, to discover this land and to erect this padrão here”. Tetszett a fogalmazása: a teremtés 6685-ik évében...

A medvefókák szép nagy állatok, a hímek akár 300 kilóra is felhíznak és több, mint két méter hosszúak lehetnek. A nőstények inkább olyan 100 kg körüliek, a hosszuk, pedig másfél méter körüli. A picinyek - melyek épp most november-december folyamán jöttek a világra – előbb kökényfeketék és fényesek, majd két-háromszor vedlik le a bőrüket és fokozatosan kivilágosodnak. Azért szeretik itt ezt a partszakaszt, mert a hűvös óceáni áramlatok megfelelő körülményeket biztosítanak a megélhetésükhöz, szaporodásukhoz.

Itt a telepen általában 10.000 fóka körül szokott lenni az állomány, de az elmúlt néhány év során valami felborult a természetben, így mostanra már 30.000 körülire tehető a számuk. Magunk is észrevettük a sok elhagyott, még több elpusztult fiókát, a kicsinyét kétségbeesetten kereső fókamamát, hallgattuk hívogató kiáltásaikat, kétségbeesett bőgésüket... nem lehetett könnyű szívvel járkálni közöttük, nyomasztó, rossz hangulatú a sírásuk. Ott helyben nem tudtunk rájönni, hogy mi lehet a baj, csak érezni lehetett, hogy valami nincs egészen rendben.

Aztán a közeli szálláshelyünkön tudtuk meg a háziaktól, hogy több tényező is befolyásolja a jelenlegi helyzetet. Egyrészt évekig rengeteg hínár, zöld eledel jött az áramlással, emiatt bőségesen volt a hal, rákocska, meg egyebek és hamarosan elkezdtek szaporodni a fókák. De az utóbbi két évben valami oknál fogva a hínár megcsappant, a hal s a rák egyre kevesebb lett, nehezebb élelmet találni a fókáknak, s a felduzzadt létszám miatt nem jut elég ennivaló mindeniknek.

A telepen gyakorlatilag hemzsegnek az állatok, s ilyenkor miután világra jöttek az utódok is - egyébként egy mamának egyetlen borja szokott születni - az anyák kénytelenek a parton hagyni a kicsinyeket, míg egyet halásznak. Amire megérkeznek, hogy szoptassanak, arra viszont a kicsik gyakran elbóklásznak, s ebben a nagy zűrzavarban nem találja meg őket az anyjuk. Mert a látásuk elég gyenge, legfőbb tájékozódási szervük a szaglásuk, illetve a hallásuk, ezek segítségével próbálják hívogatni és újra megtalálni a parton hagyott fiókákat. Viszont ebben a nagy, túlszaporodott tömegben nyilván nem mindig sikerül. Az árván maradt borjakat sajnos nem fogadja el az idegen anya, sőt, ha egy idegen fióka próbálkozik nála, akkor elég durván megragadja és odébb dobja.

Nehezen tudom összefoglalni a látottakat. Tudom, hogy a természet maga intézi a saját rendjét, s tudom azt is, hogy ez néha nagyon kegyetlen tud lenni. Maradjunk annyiban, hogy ez volt az a nap, amikor muszáj volt kibontani az otthonról hozott pálinkát, s becsületesen meghúzni. A somlyói Salvator ez esetben is életmentőnek bizonyult.

Ezt még el kell meséljem: az óceán partján álló szálláshelyünk gyakorlatilag a semmi közepében volt, már előre szóltak, hogy éjjel valószínű, hogy bejönnek az udvarba és a környékre a sakálok, mert ott szoktak inni. Én szépen kipakoltam a kamerát az ablak mellé, kissé félrehúztam a függönyt, s reménykedtem, hogy majd egyszer jó időben megébredek. Reggel fél ötkor már pirkadt, akkor hallottam is valami neszt, odarohantam az ablakhoz – hát ott állnak ketten, épp a teraszom alatt a sakálok. Gyorsan nyitom az ajtót, erre, valami nevetés szerű nyüszítéssel úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna…simán kikacagtak. Csupán a lábuk nyoma maradt…

A szárazföld felé kanyarodtunk, a következő állomásunk Kamanjab lesz. A homoksivatag után hosszú ideig egy kietlen, különleges tájon haladtunk. Száraz, köves, sokáig még bozót sem nőtt rakta, csak valami kegyetlen tüske, ami még a cipőm talpát is átszúrta. De valahogy kietlenségében is szép volt ez a táj.

A távolban a hegyek határozottan rózsaszínben pompáztak, s a köves út mentén húsz-harminc kilométerenként felraktak egy-egy táblát, melyen egy fa volt. Vagyis árnyékos pihenő. Megbámultam néhányat közülük, nem is volt igazi fa. És nem is volt árnyéka a fának. Ilyenkor itt a baktérítő környékén délben az ember, na meg a fa is, a saját maga árnyékán áll – gyakorlatilag nincs is neki.

