Lila szőttesek, fehér kardvirágok és színes kukorica

Zinacantán

Zinacantán mindössze 11 km-re van San Juan Chamula-tól, mégis, mintha fényév távolság lenne a kettő között. Pedig itt is ugyanúgy tzotzil indiánok élnek, itt is önkormányzat van és az élet itt sem lehet könnyebb, mint a szomszéd faluban... és mégis: itt színesek a ruhák, vidámabbak a fogócskázó gyerekek a templom előtt...

 ... és szívesebben sétálsz az utcán, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy pillanatokon belül alászáll és beborít a tejfehér, átláthatatlan köd.

2550 m tengerszint feletti magasságban nem nagyon kegyes az időjárás, nincs is túl sok lehetőség a megélhetésre. És mégis, Zinacantan lakói már az elmúlt századokban is képesek voltak kitörni a hegyek közül, ismert kereskedők voltak, akik az aztékokkal sót, kakaót, kávét és dohányt cseréltek élelemért, pamutért, ritka állatok bőréért, így bíztosítva a család ellátását. Manapság kissé változott a főbb termények listája, vagy kukoricát termelnek, vagy virágokat a hegy alatt sorakozó melegházakban. Ezzel a két fő árucikkel kereskednek és bizony száz kilométerekre is szállítják a gyögyörűszép – főleg fehér – virágokat, amelyek errefelé fontos elemei a vallásos szertartásoknak.

A helység központjában áll a San Lorenzo védőszentről elnevezett templom. Teljesen szabályos, fehérre meszelt katolikus templom. Azért fényképezni itt sem szabad. Ezúttal meg is magyarázzák: a fényképezőgép elvonja a hely szellemét, energiáját. Ha személyt fényképeznek, akkor meg annak a lelkét vonhatja el, zárhatja magába a gép. A templomban hagyományosan elhelyezett padok, szemben oltár, a mennyezetről dúsan lehulló, elébb-elébb oldalt félretűzött bordó és méregzöld drapériák válják egymást, olyan, mintha egy óriási színes bársonybaldachin borulna az egész templombelsőre. Az oltáron, pedig megszámlálhatatlanul sok köteg fehér kardvirág, liliom, kála. Frissek, helyi termelőktől vannak. Gyönyörűek. Üde illatuk betölti a teret, még ha versenyre is kell keljenek a füstölők gyantájával.

Az első sorokban három férfi, valamilyen szertartást tartanak, imádkoznak, közben beszélgetnek. Oldalt két-három felnőtt asszony és legalább tíz gyerek várakozik, figyeli őket, majd amikor a legidősebb férfi szólítja őket, akkor sorra odajönnek, kapnak egy-egy égő gyertyát és azt az idős ember által megnevezett szenthez kell letegyék és ott imádkozzanak. Minden gyerek más-más feladatot kap. Andreas felvilágosít, hogy amikor egy családnak gondja van, akkor mindenestül jönnek, s az itteni egyházi gondnokok is melléjük állnak, segítenek imádkozni, áldozni, hogy a családnak könnyebb legyen. A gondnokság is másképp van megszervezve, mint Chamula-ban – de ugyanúgy szavazásos alapon választják meg mind a világi, mind a vallásos vezetőket – itt minden ünnepnek, illetve szertartásnak megfelelően választanak három megbízottat, vagy gondnokot. Ezek a martomoetik, az alperesetik és a moletik.

Az első felel a templomon belüli szertartási kellékek, a gyertyák, fenyőágak, virágok beszerzéséért. Saját maga kell kifizesse ezeket. A második, az egy fokkal magasabb rangú és ő a templomon kívüli kellékeket kell megvásárolja. Ilyenek a tüzijátékok, a camerók - amelyek szintén valamilyen pattogós-ropogós hangú kisebbfajta bombák  - és természetesen az udvar és a kinti keresztek díszítéséhez szükséges ágak, virágok. A harmadik gondnok az egy idősebb férfi , aki ismeri az összes szokásokat - ő is volt előbb martomoetik, aztán meg alperesetik- nos ő irányítja és segíti a két fiatalabbat, hogy mindent megfelelően csináljanak. Minden évben összesen 12 -12 fiatalabb gondnokot és 6 moletik-et választanak. Ezek a vezetők már napokkal az ünnepek előtt szépen beöltöznek népviseletbe, majd összeülnek, szervezkednek és intézkednek. Állítólag itt is szokás élő állatot áldozni, de ezt nem annnyira a templomban, mint inkább odakint a hegy aljában levő hármaskeresztnél szokták tenni. A templomban van is egy kis tábla, amelyiken az áll, hogy élő állatot ne áldozzanak a templomban, ha ott éppen imádkozás zajlik.

