Peru, Ica tartomány

Borkóstoló és homokfutózás

A Tacama pincészet Ica tartomány legjelentősebb bor- és piscotermelője. Az Olaechea család 1889-ben vásárolta meg az Ica völgy ezen igen termékeny részét és kezdte el termeszteni a különböző - Franciaországból behozott - szőlőfajtákat. Maga a szőlőtermelés az Ica tartományban sokkal korábbra, egészen 154o-re vezethető vissza, amikor spanyol úttörők révén, majd később a Szent Ágoston rendiek gondoskodása révén honosodott meg a szőlőtermesztés.

Jelenleg húszféle szőlőfajtát termesztenek, maguk állítják elő a palántákat is, de a mai napig is francia szakemberek véleményére támaszkodnak úgy a szőlészetben, mint a borászatban. Valószínű, hogy ennek a szaktanácsadásnak is köszönhető a nemzetközi hírnév, amire időközben szert tettek.

Tűző napsütésben, délidőben ( kissé éhesen...) érkeztünk a szőlészetbe, a földeken való gyalogláshoz nem sok érdeklődés mutatkozott részünkről, na de „evés közben jön meg az étvágy, ivás közben múlik a szomj”...

... s azután akár a „mennyekbe is emelkedhetünk” – legalábbis a falicsempék igazsága szerint J.

Felvittek a harangtoronyba, ahonnan nagyon szépen lehet látni a rendezett földeket, sőt, egy jobbacska látcsővel simán ellenőrizni is lehetett volna, hogyan dolgoznak a munkások... Ezzel a haranggal jelzik mai napig is a munkaidő kezdetét és végét.

A lépcsőfeljáró falai itt is tele vannak vicces csempeberakásokkal, melyek a bor tisztaságát, egészséges és áldásos hatását hivatottak igazolni...

...és az is biztos, hogy a jó borivó az csakis becsületes, barátságos és igaz ember lehet.

Aztán megnéztük a régi, rózsaszínűre festett haciendát, ahol a  tulajdonos és családja lakott, az udvart, a száz évesnél is öregebb fákkal...

... és a szintén rózsaszínűre festett takaros kis kápolnával.

 A kerítésen kívül, egészen más házikók voltak: a szőlősben dolgozó munkásoké. Oda nem mehettünk be, de azt láttuk, hogy nem rózsaszínűre festették a falait...

Majd a borászat óriási csarnokait mutatták meg, ahol a termelés folyik, de ahol megőrizték a régi korok ereklyéit, a kezdeti préseket, töltőberendezéseket, fényképeket és természetesen, az óriási hordókat is.

Miután itt végeztünk jöhetett a nap fénypontja: a borkóstoló.

Hétféle bort, egy pezsgőt és egy piscofajtát töltöttek – volt amelyik tényleg nagyon ízlett, volt olyan is, amelyik túl édesnek tűnt a mi ízlésvilágunkhoz képest. De lehet, hogy csak túlontúl éhesek voltunk, s ezért nem tetszett egyik-másik bor annyira. A pisco, az egy becsületes 4o fok körüli erősségű törkölypálinka, egy tősgyökeres perui ital, amelyet akkor kezdtek el gyártani, amikor a spanyolok 1776-ban betiltották a borok behozatalát Peruból.

 Az eredeti pisco az olyan egyenes és átlátszó, mint nálunk a tiszta pálinka, de nagyon finom koktélt lehet belőle készíteni, a pisco sour-t, ami lehet klasszikus citromos, vagy különböző gyümölcsökkel ízesített. A mangó és a passion fruit ízű az tényleg nagyon finom. Persze a helyi bodegában nem nagyon variálják... inkább natúrban.

Mondanom sem kell, hogy a  a sok alkohol megszédített, alig vártuk, hogy a faluban ebédeljünk. Finom és hihetetlenül olcsó volt az étel – a specialitásuk a kacsa volt...

... de az alpakából készült fogás is nagyon jól nézett ki. Peruban mindenütt nagyon jóízűen tudtunk enni, nem voltak túlzottan csípősek, vagy szokatlanok az ételeik – kivéve, persze a tengerimalac-sültet, amit egyikünk sem akart megkóstolni.

