Szászfehéregyháza – Időutazás

Sokat gondolkoztam, mi lehet az, ami olyan különlegessé teszi ezt a picike falut, hogy még Károly herceg is úgy tér ide vissza, mintha nem látogatóba, hanem egyenesen haza jönne...

Segesvártól Brassó felé  kell indulni, s alig néhány falucskán haladunk át, máris Szászkézdre érkeztünk. Nem ez az úticél, de mivel ez is része az 1993-ban Világörökség-listára felvett erdélyi erődtemplomok sorának ( Prázsmár, Szászfehéregyháza, Szászkézd, Székelyderzs, Berethalom, Nagybaromlak, Kelnek)....

...így kicsit szétnéztünk a faluban...

...majd arra a következtetésre jutottunk,  hogy ide majd még egyszer el fogunk jönni és akkor majd a szászkézdi vár romjait is megnézzük.

Innen két falucskányi járásra van Szászbuda, ott kell letérni a főútról, s már csupán nyolc kilométerre vagy Szászfehéregyházától...na de az az út akár egy órát is tarthat.

Ha csak a tájat, s az út mentén legelő lovakat és bárányokat nézem, akkor kezdem megérteni, mire is gondol a herceg, amikor errefelé jár, de sajnos az utat annyira kell figyelni a sok gödör miatt, hogy nem marad sok idő egyebet bámulni. S még félre is kell állni, ha szembe jön valami, mert két jármű egymás mellett el sem fér. Volt egy pillanat, amikor fontolgattam, hogy a mezei úton fogok rövidíteni, mert klasszisokkal jobb volt, mint az autóút.  Csak azt nem tudtam, hogy hová visz, így nem kísérleteztem.

Aztán megpillantottuk a falut, felette a büszke erődöt, s az út kátyúit el is felejtettük.

A falu központjában hagyjuk a kocsit, toronyiránt indulunk a tisztára sepert köves úton felfelé...

...közben megcsodáljuk az utca két oldalán rögtönzött kirakodóvásárt.

Kézzel kötött zoknik, szvetterek, nemezelt papucsok és kalapok minden színben és formában – örvendtem neki, hogy nem a modern, távol-keleti filléres tucatáru köszöntött vissza az út széléről. Ha már vásárfiát vesz valaki, akkor legalább valami helyben készült holmi legyen az.

Amúgy a falu csendes, hiába volt szombat, azon a néhány áruson kívül nem nagyon téblábolt senki az utcán – lehet, hogy a délelőtt 10 óra az még túl korai a turisták számára.

Hamar felsétáltunk a várba, ott még nagyobb csend és nyugalom fogad. Balra az egykori gondnok háza, mely annak idején a két várfal között volt...

...s jobbra a külső várfal, amelyik ma már csak részleteiben létezik.

Velünk szemben a bejárat, felette a kaputorony, ebben van a harang is,  s a vár hófehér falát erősítendő: négy masszív, fedett, tornácos, lőrésekkel gazdagon felszerelt bástya - alig lehet észre venni a mögöttük  megbújó templomot.

Az egykori kapu boltíve alatt jól látni a falak vastagságát – a védelmi szerepet itt komolyan gondolhatták.

A sokszáz éves kőlépcsőkön szép arcú néni üldögél, néz minket kitartóan, majd mihelyt közelebb kerülünk feláll és kedvesen tessékel befelé a várba. Csupán a napsütés kedvéért ült ki egy kicsit a lépcsőkre, mert itt a falak között olyan hideg van, mint a kútban.

