Stonehenge és Avebury

Szeretem a köveket. Szeretem őket megérinteni, kezem alatt érezni érdes, vagy éppen sima, hűvös felületüket. Van tartásuk, egyéniségük, lelkük. És biztosan tudom, hogy van emlékezetük, sőt, beszélni is tudnak – épp csak mi nem értjük az üzeneteiket.

Stonehenge-be eljutni régi álmom volt, kétszer is nekifutamodtam, de valahogy  mindig elmaradt, valami más lett  fontosabb. Ezért is vagyok olyan hálás unokahúgomnak és kis családjának, hogy elvittek és együtt tölthettük ezt a gyönyörű, napsütéses napot. Még egyszer köszönöm szépen!

 Sok régi követ megcsodáltam utazásaim során, de ha jól átgondolom a dolgot, akkor azok korban legfeljebb kétezer évesek voltak, míg ezek itt több, mint 4500 évesek! Az ásatások azt mutatják, hogy a környék már i.e. 7200 környékén is lakott terület volt, de a Stonehenge építése valamikor i.e. 2500 és i.e. 2100 között zajlott le, három szakaszban.

Egy kör alakú, 98 m átmérőjű, 6 m széles sánc határolja a területet, mely egy picikét magasabban fekszik a környezeténél, lévén, hogy a sáncból szarvasagancscsal kikapart földet a kör közepére halmozták, ahová később a kőoszlopok kerültek.

A külső kört egykor 30 darab függőlegesre állított 9 méter magas, 50 tonnás sarsen-homokkő oszlop alkotta, melyeket felül vízszintesre fektetett kőoszlopok kötöttek össze úgy, hogy együtt egy zárt kört alkottak. A kötés egyébként úgy lett kialakítva, hogy a kövek felszínére félgömb alakú „gombokat” csiszoltak, az ellenkező köbe, pedig ugyanilyen forma lyukat vájtak. Pont úgy, ahogy a faszerkezetek illesztésénél szokták. A 30 oszlopból ma már csak 17 áll. Közöttük kb másfél méteres távolság van, kivéve az északkeleti oldalon álló két oszlopot, itt egy kicsit nagyobb hézagot hagytak.

A külső, zárt körön belül volt egy sokkal alacsonyabb, 60 kőből álló kör, ezek, viszont kemény, úgynevezett kékkőből készült oszlopok, melyeknek lelőhelye a messzi Preseli-hegységben, Wales tartományban található, innen 390 km-re. Onnan szállították idáig tengeren, folyón, szárazföldön át. Máig is titok, hogy pontosan hogyan...

 Egyébként a Stonehenge szomszédságában, 26 km-es körzetben semmiféle kő nem található, talán ez az oka annak, hogy az idők során Stonehenge-ből sok kőoszlop eltűnt, felhasználták a környékbeli építkezéseken.

A 60 kőből álló körön belül állították fel patkó alakban az öt homokkő-trilithont, ezek két oszlopból és egy vízszintes fedőkőből állnak.

Ezen a félkörön belül is következik egy újabb patkó alakú kékkő-sor, majd legbelül van néhány lapos kő és az úgynevezett oltárkő.

 Ami még érdekes az a kövek elrendezésének iránya, ugyanis van a külső sáncon egy nagy kő, amelyet sarokkőnek hívnak (sajnos egy szervízautó épp mögötte állt, ennél jobb képet nem tudtam készíteni)....

...innen indul a kör közepe felé egy úgynevezett sugárút, mely a téli és a nyári napforduló alkalmával egyben a szertartások útja is. Napfordulók napján az oltárkövet és a külső körön álló sarokkövet – pontosan a sugárút mentén köti össze a nap sugara. Sem előtte egy nappal, sem utána egy nappal nem tud a napsugár átjutni a kövek közötti réseken, mert akkor már vagy délebbre, vagy északabbra esik egy picikével.

Ezen a két jeles napon ma is megtartják szertartásaikat a druida papok, az egykori kelta társadalom vezetői, illetve azok követői, s ezeken a napokon a műemlékegyüttest csakis számukra tartják nyitva. Ilyenkor közel lehet menni a körökhöz, megérinteni a köveket, érezni erejüket, üzenetüket.

