A Jangce-folyón három napig

Fárasztó, páradús chongqingi napunk után boldogan foglaltuk el lakosztályainkat a hatemeletes luxushajón. Legelőször, persze lezuhanyoztunk egymás után kétszer, mert az első után úgy tűnt, hogy még egyszer jól esne. Jól esett. Utána pedig fogtuk a söreinket és a csipszeinket, s felvonultunk a fedélzeti teraszra, s örültünk a 31 fokos finom, hűvös levegőnek, s annak a pici kis szélnek, amit a hajó mozgása okozott :). Végre egy kis szabadság, reggel nem kell fél hatkor kelni, s bőröndöt csomagolni!

Azért nem eresztettek túl hosszú gyeplőre, reggeli fél hétkor, indulás hétkor az első kirándulásra, Fengdu városába.

Aztán úgy lett, hogy nem is kellett megvárjuk a telefonos ébresztést, hajnali ötkor óriási robaj és földrengés ébresztett: egy másik hajó csattant a mi hajónk oldalának, s az emeletről a két kapitány hangosbemondón igazgatta a madzagos legényeket, hogy ők most épp mit tegyenek.

 Vagy legalábbis így hangzott az, amit mi a kínaiból megértettünk. Közben rájöttünk, hogy nem volt semmi baleset, nem kell idegeskedni, csak a két hajó egymás mellett fog kikötni, mert ugye egyetlen stégkijáró van, másképp nem fér mindenki hozzá. Majd szépen összebogozzák a hajókat, a túlsó hajóról a turisták ügyesen átgyalogolnak a mi hajónkon, s mindenki jól járt.

Frissen, s üdén indulunk a kalandra, közben a gyalogpallón néha oldalazva kell menni, mert jönnek szembe az árusok zöldséggel, hallal, mindenféle szép áruval. Illik félreállni a cipekedő, mégis kedvesen mosolygó helyiek előtt, akik abból élnek, hogy friss árut hordanak a turistahajók konyhájára. Kérdezném, ha tudnám: vajon hánykor keltek ők, hogy felszedjék, megpucolják, szépen elrendezzék a zöldséget, s a durva botra akasztott két nehéz serpenyőben idecipeljék nekünk? Elgondolkoztat: vajon, megfizetik őket becsületesen? Nem tudom, mi lenne a válasz, de valami azt súgja, hogy nemigen...

Fengdu – más néven a Szellemek városa, s gondolom kihagyhatatlan látogatni-való a turisták szempontjából. A Szellemek városa igaziból egy alig néhány pagodából, épületből és rengeteg szoborból álló  városka, melynek jó kétezer évre tekint vissza a történelme.

Akkoriban vonult vissza ide a hegyekbe két barát, Yin és Wang, hogy életüket a taoista tanok gyakorlására szenteljék. Az ő nevük kombinációja Yinwan azt jelenti, hogy a Pokol Királya, s innen kezdődtek a helyhez kapcsolódni a szellemvilágot idéző mesék – de nem csak a taoista, hanem a buddhista, meg a konfucianista vallásból is -  s az az érzésem (mellyel nem vagyok egyedül), hogy egy kicsit még rá van téve egy lapáttal a dologra, hiszen évente egymillió turista fordul itt meg, kell nekik valami érdekes, ami hosszabb időre is idevonzza őket.

A kínaiak hisznek az újjászületésben, a szellemekben, a lélekvándorlásban, szóval mindenben, amit ez a Szellemváros – mely eredetileg 265 és 420 között épült, de a XIV. században sok pagodát és lugast építettek még hozzá -  képvisel. A lényeg az, hogy előbb-utóbb mindenki ennek a városnak a polgárává válik, egészen addig, amíg az istenek, na meg Yin és Wang döntenek arról, hogy ki hová való: fel a Mennyekbe, vagy alá a Pokolba.