Miután jóllaktunk, s úgy gondoltuk, hogy jó lesz egy kicsit szunyókálni a hűvösre hűtött buszban, az állandó vezetőnk Paco azzal állt elő, hogy hamarosan megérkezünk az Ica sivatagba és jó lesz időben eldönteni, hogy ki akar 7o pénzért boogieval menni és ki nem. Mivelhogy ez nincs benne a programunkban, így muszáj választani. Választottunk volna, csak azt nem tudtuk, hogy mi a boogie. Meg a 7o pénz is sok. Főleg olyan valamiért, amit nem is ismersz. Szóval, húztuk az időt a döntés előtt, hadd lássuk legalább milyen az a jármű. Hát ilyen:

Kicsit bámészkodtunk, gondolkodtunk... s aztán csaknem mindannyian igent mondtunk, olyan megfontolásból, hogy holnap már biztosan bánnánk, ha elszalasztjuk ezt az egyedülálló alkalmat. Befizettünk. Egy kisebb konyhakredenc méretű, kendővel bekötött fejű, szótlanul biccentő sofőr-bodyguard már unottan várt ránk a kormánykerék mögött. Beültünk mi is a vasakkal körbemerevített ülésekre – a mi kisebbik booginkba öten, a másikba, pedig heten, bekötöttük a biztonsági öveket, s ezzel a tetőtől talpig tetovált szelíd motorosok nekiindultak. 

De nem akárhogy, mintha puskából lőtték volna ki őket, hol felfelé száguldoztunk...

... hol szabadesésben zuhantunk lefelé a homokdünéken...

... s közben torkunkszakadtából üvöltöztünk mindannyian. Persze az úriember ott a kormány mögött úgy ült fapofával, mintha csak a lábait lógatná egy melegvizes lavórba. S közben unalmában forgatná a perecet.

Amikor egy-egy idegen boogieval találkoztunk, rájöttünk, milyen borzalmas hangokat adnak ki azok a másikok J és hogy milyen jó hely ez a sivatag, mert itt senki nem szól rád, hogy ne zajongj!

Nem volt egyszerű feladat, de azért néha elengedtem az egyik kezemmel a vasat ( csodálom, hogy a szorításomtól nem lett vörös – viszont másnap a vállunkban-karunkban eszméletlenül fájdalmas izomláz jelentkezett ), hogy elébb-elébb fényképezzek is valamit...

Persze, a képek nem lettek éppen tökéletesek, de gondolom így is szemléltetik a táj szépségét...

A magasabb, sima lejtőjű dombokon nagy volt a tumultus...

...sokan próbáltak szörfdeszkával beereszkedni, de a meredek homokfalon ez sem volt nagyon könnyű feladat.

Mi is megálltunk egy kicsit, hogy fényképezkedjünk...

...és nyugodtabban is megcsodálhassuk a tájat...

...majd az alkonyatot a dünék között.

Aztán vissza a járműre és a szürkülettel mit sem törődve, ugyanabban az iramban száguldoztunk Huacachina irányába.

Huacachina egy kis falu  az Ica sivatagban, igaziból egy oázis, ahol kevesebb, mint 2oo ember lakik és mindenki a turizmusból él. Vannak itt csodaszép szállodák, medence, spa, masszázsszalon, bárok és vendéglők, minden ami kell.

Sok idegen jön ide homokdeszkázni vagy ilyen holdjárófélével száguldozni – de állítólag ez a sport már a tehetősebb helyiek között is nagy divat lett, akárcsak nálunk az atv-motorozás.

A kis oázisnak van egy kedves legendája is: egy gyönyörű hercegnő egy napon éppen itt fürdött a medencéjében, amikor egy ífjú vadász megleste őt. A hercegnő észrevette a leskelődőt, elmenekült előle, de igyekezetében kiborította a medence vizét. Ebből a vízből keletkezett a lagúna. Ahogy szaladt a hercegnő lebegett utána a köpönyege, s minden egyes lépése nyomán ez alakította a homokdűnék alakját. Állítólag a hercegnő ma is itt él a Huacachina  oázisban, egy szépséges sellő alakjában.

Elfáradtunk. De csodajó kaland volt.