Azt tartják, hogy a druidák a természet és az élet egyensúlyának, a világ harmóniájának az őrzői és ők azok, akik az ősi titkok birtokában vannak. Szerintük nemcsak a klasszikus értelemben vett istenek, hanem a Nap, a Hold, a csillagok, a fák, virágok, állatok is istenként állnak mindenek felett, ennek megfelelő tiszteletet érdemelve. A druidák hisznek az anyag körforgásában, örökkévalóságában és abban is, hogy a lélek a halál után is tovább él, akár önmagában, akár más testben. Három fontos alapelvre támaszkodott egész tevékenységük: tiszteld az isteneket, kerüld a rosszat és légy bátor. A druidák által kirótt legnagyobb büntetés a társadalomból való kirekesztés volt, s nagyon nagy hatalommal bírtak az idők folyamán.

A látogatás sokkal kellemesebb volt, mint ahogy eredetileg elképzeltük. Amikor a jegyeket interneten lefoglaltuk akkor kissé ijesztően hangzott, hogy félóra pontossággal be kellett céloznunk érkezésünk idejét...hát ez egy kisgyerekkel, s addig ismeretlen utakon, déli forgalomban közlekedve elég élesre sikeredett, de amikor a belépőnket 15 perc késéssel  felmutattuk akkor a legtermészetesebb módon szolgáltak ki, ügyet sem vetve a foglalón szereplő órára.

Innen 5 percenként induló busszal vittek volna a kőkörökhöz, de a barátunk, Szabi, aki már többször is járt itt és most is velünk tartott, azt mondta, hogy kellemes, alig 2 km-es a séta, érdemesebb gyalog megközelíteni, s lépésről-lépésre érzékelni ahogy feltűnnek a domb mögül a tömbök a ragyogó napsütésben.

Közben elhaladtunk egy elég ligetes erdőcske fái között...

...és baloldalt láttuk az egykori temetkezési helyek dombjait is,...

...illetve az állandóan itt tanyázó és néha-néha sztrájkoló hippikolónia lakókocsijait.

Aztán jobbról egyszercsak feltűnt a várva-várt látvány és ahogy közeledtünk egyre nőtt és egyre jobban lenyűgözött.

Kis ösvény van kialakítva a nyugati oldalon, ezen elég közel, 8-9 méternyi távolságban lehet a kövek mellett haladni, majd a külső sánc nyomvonalát követve kb 30 m távolságban szabadon körbe lehetett sétálni.

A déli oldalon iskolás fiúk fociztak, nyilvánvalóan élvezték a hihetetlen zöld pázsit puhaságát és az errefelé oly ritka napsütés melegét, más gyerekek próbálták itt helyben megírni a házi feladatot, a Stonehenge-i kirándulás élményeit összefoglalva.

Stonehenge környékét régebb könnyebben meg lehetett közelíteni, sőt be lehetett járni a körök közé is. Az utóbbi években – főleg azóta, mióta a helyszín Világörökség részévé vált – sok rendezésen ment át. A kőkörökön kívül a Világörökségként listázott műemlékegyüttes  még több, mint 300 különböző ásatást, temetkezési helyeket foglal magába, közülük néhány épp itt a kerítésen kívül húzódik...

...valamint a Stonehenge építőinek egykori faluját, az Új-kőkorszakbeli Durrington Walls-t, melynek kis házikóiból és kerítéseiből néhányat újra felépítettek Stonehenge turistabejárója mellett.

De ide tartozik még hat másik korabeli emlékhely is, mint a Windmill Hill-i körkörös árkok, a Long Barrow-i sírkamrák, a Woodhenge, a Silbury Hill, egy 40 m magas mészkőből rakott domb, mely a legmagasabb ismert prehisztorikus európai építmény és ide tartoznak az Avebury faluban lévő kőkörök is. Ez utóbbiak a legrégebbi és legnagyobb méretű Új-kőkorszakbeli lelet egész Európában. Korban Stonehenge előtt kb.400-500 évvel jelentek meg az Avebury körök első elemei.

Stonehenge-ből záróra után távoztunk, kihasználva a nap minden percét, s utána döntöttük el, hogy jó lenne elmenni Avebury-be is. Ide Avebury csupán 32 km, de induláskor már esteledett, így a látogatásunk még érdekesebbre sikerült, mert sötét este érkeztünk a faluba. Az itteni kőkörök egy nagy, 421 méter átmérőjű, 11 méter mély és 21 méter széles, majdnem kör alakú árok által körülhatárolt  dombon helyezkednek el, de az út mellett már több kilométerrel korábban láttuk, hogy sok hasonló méretű terméskő lett elhelyezve, mintegy őrizve és kísérve az erre haladó zarándokok útját.