Persze, a döntés nem megy simán, mindenféle próbatételek várnak az itt állomásozó lelkekre, s ezen próbatételek eredménye alapján születik majd meg a döntés. S ahhoz, hogy biztonságban érezd magad, te, mint idelátogató turista kipróbálhatod, hogy milyen próbákat kell majd mint Szellem kiállnod, s hogy vajon jó úton haladsz-e avagy lenne még csiszolni való :).

 Először is, ahhoz, hogy a lélek az Alvilágba jusson át kell mennie az Ördögök kapuján. Itt van két Főkapus, az egyik szembevilágít, s elkápráztat, míg a másik megtisztítja a lelkeket az évek során felgyülemlett rossztól. De abban az esetben, ha valaki született gonosz, bűnös lélek, akkor azonnal agyonütik egy nagy villámcsapással, s küldik direkt a Pokolba, nem sokat teketóriáznak.

Aztán jönnek a hidak. Megannyi vizsga: a középső a Zavaros Vizek hídja, mely a Világ és az Alvilág összekötő hídja, s amelyik megmutatja, hogy jó emberként élted-e életed, vagy gonosz voltál. A házastársaknak egymás kezét fogva kilenc lépésből kell túljutni, míg az egyedülállók három lépésből kell átérni a túloldalra.

 Ha sikerül, akkor az istenek szemében jó embernek számítasz, ha pedig megcsúszol a síkosra vikszelt márványpallón, akkor nagy a baj, mert beesel egy medencébe, s muszáj lesz újraszületned, hogy még egy esélyt kaphass. Biztos ami biztos, két jól megtermett  gyöngykoronás királyfi segít mindenkinek becsületesen, így eddig még mindenki sikeresen túljutott a hídon.

Aztán van ott Ezüst híd, meg Arany híd, ezek csupán a jó tulajdonságokat erősítik, s javítanak a továbbjutási esélyeiden. Van egy 33 lépcsőből álló szakasz is, amelyiken ha pihenés nélkül, egyetlen lendülettel felszaladsz, akkor a következő életedben nagyon sokáig fogsz élni, próbálkozhatsz azzal is, hogy a főbejárat melletti kapun mész be, s akkor ellenkező neműnek születsz majd a következő életben – mondjuk ezt nálunk hamarabb meg lehet oldani, elég átsétálni a szivárvány alatt :).

 Kicsit odébb végig kell menni a Szellemek útján, ahol rengeteg furcsa - de állítólag teljesen ártalmatlan - Szellemszobor kísér hosszan a sétányon, akiknek életükben egy-egy rossz szokásuk igencsak szembetűnő volt – na az ők szobraik állnak itt, gondolom elrettentő példának. Van itt köztük Dombhasító..

...Húsevő...

...Indarágó...

...Bor-szellem...

...Éjszakai villás....na meg sok más hasonló.

Sok érdekes kaland, lépcsőjárás, próbatétel és színpompás pagoda után...

... végre elérkeztünk az Öt Felhő Toronyhoz, amelyik azért épült, hogy a Szellemek innen a magasból kinézhessenek, s láthassák az otthon maradt családjaikat.

Ezt gondolom úgy jelképesen kell érteni, ugyanis a toronyból semmi egyéb nem látszik csak a folyó és a Jangce túloldalán újjáépült Fengdu város, mert ugye a régi várost (amelyik egykor ezen az oldalon állt) elárasztották vízzel amikor a nagy vízerőművet, a Három Szoros projektet kivitelezték.

 Ezzel látogatásunk a Szellemvárosban véget is ért, s vártuk kíváncsian, hogy a szemközti hegyen álló óriási szoborról is ejtsenek néhány szót, de ez nem történt meg. Amikor rákérdeztem, akkor csak egy rövid választ kaptam, hogy az egy olyan projekt, ami még befejezésre vár, s valami szállodaközpont lesz.

