Namíbia – homoksivatag, óceán és egy érdekes világ

Végre eljutottam Afrikába. Régóta terveztem, hogy egyszer én is megnézem, hol laknak az elefántok, zebrák meg zsiráfok, s ha szerencsém lesz, akkor talán még a nagymacskákkal is találkozom…ilyenfajta álmokkal indultam útnak, de azt azért remélni sem mertem, hogy ennél sokkal de sokkal több érdekes élményben lesz részem. 

Két átszállás és több, mint 24 óra repülés után érkeztünk Windhoekba, a namíb fővárosba. Első esténken egy egészen egyszerű és könnyed program volt tervbe véve: egy jó nagy kerthelyiségben, ahol csupa külföldi – többnyire holland és német vendég vidámkodott – kipróbáltuk, hogy milyen a Windhoek nevű namíbiai sör, s mellé kudusültet ettünk.  A kuduhús pont olyan, mint a marha, egyáltalán nem volt vadas íze, a sör, pedig, az egyszerűen szenzációs volt (megjegyzem, nem vagyok sörivó, kivéve, ha az asztalnál mindenki azt kér, hát ez most is nagyjából így volt), hideg, habos, pont olyan, amitől egy ilyen nap után akár másnap délig is tudnál múmiaként mosolyogva aludni.

 Ha lenne rá időd. Mert reggel kezdődik az igazi program, korán kell indulnunk, hogy délre az óceán partjára, Swakopmundba érjünk. Viszonylag kényelmes, a teherkocsi és a busz kereszteződéséből született méregzöld járgányunk (még tyúklétra is volt rajta, sőt, anélkül nehezen tudtunk volna le-fel közlekedni) a zimbabwei illetőségű helyi motorosunk, Tumile szakszerű irányítása alatt messze felülmúlta várakozásunkat, délre tényleg letudtuk a 360 km távolságot. 

Pedig két alkalommal meg is álltunk, méghozzá európai színvonalú bevásárlóközpontokban, ahol a vizet, szendvicset, de bármilyen nálunk kapható árut meg lehetett vásárolni…még azt a Tucc-kekszet is, amelyikből fejenként vagy féltucatnyi csomagot bepakoltunk, mert ugye hátha semmit sem lehet megenni Afrikában, s akkor életmentő lehet. Mármint a keksz :).

Az úton nem volt olyan sok látnivaló, ha azt nem számítom érdekességnek, hogy Namíbiát egészen jól behálózzák a gyorsforgalmi utak, s emellett még most is állandóan utat építenek. Déli 12 órakor is, negyvenakárhány fokos melegben is. Ez azért egy picikét idegesítő volt, nem tudom, hogy milyen motivációs tréninget alkalmaznak, de az biztos, hogy valamit jól csinálnak.

Namíbia Afrika dél-nyugati részén terül el, kilencszer akkora területen, mint Magyarország. Nyugaton az Atlanti-óceán, délen a Dél-Afrikai Köztársaság, északon Angola, keleten, pedig Botswana határolja. Na meg egy kisebb részen Zambia. Ehhez a szép, nagy területhez képest mindössze 2,3 millió lakosa van, ezért - Mongólia után - a világ második leggyérebben lakott országa. 1990 óta független állam, előtte 1884 és 1915 között német gyarmat volt, majd a Dél-Afrikai Unió részeként létezett és ez idő alatt megbízottként Dél-Afrika kormányozta, aztán 1990-ben elnyerte függetlenségét. Persze, a folyamat nem volt ilyen egyszerű és sokkal több feszültség, meg hercehurca tarkította, elég nehéz innen Európából átlátni, megérteni az ottani viszonyokat.

Dél körül érkeztünk Swakopmundba, a németek által 1892-ben alapított kikötővárosba. Akár egy bajor kisváros, szép, rendezett házakkal, virágos parkokkal, homokos stranddal. Mai napig is ez a városka a tehetősebb családok óceánparti üdülőtelepe.

Korán érkeztünk, kicsit sétálnunk kellett a parton mielőtt megkaphattuk volna a szállodai szobáinkat, eközben megcsodáltuk a sirályokat, szárítkozó kormoránokat, élveztük az óceán hűvös szelét…

…és a számunkra ismeretlen virágok élénk színeit.

Délután - két helyi idegenvezető kíséretében -  megismerhettük a városka másik arcát is. Azt a negyedet, melyet az apartheid idején kizárólag a feketék lakták, igencsak nyomorúságos körülmények között. Szó nem volt akkoriban vezetékes vízről, kanalizálásról vagy villanyáramról.

 A fából és kartonból eszkábált viskók mellett időközben megjelentek a kőből épült házikók, s persze, az elmaradhatatlan antennák is.

Namíbiában 45%-os munkanélküliség van, ez akkora szám, amekkorát még elképzelni is nehéz. Ilyen körülmények között nehéz eltartani a családot, márpedig ez a férfiak dolga. Érdekes szokás, hogy a szállodákban, vagy akár az állami munkahelyeken is a feladatokat egészen elaprózzák, hogy minél több embernek jusson egy kis fizetség, megélhetés. A piacolás az egyik olyan lehetőség, amely révén az asszonyok is be tudnak segíteni egy kis pénzzel a családi kasszába. Zöldséget, gyümölcsöt, paprikát, fokhagymaport, szárított halat árulnak, de barátságosan kínálják a saját kezűleg faragott kézműves holmit is.