Nos, a kietlen kősivatagban újra találkoztunk a himbákkal. Főleg asszonyokkal és gyermekekkel, akik alig várták, hogy a délibábos messzeségből végre felbukkanjon egy autó, s ha lehet akkor utasai bevásároljanak a faragott állatkákból, kövecskékkel díszített karperecekből.

A gyerekek persze most is az édességért kunyerálnak. És nyilván meg is kapják a maguk cukorkáját, sőt, kekszet, almát is adunk, mindent, amit az útra előkészítettünk. Mosolyogva konstatálom, hogy a felnőttek is csak nagyra nőtt gyerekek, ha kezükben landol egy cukorka, akkor biztosan nem fogják a gyereknek adni, teljesen feleslegesen hisztizik a csemete.

A gyerekek egyébként szépek, egészségesnek és jól tápláltnak tűnnek, aranyosak és játékosak. Vagyis pont olyanok, mint bármelyik itthoni gyerkőc, csak talán egy kicsit koszosabbak az átlagnál, ami nem is olyan nagy csoda, ha figyelembe vesszük, hogy itt állunk a semmi közepén.

A cukorkaosztogatás épp olyan sikeresre sikerült, mint mindig. A lényeg, hogy elég sok cukorka legyen az embernél, s hogy egy kicsit figyeljen arra, hogy ne mindig az élelmesebbek kapják az édességet. A vásárlás az már nehezebben ment, főleg annak, aki képtelen vérre menő alkudozásokba bocsátkozni, ugyanis itt az árakat irreálisan magasan kezdik, s egy órába is telhet amíg odaalakulnak, hogy kifizethető legyen a kiválasztott áru. Egy kb. tíz centis kis gyertyatartóért 40 dollárról indult az ár, aztán húsznál feladtam a küzdelmet.

Hallott már valaki közületek a velvícsia (latinul Welwitschia mirabilis – nevét egy osztrák tudós, Friedrich Welwitsch kölcsönözte, ő bukkant rá először ezekre a virágokra) nevű virágról? Én bizony soha, egészen mostanig. Ez egy nagyon érdekes növény, melyet csak itt a Namíb-sivatag északi részén lehet fellelni, s amelyik átlagosan 500-600 évig él, de képes akár 2000 évig is fennmaradni. Mindössze két levele van, ezek aztán szépen felhasadnak hosszú, pántlika-szerű levelekké, s a hajnali pára nedvességét raktározzák el, abból táplálkoznak.

 A virág hím és női egyede szemmel láthatóan különbözik egymástól, a hímeknek sokkal nagyobb, vaskosabb virágjai vannak. A növény beporzását egy saját, erre „szakosodott” kis bogár végzi. Amit még érdekes róla tudni, hogy a kitartás, a szívósság és az ellenállóképesség jelképeként Namíbia címerében is megjelenik.

És akkor végre megérkeztünk Namíbia északi – északnyugati részére, ahol meglátogathattuk otthonukban a himbákat. 

Idegenvezetőnk maga is himba férfi, aki mesél a törzs bantu eredetéről, akik néhány száz évvel ezelőtt Kelet-Afrikából indultak délnyugatnak. A XiX-ik század végén a vándorló törzsek kettészakadtak, a himbák itt Namíbia északi részén maradtak, míg a herero-k még tovább vándoroltak a déli vidékekre. Manapság a himbák számát kb. 40.000 - 50.000 közötti számra becsülik. Nehéz meghatározni a pontos számot, mert a törzs mai napig is félnomád életet él, főként pásztorkodással foglalkoznak.

A férfiak dolga a család fenntartása, az élelem biztosítása, noha ez mára már nem csak kizárólag a kecskék és tehenek legeltetését jelenti, néha már el is szegődnek különböző munkákra, vagy ők is kézműves dolgokat fabrikálnak és azt árulják. Érdekes tudnivaló a himbákról, hogy az öröklődés két oldalon biztosított, a törzs főnöke a legidősebb férfi és a fiúk az apa törzsében élnek, majd a leendő feleség törzsébe lépnek be, de a javakat az édesanyjuk ágán az anyai nagybácsitól örökölik. Ennek egyszerű oka van, ínséges időkben jó, ha két törzs támogatását is élvezik a fiatalok. A legeltetéssel kapcsolatban említették azt is, hogy úgy határozzák meg a legeltetési jogokat, hogy akinek több őse van eltemetve agy adott földterületen annak van joga ott legeltetni.

Az asszonyok feladata a gyermeknevelés, a főzés és a tűzhely őrzése, de rájuk hárul a himba-kunyhók építése, falának tapasztása, illetve a víz biztosítása is. Ez itt ebben a faluban jóformán gyerekjáték, mert elég közel van a kút, de vannak falvak, ahol 10 km-re kell elgyalogolni az ivóvízért. Fejükön 25 literes műanyag bödönnel – amit régen a vizestök helyettesített. Amikor azt kérdeztem, hogy miért nem tudnak a vízhez közelebb letelepedni azt mondták, hogy az állatok miatt. Mert a vadak is lejárnak a vízre, ha a falu a közelben van, akkor sokkal nagyobb annak az esélye, hogy megtámadják őket. 