 Dootz asszony, mert róla van szó, a falu utolsó szász lakosainak egyike, ő annak idején azt választotta, hogy marad. Akkor is, amikor mindenki más pakolt. Ő itt nevelte fel lányait és itt van itthon. Hamar felfedezi, hogy magyarok vagyunk, ezért a belépőnél vásárolt ( amúgy  Németországban szerkesztett és nyomtatott) könyvecske mellé megajándékoz egy magyar nyelvű prospektussal is. Ide nagyon kevesen jönnek magyarok, bentről hozza ki a prospektust, nem érdemes minden nap kipakolnia a rögtönzött pultra. Kedvesen beszél, mesél, azt mondja nekünk könnyű, mert mi ismerjük a történelmet, sokan vannak, akik teljesen tudatlanok e téren... miért is nem lep meg. J

Kérdezi tudtuk-e, hogy a szomszédos Szászkézdről telepítették át annak idején a mi szomszédságunkba a kézdivásárhelyi székelyeket? Meg azt, hogy majdnem mindenik szász településnek van egy székely elődje is. Szépen mondja a magyar neveket, Kőhalom, Földvár, Szászfehéregyháza. Tudtuk mi azt is – mondja - hogy a falucska neve is a régi, a  székelyek által alapított  katolikus templomról lett elnevezve - mert ugye ez a templom a régi templom alapjaira lett építve.

 Azt a kisebb templomot fehéres-zöldes színű mészkőből építették, ezért nevezték Fehéregyházának a települést...ezt vették át a németek szó szerint: Weisskirch. Amúgy édesanyja, de főleg nagymamája még nagyon jól beszélt magyarul, akkoriban itt mindenki mindkét - aztán később mindhárom - nyelven tudott.

Közben bennebb lépünk, mutatja mit hol találunk meg, s felhívja a figyelmünket, hogy  a kőből készült keresztelő medence az a régi székely templomból maradt hátra – ez itt a legrégebbi darab – érdemes megnéznünk, mert nagyon szép, s mert azt bizony a mi őseink hagyták hátra.

Elindultunk felfedező utunkra, közben a könyvecskéből megnéztük, hogy mi hol található, a vártemplom és a falu történelmét is onnan fordítottam és vettem át, mert kedves házigazdánk is azt mondta, hogy megbízható forrás.

A könyvecske szerint a mai templom helyén egy kis, egylégterű templom állt, félkör alakú szentéllyel. Valószínűleg 1100 és 1120 között építették az akkor itt lakó székelyek. Ezt a templomot a székelyek keleti határszélekre való átköltöztetésekor, valószínűleg 1185-ben, átvették a szászok, illetve azok megbízott lokátora.

Az itteni szászokat a mai Flandria területéről telepítették ide (Flandrenses-nek nevezték őket eredetileg), ragaszkodnak ahhoz, hogy megemlítsék: nem Szászországból származnak. A szász név a a szék megfelelőjéből alakult ki, vagyis ők is székelyek, mert székekben szerveződtek. Szászfehéregyháza a kőhalmi (Reps, románul Rupea) szász székhez tartozott egészen a XIX-ik század második felében bekövetkezett adminisztrációs reformig.

  A templomra visszatérve: a XIII-ik század közepén építették hozzá a nyugati védelmi tornyot, valamint a belső falat, mely a templomot és hozzáépült nyugati lakótornyot övezi. Valószínűleg a telepesek megbízottja, a köznemesi rangot viselő lokátor és családja számára készült a lakótorony és egészen a XV-ik század végéig meg is tartotta ezt a funkcióját.

A templomerőd megerősítése és a lakótorony átalakítása megfigyelő- és védőbástyává a XV-ik század második felére, a gyakori török  támadások idejére tehető. Ez a rész most is épp átalakítás, illetve renoválás alatt áll – aki tériszonyos az el se induljon az ingatag, lógó karfájú deszkalépcsőkön.

 Minket természetesen nem ijeszt meg sem a sötét, kivilágítatlan lépcsőfolyosó, sem a gyengécske feljáró, de eléggé  megijesztett amikor a korlát egyik fája puszta érintésemre szépen átfordult...jó, hogy nem abba kapaszkodtam. Mondjuk a földszinten ki volt írva, hogy  a tornyot csak saját felelősségre...

Odafent csupán egy régi óraszerkezet rozsdás alkatrészei árválkodtak, látszott, hogy itt még sok munka van hátra a felújításból...

...de a tornácról körbe lehetett nézni, s a kilátás minden irányba nagyon szép volt.