Az út túloldalán működik a piaci konyha, grillezett húst, fánkszerű gombócot, levest kínálnak olcsó pénzért. Egy kevés pénzt adunk a fényképezkedés kedvéért, de húst inkább nem eszünk…nem is vagyunk éhesek magyarázattal.

A ruházat nagyon drága, a turkálók igen előkelő helyen állnak. Tizenvalahány éves, kényelmesre taposott sportcipőmet az út során háromszor is kérték, elcserélték volna akár faragott zsiráfra, akár festett gyöngyökre, nehezen értették meg, hogy miért ragaszkodom hozzá annyira.

Végigsétáltunk a negyeden, néha bekukkantva az udvarokba is…

Barátkoztunk a helyi gyerekekkel, akik egyre csak az édességet, a sweetie-t kérték tőlünk – persze, adtuk szívesen, ami kéznél volt, s remélem a fogászati számláikat nem nekünk kell majd kifizetni :). A gyerekek nyilván örültek az idegeneknek, s boldogan bohóckodtak a tiszteletünkre.

Volt a negyedben több templom is, a legnagyobb a lutheránus, mert ez maradt a többségi vallás még a németek kivonulása után is. Pedig annak már lassan száz éve.

Vezetőnk mesélt a SWAPO-mozgalomról (South West African People's Organisation), mely a függetlenségi törekvéseik vezetője volt, jelenleg, pedig pártként vezeti az országot. Lelkesedése alapján gondolom, hogy nyilván ő is ennek a pártnak a híve.

Aztán betértünk egy udvarba, ahol egy herero-asszonyság várt bennünket, s az ő viseletükről, meg eredetükről és történelmükről beszélt.

 Bantu eredetű népcsoport - akár a később meglátogatott himbák – akik pásztorkodással foglalkoztak és Afrika északi vidékeiről vándoroltak dél felé, a gazdagabb legelők irányába. A német kolonizáció alatt, a XIX-ik század vége felé egyre kevesebb földterületen tűrték meg őket, úgy tervezték, hogy kijelölnek számukra egy rezervációt, ahol éljenek, s ne vándoroljanak össze-vissza a földeken.

Sokukat, főként az asszonyokat, betanították szolgálónak, konyha-szobalánynak a tiszti szállásokra. Innen kerekedtek a bajok, mert a szép, izmos, barna, s főként fedetlen felsőtestű asszonyok igencsak csábító látványt jelentettek tiszturaméknak, s hamarosan elszaporodtak a tejeskávé színű - ahogy idegenvezetőnk mondta: a cappuccino-újszülöttek.  

A tiszti feleségek erre úgy reagáltak, hogy kötelező módon viselendő földég érő ruhákat varrattak a szolgálóknak, hogy egyetlen meztelen porcikájukat se bámulhassák az uraságok, úgymond biztonságba helyezve így őket.  A herero asszonyságok ezt a ruhát egészítették ki egy kalapszerűséggel, mely a tehenek szarvát idézi, s amelyik a népcsoport eredeti foglalkozására, a pásztorkodásra utal. Azóta is büszkén viselik ruhájukat, pedig a negyven fok feletti hőmérsékletben ez egy elég embert próbáló feladat. Sorsuk soha nem volt könnyű, történelmük is szomorú eseményekkel tarkított, 1904-1907 között történt ellenük a legkegyetlenebb mészárlás, amikor a helyiek fellázadtak a gyarmatosítóik ellen, s emiatt egy von Trotha nevű generális vezetésével visszaverték őket a sivatagba, ahol gyakorlatilag kiéheztették, vagy betegségek révén pusztították el őket. Mintegy 80.000 herero és nama származású ember esett el ezekben az években. 2004-ben a német kormány elismerte a honfoglaló elődök kegyetlen tetteit, hivatalosan is bocsánatot kért érte és kártérítést fizet az elesettek családjainak.

A séta után a külvárosba mentünk, ahol eléggé meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ez a telep egy állam által finanszírozott program része, ahol próbálnak minden családnak egy picike háznyi telket biztosítani, sőt: előnyös, húsz évi lejáratra biztosított kölcsönt is adnak a telek megvásárlásához és a ház építéséhez.

Majd az állam saját költségén be fogja vezetni a folyóvizet, kanalizálást és az áramot. Vannak már olyan részek, ahol ez meg is történt.

 Ahol meg nem, ott műanyag bödönökben hordják a vizet. A vízhordók. Vagyis a gyermekek, meg az asszonyok.

A nap fénypontjaként idegenvezetőnk hazavitt a saját családi vendéglőjükbe, ahol hagyományos afrikai ételekkel kedveskedtek nekünk.

Volt közte a már ismert fánkgombóc, az frissen kimondottan finom, aztán sült csirke, spenótféle, tört paszuly meg kása és nyilván, a hagyományos hernyósült, ami itt nemzeti eledel. Egyet hősiesen megkóstoltam, nem volt nagyon rossz, de a jó az nem ilyen… meg aztán rágós is volt.

Swakopmund mellett már látszik is a namíb-sivatag, mely1600 km hosszan húzódik észak-déli irányban - szélessége 50–150 km – gyakorlatilag végig az Atlanti-óceán namíbiai és részben az angolai részén is. A világ egyik legszárazabb, legkietlenebb sivataga.

Első nap estefelé felmásztunk az egyik dűnére, ahonnan pazar kilátás esett a többi homokdűnére :). Nem is tudtunk vele betelni, ezért másnap reggel indulás előtt még egyszer kimentünk egy kicsit homokozni...bármennyire is egyhangúnak tűnik, lenyűgöző látvány ez is, akár a természet összes többi csodája.

Holnap majd innen folytatom... :).