 Utólag világosított fel valaki, hogy az egy érdekes létesítmény, amelyet további turisták idecsalogatására eszeltek ki, s egy olyan szellemvilágos Disneyland lenne mindenféle spa-val meg hétcsillagos szolgáltatással, plusz Drakula-park mintára készült ijesztgetős és kínzós játékokkal...

 Csak az van, hogy valami nem olyan tökéletes a tervben, így stagnál a mű és hallgatnak róla. A szálloda szobái például abban az emberfej formájú építményben, azaz a Jáde-király betonszobrában vannak, de egyáltalán nincs rajtuk ablak!. A szobor csaknem 150 méter magas, gondolom jó sok emeletet terveztek belé, s azt is elképzelem, hogy ha netán egyszer áramszünet lenne, akkor milyen érdekes, üvöltős-sikítós szellemjátékot rendeznének benne a turisták :).

Ez volt az első megállónk a hajókiránduláson. És elég is volt. Ha mostanáig nagy volt a meleg és a nedvesség, hát akkor itt a Jangce-mentén sima gőzfürdő. És mindazoknak, akik rákérdeztek most még egyszer el tudom mondani: igen, a kínaiak is úgy érezték, hogy egy kicsit túl meleg van...

...sőt olyanok is voltak, akiket rajtakaptam, hogy izzadtak! Ezzel meg is döntöttem azt az elméletet, hogy ők meg sem érzik. De, megérzik, s szenvednek majdnem ugyanúgy, mint mi. Csak nem panaszkodnak. Az ott nem nagyon szokás.

Szóval hajóra fel, s haladunk tovább a Jangce folyón lefelé.

 Még nem említettem, hogy tulajdonképpen azon a szakaszon hajóztunk végig, mintegy 900 kilométeren át, amelyik három egymásutáni csodaszép szurdokból áll – ezek a Qutang, a Wu és a Xiling -  s amelyeknek a vízszintje a Gezhouba nevű óriási gát- és vízerőműrendszernek köszönhetően nagyon megemelkedett, mintegy 100 méterrel, ezért több, mint egymillió embert kellett innen kitelepíteni és átköltöztetni vadonatújan épült városokba.

A következő látnivaló a Shibaozai pagoda, más néven a Vörös pagoda volt, amely azért érdekes, mert úgy építették a meredek sziklafal mellé, hogy a helyiek a kilencemeletes épület belső lépcsőin haladva fel tudjanak jutni a meredek sziklafal tetejére, ahol egy buddhista templom áll.

Mielőtt ez a vörös pagoda megépült volna azelőtt egy csigarendszerrel működtetett láncos felvonó segítségével jutottak fel oda a tetőre az emberek. Ahhoz, hogy a templom és a pagoda biztonságban legyen, s a Jangce esetleges áradása ne öntse el, egy masszív betonfallal erősítették és emelték meg a hegy talapzatát. Mit mondjak... ez szerintem nem sikerült a legeslegszebbre. Na de ízlések és pofonok.

Jó hosszúra nyúlt ez a nap is, de legalább nem kellett bőröndöt pakolni. És nagyon szép volt este felsétálni a hatodik emeletre, hideg sört inni és nyugágyból nézni a naplementét. :)

A második napi program is hasonlított az elsőhöz, reggel ötkor hangos csikorgás és néhány csattanás közepette kikötünk – most annyi különbséggel, hogy mi csapódtunk a már kikötött másik hajónak és nem fordítva. 

Nyolckor indultunk Baidichengbe, a Fehér Császár Templomához.

Baidicheng története i.e. 25-ig nyúlik vissza, amikor a Han-dinasztia bukása után délnyugat Kínát egy helyi hadvezér foglalta el, aki egy éjjel különös álmot látott: megjósolta neki egy öregember, hogy 12 évig ő lesz az uralkodó. Másnap a reggeli sétája alkalmával azt látta, hogy sűrű, hófehér sárkány alakú köd szállt fel a kútból – ezt ő égi jelnek tekintette, s attól fogva Fehér Császárnak nevezte magát.