A templom után  egy családhoz mentünk, ahol már több generáció óta szépen szőnek az asszonyok. Már nagyon vártam, mert eddig talán itt volt a legszebb a népviselet, amit láthattunk. Főként lilás vagy kékes színekben pompázó virágokkal hímzett selyemblúz, hozzá egyenes, hosszú, szőttes szoknya – kicsit hasonlít a csángó katrincához, ezt is lepelszerűen magukra tekerik, majd övvel rögzítik. Néha erre is virágokat hímeznek. De ami a legjobban tetszett, az a kis bolerószerű szőtt és hímzett lepel, a tzute, amit a nők a vállukra borítanak.

Ebben a faluban a férfiak is színes mellényszerű poncsót, jorongo-t viselnek, amire még alul bojtokat is varrnak. Sajnos a férfiak közül kevesen hordták a népviseletet, csak nagyon távolról tudtam néhányat lefényképezni, amikor a kápolnából épp elindultak kifelé.

A családi ház udvarára érve a legmeglepőbb az volt, hogy itt nem igazi szövőszékeken szőnek, hanem ilyen derékra rögzített felszereléssel...

... állnak egy oszloppal szemben...

... vagy térdepelnek egy vékonyka takarón naphosszat.

Az eredmény, viszont bámulatos, akár az egyszerű, hagyományos  szőtteseket...

... akár tzute-ket vagy a színpompás madaras hímzésű terítőket nézzük.

Mint minden egyéb tevékenységnek, így a szövésnek is van saját védőszentje, s ez nem más, mint a Ixchel, a Hold Istennője. Régi maja képeken állítólag őt is ilyen derékra rögzített szövőszerkezettel ábrázolták. Andreas megmutatott nekünk egy tzotzil menyasszonyi huipilt is, nagyon tetszett, hogy a hímzéssel együtt hófehér csirketollakat fűztek bele. Ez a jó házasság lényegét jelképezi. A csirkék, tyúkok a mindennapi családi élet részei. Mindig a ház körül vannak, ott szorgoskodnak, kapirgálnak, soha el nem repülnek, annak ellenére, hogy megtehetnék, mert szárnyuk és tollazatuk van... Érdekes hasonlat J

Miután mindent megcsodáltunk, s néhány darabot vásároltunk is, beinvitáltak a konyhába, ahol az egyik asszony kukoricából készített tortillákat sütött nekünk. Kaptunk hozzá többféle salsá-t, nekem a csípős ízlett a legjobban, s jutott is bőven, mert olyan erősre készítették, hogy rajtam kívül senki nem díjazta túlzottan J. De nagyon finom volt a tökmagolaj is, amelyikbe pirított tökmagokat kevertek és a hagyományos fekete paszulymártás is.

 A kukorica az saját termés és csövesen tárolják. Csak amikor fel akarják használni akkor súrolják le a csőről és őrlik lisztté egy kőből készült kézi alkalmatossággal.

A falra kukoricacsövek vannak akasztva, minden színű, ami létezik. A kukorica a maják szent növénye, természetesen Kukoricaisten is létezik. A legenda szerint az istenek három próbálkozás után teremtették meg az embert, előbb próbálták meggyúrni sárból, majd kifaragni fából, de nem jött össze,mert vagy majmok lettek, vagy összetörtek a kialakított szobrok. Aztán a harmadikra kukoricacsővel próbálkoztak, s végre sikerült. A maja elmélet szerint azért létezik olyan sokféle bőrszín a világon, mert a kukoricából is van fehér, vörös, fekete és sárga. Meg azoknak a kombinációi.

A hagyomány szerint különböző színű fák jelezték a világ égtájait. Ezt kukoricacsövekkel  szokták a maják szemléltetni.  A vörös az keletet és a kelő napot jelenti, ugyanakkor a megújulást, a tavaszt, a jövőt, a szellem és az alkotás erejét is szimbolizálja.

 A fekete színt a nyugathoz társítják, ez a naplementét, az éjszakát, a dolgok végét, befejezését is jelenti. Az elhunytak és az elődök mind nyugaton laknak, ezért a sámánok a szertartásokon mindig úgy szoktak felállni, hogy arccal keletnek, a jövő felé nézve, de mögöttük tudják az ősök támogatását nyugatról. A sárga szín a délt jelenti, férfias energiát, erőt, gazdagságot, növekedést és egészséget társítanak hozzá. A fehér az északot és  a nőies jellemvonásokat, az érzelmeket, megérzéseket, kapcsolatokat, házasságot, bölcsességet, ősanyát jelképezi.

Amíg Andreas ezeket el mesélte nekünk, addig  az asszonyok tovább szőttek, mintha már ott sem lettünk volna.  Csak a szoba ajtaja libbent meg  néha-néha. Egy szégyenlős, de mégis kíváncsi  kislány ágaskodott mögötte... vannak dolgok, amik a világon mindenhol egyformán működnek...