Az Avebury-i dombon van egy nagy, 335 méter átmérőjű külső kör – akárcsak Stonehenge-ben – de itt nem egy, hanem két belső kőkör van, az északi és a déli, másként a Nap és a Hold-kör. A kettő között vonul végig a kis falucska útja, s az a néhány házikó, mely a falut alkotja.

A köveknek nevei is vannak, a déli körben található többek között a Nap-kő...

... valamint a Meleg-kő, melynek kivájt üregébe még most sötétben is nyugodtan le lehet ülni, finoman sugározza magából napközben magába szívott meleget. Ölében jól el lehet gondolkodni a világ régi és mai dolgai felett.

A méretes – egyikről azt írják, hogy 100 tonnát meghaladó – kövek látszólag nincsenek megmunkálva, természetes szépségükben állnak a közös körben, csendben tűrve, hogy az éppen arra járó turisták megérintsék-simogassák őket. Talán még üzennek is valamit a letűnt idők világából – csak mi még nem értjük néma üzenetüket.

A nap során többször is feltevődött a kérdés: vajon mi célból készülhettek ezek a nagyszabású építmények, miért pont ide, s milyenek lehettek eredetileg... Nos nem lehet pontosan tudni. A legutóbbi – talán az eddig legmegalapozottabb – tudományos elmélet szerint Stonehenge jelképezi az addig egymással háborúban álló törzsek egységét és összefogását. Valószínűleg itt lehetett a találkozóhelyük a téli és a nyári napforduló idején.

De vannak elméletek, melyek földönkívűliekre vonatkoztatnak és olyant is mondanak, hogy gyógyító hatást tulajdonítottak a helynek, főként a kisebb méretű kékköveknek, s ezt az elméletet támasztja alá egy régi hiedelem is, miszerint a Presel-i hegységben, ahonnan a kékkő-tömbök származnak, létezik egy csodaforrás, melyet sokféle betegség gyógyítására használnak. Egyébként a környékbeli neolitikumból származó temetők mindenikében rengeteg beteg emberre utaló csontvázat leltek.

Azt, hogy annak idején hogyan zajlottak a szertartások, hogy feldíszítették-e virágokkal a köveket, táncos, énekes mulatságokat tartottak-e... mindez egyelőre titok. Talán egyszer majd az utánunk jövő generáció megfejti ezt is.

Beteglátogatók

Amikor az időjárásról beszélnek nem csupán a hőmérsékletet mondják be, néha a hőérzet is fontos. Valahogy így: Csíkszeredában jelenleg mínusz 29 fokot mérnek, de a valós hőérzet mínusz 37. Nos, ezzel más területen is találkoztam, de a leginkább talán az emberek életkorához kapcsolnám: jelenleg ötvenes éveit taposó örökifjú banda – a valós korérzetük valahol 18 és 25 között....

A banda együtt jár sportolni - főként teniszezni és hokizni – immár harmincöt éve. Pont annyi idő óta, mióta valahol megállt a korérzet. Hetente egyszer, este nyolckor semmi egyéb nem lehet annyira fontos, mint az a hokimeccs, melyet a hiányos sorokat pótolandó buzgó lelkesedéssel végigjátszanak. Az eredmény is lényeges, igaz erre egy óra múltán már mindenki csak szelektíven emlékszik, kinek a saját gólja tűnik korszakalkotónak, kinek a le nem fújt les által létrejött eredmény igazságtalansága villan be újra meg újra. Egészen addig, míg az Öt kismalacban a forralt bor melege fel nem oldja a közös emlékezést. Attól arrafelé már csak a beszólások, a vicces mozdulatok, s a groteszk helyzetek elemzése kerül terítékre, s ezen könnyesre röhögik magukat, egészen éjfélig. Addig tart a kimenő. Nem azért, mert otthon valaki szólna – ennyi év után már az lenne a baj, ha valamelyik nem megy el hazulról csütörtök este – hanem a másnap reggeli felkelés, mert ugye nem illik késni a munkából. Ebben a korban már nem.