Végül is jóval hosszabb ideig maradt a trónon, de békeszerető császár volt, uralma alatt nem voltak háborúk, meg zavargások, ezért halála után alattvalói építették fel az emlékére ezt a szép kis várost.

Csak azt nem tudom, hogy miért kellett minden templomot és látnivalót a hegy tetejébe építeni. Nem elég nekünk a küzdelem a hőséggel, még a sokszor száz - néha ezer! -  lépcsővel is muszáj nap mint nap megbirkózni. Tudom, ezen nem lehet sokat változtatni, legfeljebb kifizeti az ember azt a száz-százötven jüant, s akkor két kicsi kínai ember felcipeli a lépcsőkön...de az már nyilvánvaló kegyetlenség velük szemben, szóval inkább nem. Még aki kifizette és ki akarta próbálni ezt a fuvart, az is meggondolta magát tíz lépcső után és kiszállt, amikor látta a cipekedők kínlódását.

Gyönyörű kilátás nyílt a hegyről a folyóra, s innen jól láttuk a Qutang- szurdok festői bejáratát.

Mielőtt továbblépnék még be kell tennem ide egy képet: a legkedvesebb embernek a képét, akivel Kínában találkoztam. Nem tudom miért, de a palota területén szépen csendben, mosolyogva jött utánam és többször is próbált valamit mondani. Én persze nem értettem mit akarhat, csak visszamosolyogtam rá, s vonogattam a vállamat. Aztán odajött egy kedves arcú fiatal hölgy, szépen odaállított minket egymás mellé, s készített egy képet a férfi telefonjával. Akkor értettem meg, hogy mit akart mondani: szeretett volna egy közös fényképet! Aztán én is készítettem egyet róluk, majd kedvesen megfogták a kezem köszönetképpen. Azóta is mosolygok, valahányszor rájuk gondolok.

Csodaszép szakaszon hajóztunk tovább, természetesen mindenki a legfelső teraszon tolongott, nekünk már csak lentebb jutott hely.

De legalább nem volt tolongás és a hegyek innen is gyönyörűek voltak.

Arra gondoltam, hogy ha ez a szoros most ilyen szép, akkor milyen csodálatos lehetett a gát megépítése előtt, amikor még 70-80 méterrel mélyebben lehetett hajózni a folyón, s a hegyek lába egészen közel állt egymáshoz. Persze, akkoriban még nem lehetett ilyen nagy hajókkal közlekedni, s főleg szárazság idején nehéz volt a csónakokkal is. A helyi törzsek ezt úgy szokták megoldani, hogy tucatnyi meztelenre vetkőzött férfi vállára vette a vastag, indákból sodort köteleket, s vontatta fel a csónakokat. Azt mondták, hogy a Shennong patak mentén ma is meg lehet nézni hogyan történik ez, de ma már csak a turisták kedvéért – és pénzéért – fitogtatják a férfiak meztelen erejüket. Na meg az is könnyen lehet, hogy nem nagyon van egyéb megélhetési forrás.

Itt elérkeztünk egy érdekes szakaszra, ahol a régmúlt szokásait láthattuk egy pillanatra: a helyi törzsek – itt név szerint a ba törzs élt a bronzkorban -  a sziklás hegyvidéken úgy temetkeztek, hogy koporsóikat a meredek sziklák üregeibe helyezték el. Vagy ahol a fal nem üreges, ott hosszabb botokat erősítettek a fúrt lyukakba, s azokra helyezték a négyzetes alakú, vagy csónak alakú koporsót. Viszont ez a temetkezési szokás két lépésben történt, úgy értettem, hogy első lépésben rendesen eltemették őket a hegyen a sekély talajba, majd néhány évvel később, amikor már csak a csontok maradtak, akkor ezeket kiásták és utána helyezték ilyen faládákba és vitték fel a sziklafalra. Egy-egy koporsóban több személy csontjait is megtalálták, valószínűleg a családokat temették közös ládákba. Ilyen érdekes szokást mostanig még soha nem láttam.