Visszafelé a vaspántos ajtón át...

...újra a templomba értünk, s most már alaposabban körülnéztünk, megcsodáltuk a szép festett kazettákat a karzaton, a padok támláján, vagy a szószéken. Ezek mind a XVIII.ik századból származnak. Az orgona és az oszlopos oltár készítője Johann Thois (1769-1830) barcasági orgonakészítő mester, az oltárkép, pedig Josef Pankratz műve.

Aztán átmentünk a templom köré épített várfalba...

... mert az egykori lakófülkékben szépen berendezett múzeum működik.

...ahol a lakberendezési tárgyak mellett csodaszép, eredeti népviseletbe öltöztetett babák...

...régi szőttesek, hímzett szalagok, orsók, guzsalyok, szövőszék...

...de még egykori méhkaptárak is vannak.

 Ezt a tornyot is, mint az összes többit, magas, cseréppel fedett tető borítja, s alatta körbe lehet járni a tornácon.

Innen nézve feltűnt, hogy a templom oldalsó fala több rendben is meg volt erősítve és - bár mindenik toldás és ablak más formájú és méretű - mégis egyszerűnek hat, sőt, furcsamód egységes  benyomást kelt benned. Mintha pont így lett volna tervezve.

A várfal belsejében eredetileg egy folyosó futott körbe, támadás esetén innen védekeztek, de  ezt az 1700-as évek elején lebontották, mert békeidőben nem volt rá szükség, s helyette egy nyitott oldalú, fedett színt alakítottak ki...

...ahol a szekereket, létrákat, földműveléshez használt felszereléseket...

...illetve lisztes ládákat, szalonnát és egyéb élelmiszert tároltak.

Bő két órába is beletelt, míg mindent végignéztünk, az összes lépcsőt és emeletet végigjártuk. Lenyűgöző az épületcsoport mérete és szinte hihetetlen, hogy ennyire jó állapotban fennmaradt – igaz, hogy ez egy eléggé eldugott kis falu itt jóformán a madár se jár...leszámítva egy-két trónörököst és kíséretét J.

Mondjuk az, hogy Károly herceg gyakran megfordul a vidéken az kimondottan jót tett a turizmusnak, s az általa elindított alapítvány révén a falucska arculata nagyon megváltozott.

Igaz, hogy a felújítás a házak homlokzatát érinti, s a hátsó fertályon, meg a házakban rengeteg munka lenne még, de ez is egy kezdet és reméljük lassan sorra kerülnek majd a belsők is.

A falu építkezése megőrizte a hagyományos alakzatot: minden ház a főútra,...

... vagy a két várba vezető – a  főútra merőleges – utcácskára néz. Tipikus zárt udvar, magas kapu...

... mögötte udvar, hátsó udvar, gazdasági épületek. De ide nem nagyon lehet betekinteni...illetve egy nyitva felejtett kapu révén mégis. S akkor látszik csak igazán, mennyi munkája lesz még ennek, vagy valamelyik másik alapítványnak.

 Felsétáltunk a másik kis utcán is, az eg zsákutca, a temető kapujában ér véget...

...de ez az utca tűnt a leginkább élettelinek. Öt-hat éves fiúcska bicajozik ki egy kapualjból, mikor észrevesz ránk mosolyog angolul köszönt, s invitál be a kis cukrászdájukba, hogy fagyit és üdítőt vegyünk – we have ice and cola! Ott az a mi házunk...

Köszöntjük mi is, mondjuk, hogy értünk románul...erre még szélesebben vigyorog, s mondja: avem si cafea J. Aztán felajánlja, hogy elvisz az erdőbe, mert ott valami nagyon szépet tud nekünk mutatni ( nem árulja el, hogy mit, ez nagy titok – de sejtjük, hogy Károly herceg nyaralóházáról lenne szó).

 Sajnos erre már nem vállalkozhatunk az előttünk álló hosszú út miatt, de azért még bemutatja nekünk a szomszédék büszke kakasát – neve is van neki, csak most épp nem emlékszik, hogy mi az J.