Öcsi kedden szokta körbetelefonálni a bandát: akkor csütörtökön megyünk...? Erre természetszerűleg fut be az a válasz, hogy hájóhogy, esetleg mégszép. Ritkán akadnak kivételek. Most is ez volt a forgatókönyv, már kapott négy helyes választ, mikor Karcsi került sorra. Hosszasan csengett a telefon, későre vette fel, s az ejszedélbenalszol kérdésre csendesen válaszolt: aha, épp most járt le a perfúzióm, kicsit elszunnyadtam...tudod, megműtötték a sérvemet. Erre Öcsi némult el, aztán hosszú idő múltán esetlenül válaszolt: jaaj, bocsi, na, tényleg. Nekem senki sem mondta...de jól vagy? Hát, már túl a nehezén, tegnap volt a műtét, még pár napig bent leszek - jött a válasz – de a ma esti játékot kihagyom, még nem vagyok igazán formában. Mellé kissé kínosan el is nevette magát, csak úgy finoman, mert még erősen fájt a vágás helye. Aztán még búcsúzásul hozzátette: Most még kapok egy jó adag friss vért, s akkor nézzétek meg, milyen gólokat lövök!. Ezek után Öcsi fordított sorrendben hívta vissza a bandát, újságolta, mi a helyzet Karcsival. Egyúttal meg is született a gondolat, másnap délután meglátogatják. Meglepetés lesz.

Négykor találkoztak a kórház alatti parkolóban, felszerelkezve naranccsal, banánnal, kompóttal, virágcsokor is akadt annak rendje, s módja szerint, s a kapuig vigyorogtak rajta, hogy minek a sok diétás dolog, hát a gyomrának az ég adta világon semmi baja. De tényleg, mi lenne, ha az ember ilyenkor becsületesen a kedvenc kaját hozná – Karcsinak ugye a csülkös fuszulyka – hű, az de jó volna. Kicsit még csavargatták a témát, majd az épületbe érve elhallgattak.

Szép libasorban haladtak a korlát mellett, fel a második emeletre, Lajos néha még elröhögte magát halkan, de lényegében véve felnőttekhez illően viselkedtek. A másodikon, ahol már erősen érződött a fertőtlenítő szaga, pillanatig tanácstalanul álltak az üres folyosón, majd Sanyi bökött egyet Öcsin: te vagy a szervező, valamit intézkedj. Szemben az egyik ajtón írja, hogy nővérszoba, ez jó lesz. Öcsi bekopog, majd a halk igenre illemtudóan beköszön, csak a fejét dugja be a résen: Csókolom, mi Karcsit keressük, megműtötték, tetszik tudni melyik szobában fekszik? Nálunk nem hiszem, hogy ilyen nevű beteg volna, jön hamar a válasz, de megnézem magának. Erre az ajtó résében egyszerre tűnt fel a többi arc és mindegyik tulajdonos megtoldta egy-egy lényeges információval: Dehogynem, tetszik tudni, az a bajuszos..., az a legnyűgösebb beteg..., az amelyik már a múlt héten sem lőtte be a gólpasszom..., amelyik szivarozik, tényleg itt vajon hol lehet..?... Nővérke elmosolyodott, fürgébben kezdte kezelni az ügyet: persze, tudom már, itt van nálunk, a 13-as teremben, balra tessenek... majd miután köszönettel távoztak a legények, még utánuk pillantott, hogy jó irányba mennek-e a folyosón, s még mindig mosolyogva szólt a kolléganőnek: azt hiszem ezek igencsak régi barátok lehetnek...

Közben az öt alak egyes sorban kacsázott végig a termek előtt, s lépteiket visszafojtott kuncogás kísérte: pont a 13-as, ez sem véletlen, csak nehogy elfelejtsük megemlíteni neki!

Beléptek. Apróka, egyágyas szoba volt, mire mindannyian beszuszakolódtak, arra zsúfolásig megtelt. Karcsi feküdt a tábori ágyon, a kopogásra kinyitotta a szemét, s csak nézett ki csámpásan, féloldalt nyújtózkodva a perfúziós oszlop mögül, míg a legények bevonultak, aztán szélesen elvigyorodta magát: ezt nem hiszem el! Kicsit feljebb fészkelődött az ágyon – amennyire a gumicső, na meg az ágyákán ejtett méretes vágás engedte – s megismételte magát: hát tényleg nem hiszem el! De jó! Na, akkor üljetek le valahova – s még szélesebben vigyorgott hozzá – hallám, hova tudtok...  