Tovább haladva láttunk néhány tanyát, melyet nem öntött el a víz, s melyekben még ma is laknak ...

...s akik ma menetrendszerű csónakjárattal tudnak közlekedni a legközelebbi város kikötőjéig.

Vannak itt még életveszélyes ösvények és állítólag közlekedésre szánt kötélhágcsók, de nem lehet könnyű rajtuk sétafikálni. Nem is láttunk senkit odafent, pedig azt mondják, hogy a helyiek szoktak járni rajta.

És vannak jópofa majmok, ők egészen könnyedén közlekednek fel-alá a sziklákon.

Innen egy másik kirándulásra indultunk, a Kis-szurdokokba, ahová csak keskenyebb csónakokkal lehet felmenni, s ahol egy nagyon szimpatikus csónakosunk volt.

Angolul nem nagyon tudott, s állítólag eléggé nehéz, déli tájszólásban beszélt kínaiul is, de végig mosolygott, kedvesen megengedte hogy felpróbáljuk az érdekes faháncsból készült kalapját, „esőkabátját”, s mutogatta nekünk a keskeny szurdok falán alig észrevehető szépségeket.

Egy eldugott beugróból szép énekhang hallatszott, helyi asszonyok egy csoportja ült egy csónakban, s énekelték a szebbnél szebb népdalokat a turisták kedvéért. Rákérdeztünk, hogy ez szervezett műsor, vagy hogyan történik, azt mondták, hogy ezért a tanácstól fizetést kapnak, napi négy órán át kell énekelnek, ebből élnek.

Aztán megfordultunk, s jöttünk visszafelé a keskeny szurdokon, ebben az irányban is lenyűgözött a táj. Arra kértük a csónakosunkat, énekeljen nekünk ő is, ha tud szép népdalokat... ettől kezdve némán hallgattuk tiszta, csodaszép hangon előadott szép, szomorú hangzású énekeit, s a torkunkat szorongatta a sírás. Valamiért, amit nem lehet pontosan elmondani...

Visszarámolódtunk a nagyobbik hajóra, s csendben lenyugtáztuk a napot. Persze, éjszakára is program volt, már este bemondták a hajón, hogy kábé éjjel fél kettőkor érkezünk a Gezhouba gáthoz, s be fognak terelni a zsilipkamrákba – egymás után öt kamrába - amíg leereszkedünk 100 métert. Ez hajnali három óra tájban ért véget. A sötétben nem nagyon lehetett sokat látni, csak annyit, hogy a hajó mellett  alig karnyújtásnyira ott van egy nagy függőleges betonfal, amelyik mellett mi szép lassan helyben ereszkedünk. S ezt ötször. De másnap kívülről megbámultuk ezeket a dobozokat. Meg aztán a maketten is megnéztük...

...mert ugye az utolsó napon a program a világ legnagyobb vízerőmű-rendszerének megcsodálása volt.

Felmentünk ( mozgólépcső-sorozattal! ) a mesterségesen épített hegy tetejébe...

... s onnan néztünk le a már ismert zsilipekre...

... s az óriási építményekre. 600 négyzetkilométer területű lett végül az egész víztározó, 2012 óta működik teljes kapacitással, 32 turbinával az erőmű és beépített teljesítménye eléri a 22500 MW-ot. Évi 85 milliárd kilowattnyi energiát tölt a rendszerbe.

Annyira páradús volt a levegő, hogy a 185 méter magas és 2,3 km hosszú óriásgátból alig 100 méternyi hossz látszott. De gondolom, hogy a többi méter is pont ilyen.

Na ilyen hosszú bejegyzést még soha nem írtam :). És hogy valami széppel zárjam, hát elmondom: itt a nagy betonplaccon is találtam egy szép pillangót...

...és megállapítottam azt is, hogy kicsit nehezebben, de a töltés oldalán is kinő egyszer a fű.