Akkor most mesélek az asszonyok hajáról, s a vörös festékről, amivel bekenik magukat, mert tudom, mindenkinek ez a legérdekesebb, én is erre voltam a legkíváncsibb :). Szóval az a kenőcs úgy készül, hogy okkert, tejzsírt és valami növényi nedveket ügyesen kikavarnak és lesz belőle egy ilyen szép vöröses paszta. Azzal aztán bekenik az egész testüket és szépen fonatokba szedve betapasztják vele a hajukat is. A hajviselet egyénenként különbözik, függ a hölgyek korától, de a rangjától is. Állítólag ez a paszta megvédi a testet a kiszáradástól, a naptól, de még a szúnyogoktól is és nem utolsó sorban hosszú időre úgymond tisztán tartja a testet.  

Érdekes tudnivaló, hogy a lányok serdülőkoruk után egyáltalán nem mosakodnak, hanem füstben tisztulnak. Az állítólag fertőtlenít, megszabadít az élősködőktől…szóval itt a sivatagban ideális lehetőség a tisztálkodásra…

A hölgyek öltözete sok információt tartalmaz, csak tudni kell belőle olvasni. Ha a nyakukban vastag nyaklánc díszeleg, akkor még gyerek az a lány, majd, ha felnőtté válik, akkor vékony láncok váltják fel a vastagot. A felnőtté válás, viszont nem a férjhez menés pillanata, hanem az a pillanat, amikor világra hozta első gyermekét. A lábakon levő karikák díszként szolgálnak, de a felettük levő bőrkarikák száma mutatja, hogy az illető asszonynak hány gyereke van. A szoknyáikat és a fejükön levő díszt állatbőrből készítik nagy kézügyességgel, növényi rostokkal varrva össze a darabokat.

Ezeken a képeken az ifjú hölgy éppen kézfogásra tanít bennünket, háromszor fognak kezet, közben három szót mondanak üdvözlésképpen, sajnos már elfelejtettem, pontosan hogy is hangzottak ezek a szavak… ☹.

Bementünk egyik kunyhóba is, hogy lássuk, mi is van benne. Nem sok minden. Néhány bőrből készült szép ruhanemű a falra aggatva, egy kürt, szarvból készítve, kis tégelyek, benne a himba asszony kozmetikumai, a vörös festék, meg egy illatosító, melynek egyáltalán nem parfümszerű illata volt…de úgy látszik itt ez a menő. És volt egy érdekes, fából faragott kis állvány, melyet a férfiak párnaként használnak. Igaziból ez egy támasz, mely szabadon hagyja a fület, így simán hallja az ember amikor vadállat közelít, s a fejet is távol tartja a földtől, ezért a bogarak, güzük, meg mérges pókok alvás közben nem másznak a szemébe vagy a fülébe. Tök praktikus darab, ugye…?

A törzsnek van egy törzsfőnöke is, aki épp nem tartózkodott a faluban, ilyenkor az asszony helyettesítette. Gyönyörű, 46 éves asszony, finom vonásokkal, gazella testtel. Olyan eleganciával ült le a földre, s olyan egyenes volt a háta miközben parázzsal ragasztgatta a dísztököket, hogy bármelyik fotómodell megirigyelhetné. Sokáig vártam, hogy felnézzen, s végre szemből is lekapjam, aztán egyszer csak sikerült. Egyébként nem mondják, de látszik, hogy nem szívesen néznek a kamerába elég sokáig vártam, amíg végre felpillantott.

Nem is említettem, hogy a himbák nem monogám nép, általában két felesége van egy-egy férfinak, a gazdagabbak, a törzsfőnökök három asszonyt is eltarthatnak. A lányokat általában az apjuk által kiválasztott férfihoz adják feleségül.

A gyerekek voltak az egész faluban legeredetibbek és legtermészetesebbek. Egy darabig ott forgolódtak körülöttünk, beszélgettek, kunyeráltak…

…de aztán szépen visszavonultak a maguk világába, ott játszadoztak egy darab madzaggal, drótból tákolt autóval, vagy lyukas bögrével és semmi sem zavarhatta meg őket önfeledt játékukban.

Közeledett az ebédidő, mindenki megfőzte a ház előtt a kis lábaskájában a hófehér kását…

…és amikor kész lett, akkor mindenik gyermek kapott belőle, aki épp ott téblábolt, nem számított, hogy melyik családhoz tartozik a gyerek. Sőt, néhány árva gyerek is volt a faluban, ők mindenkihez tartoznak, mert a közösség az árvákat is közösen neveli fel.

Különös világ. Ez az életforma nagyon távol áll a mi életünktől, de azért érdekes volt megismerkedni velük, látni mindennapjaikat, s felfogni, elfogadni, hogy ez is egy élet. Nem tudom, hogy boldogabbak-e nálunk, vagy kevésbé azok, nem érzékelem azt sem, hogy örömmel élik-e a hagyományos életmódot, vagy van olyan is, aki kitörne belőle… egyszerűen hálás vagyok nekik, mert van bátorságuk megmutatni egy kicsit önmagukból. Köszönöm, hogy közöttük lehettem.