Kisebb sürgölődés után Sanyi felpockolódott az apróka fűtőtestre, Öcsi elfoglalta az egyetlen széket, Tóni, pedig a maga mázsájával lehuppant az ágy végébe. Úgy, na - mondja Sanyi - a lábán nyugodtan ülhetsz, azt még a tavaly műtötték, elméletileg garanciában van... Erre Tónin kívül mindenki jót kacagott, míg ő szabadkozott, hogy nem is pont oda ült. Közben Lajos még mindig az ajtónál ácsorgott, de már kinézte magának a háromfiókos – jobb napokat is megélt  - kincstári éjjeliszekrényt, s kezdte lassan lepakolni a kompótos üvegeket a földre, hogy az egyetlen potenciális ülőalkalmatosságot felszabadítsa. Már csupán Anti maradt hely nélkül, hátával nekidőlt az apró fürdőszoba ajtajának, lábát az ágy oldalához feszítette. Ő a legfiatalabb a bandából, neki állva is muszáj bírni. Ekkor az ágy szép lassan elindul, gumicsövestől, oszlopostól, Karcsistól, zajosan csörömpölve maga előtt tolva a földre állított borvizes üvegeket. Eldöntötték: muszáj túloldalról is megtámasztani. Jóféle kuncogás és néhány odaillő szó kíséretében ez is megtörtént.

Végre mindenki szert tett egy viszonylag kényelmes pozícióra. A hangulatából ítélve nyilvánvalóan látszott az is, hogy Karcsi már a gyógyulás felfelé ívelő ágán halad, ettől mindannyian meg is nyugodtak szépen, s formába lendültek. Jöttek szépen sorra az elmaradt kérdések: külön szobában laksz, mi? jó nagy itt a procid..! Azon percen jött a válasz is: Avvagyte! Procija van annak a másik hatnak a szalonban, hogy ne hallgassák a horkolásomat. S az, hogy a  tizenhármas szoba, az már csak a bónusz! Azzal ugratnak, hogy egyenesen dögcédula jár hozzá! Erre már mindegyik kezd bemelegedni, sorra érkeznek a régi sztorik, hangosan röhögnek, Lajos a térdét csapkodja, Karcsi könnyes szemmel, hangtalanul kacag, húzódik a heg, kényelmetlen a tű: ne csináljátok már, mert nem bírom tovább! Annyi baj legyen, jön a válasz,  mehet a mindent bele koktél! -  s még jobban röhögnek. 

Sziporkáznak a viccek, a régi sztorik: emlékszel arra amikor kiszálláson voltunk a focicsapattal, s te a sportkantinban ebéd előtt megittál volna egy stampedlivel...? Mire Tóni szólt a pincérnek, hogy kérnénk szépen ide a barátunknak egy erőset, erre ő tök blazírt nyugalommal meghajol, s válaszol: értem, uram, a birkózó szakosztályon van egy nagydarab fekete kollégánk, esetleg ővele szolgálhatok...! Elindul a lavina, már meg sem próbálnak halkabban nevetni, úgy sem menne. Lassan levetik a nagykabátokat, sálakat, kupacba rakják a földre, egyre nagyobb hőség van a kicsi szobában, a fiúk is bemelegedtek, egyre jobbak a viccek. A régi történetek új erőre kapnak, a szemek megtelnek könnyel, mindenki a hasát fogja. Persze, Karcsi a leginkább, neki jóval erősebben kell fogja a hasát, de azért állja keményen a sarat. Mondja a fiúknak, annyi a kompót, hogy nyugodtan megehet mindenki egy-két üveggel, mert ő úgy sem szereti. Ezt nem viccnek szánta, tényleg. Anti szaván is fogta, s egy villával elkezdte üldözni a szőlőszemeket a borkánban, így most már arra is kellett ügyeljen, hogy kacagás közben ne fröcsköljön. Kicsit elszórakoztak vele, aztán sorra kerül a perfúziós csomag is. Sanyi hangosan felolvassa a tartalmát, mindenik szó után aprólékosan értelmezik, hogy vodkából, vagy száraz fehér borból vonták ki az illető elemet, s közösen elmélkednek azon, hogy milyen következményekkel járna egy esetleges – ezen elemek által okozott - gyomormenés. És röhögnek. Szüntelenül. Pont úgy, mint annak idején az osztálykirándulásokon, mikor már bármin lehet gurulni a nevetéstől, elég egyszerűen összenézni, vagy annyit mondani: emlékeztek, amikor...

Léptek koppannak végig a folyosón, de odabent ebből nem hallatszik semmi. Az ajtó nyílik, a korábban megismert nővérke jelenik meg a szélesre tárt ajtóban. Mindannyian elcsitulnak, s – talán kicsit túl hangosan, túl udvariasan – köszönnek kórusban újra:  csókolom-kolom-kolom, mintha  nem is ők köszöntek volna jó órája. A nővérke csinos, ezt az éppen a hátánál lévő fiatalember egy apró mozdulattal igyekszik a többiek tudomására hozni, mire a szemben ülők arcán széles, egyetértő mosoly jelentkezik, de nem mer senki hangosan véleményt nyilvánítani, mert hát mégsem tizenhét évesek, ugye... Elsőnek a nővérke szólal meg, hogy most már pillanatok kérdése és leveszi a perfúziót, jó, hogy épp időben jött... úgy látja, hogy meglehetősen jól szórakoztak, de ugye Karcsi nem erőltette meg magát? Jaj, nem, világért sem - szabadkoznak a fiúk - fel se kelt az ágyból, egyfolytában ott lustálkodik mióta itt vannak! Erre kibuggyant az eddig csendes vigyorral álcázott kacagás, a nővérke sem tudta visszafogni, finoman elnevette magát. Jól van na, persze, a betegnek mindenképpen jó, ha jó hangulatban telnek a látogatások, az mindenképpen segíti őt a gyógyulásban, de ugye tudják, ebben az esetben azért egy kicsit kíméletesen kéne, szóval az a vágás az nagyon tud fájni... 

Ó, tetszik tudni, mi nagyon kíméletesek vagyunk, s amúgy is csupa diétás finomságot hoztunk, csak olyant fogyaszt Karcsi, persze kivéve az a bizonyos alkoholt, ami a perfúzióval belé került... Ettől a nővérke szigorúbban nézett körül: kérem, ugye nincs maguknál sör, vagy valami ital...? Lajostól jött az azonnali válasz: há’ legyen-e? S erre végre hangosan, egészségesen tudtak újra  nevetni. Kórusban. Tényleg, én komolyan kérdeztem - így a nővérke -  ez nem játék, meg sem tudná inni... Jaaaj, kezicsókolom, dehogynem, tessék csak kipróbálni! – erre még jobban derülnek. A nővérke elég okos ahhoz, hogy felmérje, mennyi az ugratás és mennyi komoly ebből a játékból. Mosolyogva leszereli az üres perfúziós zacskót, meg a tű végére erősített csövet, s ügyesen a sarokba tolja az állványt. Búcsúzóul még finoman szól, tudják, negyedóra múlva lesz a vizit... és köszöni a látogatást.

Kicsit még vigyorognak, egy-két viccet elsütnek, aztán búcsúznak: remélik jövő héten már tud hokizni...ha másképp nem, hát beállítják a kapuba s őt célozzák a koronggal, neki semmit se kell majd mozogni – erre megint hangosan kacagnak, de utána már tényleg távozik a csapat. Közben odakint sötét lett, szép sorban csúszkáltak a havas járdán lefelé a parkoló irányába, mire Sanyi megszólal, nem gondoltam, hogy ilyen jól szórakozunk, megérte eljönni! – kuncogja. Lajos finoman hozzáfűzi – De azért lehet, hogy nem volt olyan könnyű. Mármint neki. Megint vigyorognak. Most már hangosan. Biztosan nem volt könnyű, de jó úton halad. Végül is – mondja Öcsi - mi csak annyit tudunk most rajta segíteni, hogy elmegyünk és iszunk egy sört az egészségére! Tóni is bólogat: A kocsmából, pedig rögtön fel is hívjuk, mert ha tudja, hogy érte iszunk, akkor hamarabb gyógyul!  Jóízű nevetéstől visszhangzik az üres parkoló...