Szelindek büszke vára

Mindig  lassítok amikor Szelindek határába érek, hadd lássam, áll-e még a büszke vár. Pedig már számtalanszor jártam arrafelé. Szelindek (románul Slimnic) neve németül Stolzenburg - ez, pedig büszke várat jelent. 

A vár keletkezéséről van egy legenda is, mely úgy szól, hogy élt egyszer egy varázsló, kinek három gyönyörű, okos és varázstudománnyal bővel megáldott leánya volt. Mihelyt eladósorba kerültek a lányok három herceg jött udvarolni, s ígérni nekik kincseket, jólétet, sosem-látott gyönyörű kastélyokat, csakhogy hozzájuk menjenek feleségül.

 A két elsőszülött leány büszke volt, beképzelt, irigy és arcátlan. A legnagyobbik Nagytalmács legmagasabb hegyét választotta ki, oda kérte építtetni minden idők legszebb, legnagyobb kastélyát. El is készült a kastély, egyetlen nap alatt, szépsége a lányéval vetekedett, s messziről jöttek csodájára járni a népek: úgy hívták, hogy az „ország koronája“.

A középső leány a Szelindek közepén magasló, meredek falú hegyet választotta magának, oda építtette szíve választottjával a „büszke várat“, mely alig három hét alatt el is készült, kevélyen magasodva a környező házak fölé.

A legkisebb leány szépsége még az első kettőén is túltett, de ő szerény volt és csendes, soha nem szerette a hivalkodást. Ő a megmaradt – nem túl magas - kisdisznódi kerek dombot választotta, hogy szerelme oda építtesse a neki szánt kastélyt. De azt is mondta, hogy egyedül semmit sem tud tenni, csak akkor, ha a Jóisten is segíti, ezért arra kérte a herceget, hogy építsen egy szerényebb hajlékot, de építsen mellé egy kis templomocskát is. ĺgy is történt, s lám, a három testvér vára közül ez az egyetlen, amelyik a mai napig épen, eredeti szépségében áll.

Túllépve a legenda kedves, kissé homályos világán: valószínűleg a XIII. században épült a szelindeki vár, talán egy korábbi templom alapjaira. A rákövetkező századokban bővítették, tornyot építettek hozzá, később, a XVI. században baromudvart csatoltak hozzá és egy 70 méter mély kutat is fúrtak a déli oldalon. 

Több, mint 3 méter vastag és 12 méter magas fal övezi a dombtetőt csaknem teljesen elfoglaló várat, őrizve azt, ami egykori gazdagságából megmaradt.

Mert a századok nem csupán építésről, hanem gyakori és súlyos ostromokról, rombolásokról is szóltak. Az idők során sokan szerették volna bevenni a várat, sokaknak sikerült is, hosszabb-rövidebb időre. Végül a XVII. században - a törökök támadásai elől -az egész falu ide menekült  és meg is menekült, ugyanis a masszív, erős falakkal körülvett, hegytetőn álló várat nehezen tudták volna a törökök megközelíteni és bevenni, ezért inkább továbbvonultak.

Ezután a falu közössége jobban kezdte értékelni a vár védelmi szerepét, s egy darabig nagy gondot fordított a karbantartásra.

Sajnos  1705-ben a kurucok elfoglalták a várat, s ami még szomorúbb: visszavonuláskor lerombolták a bástyákat, felgyújtották a tetőket. Nekilátott a falu újra a javításoknak, de már soha nem sikerült egészen befejezni azokat, nem készült el a védőfal sem egészen, így lassan-lassan téglánként épül le, tűnik tova az egykor oly büszke vár.

Persze, nemcsak a vár, hanem a hegy aljában – a templommal szemben  - álló egykori papilak is látott már jobb időket, noha a nyugatra települt egykori szelindeki szászok sok pénzt adományoztak a felújításra, karbantartásra.

Azért olyan fontos számunkra ez az épület, mert 1849 januárjában itt csatlakozott Bem József csapatához Petőfi Sándor, s a belépését megelőző éjszaka itt is szállt meg.

Ezt két emléktábla is jelezte a papilak oldalán, egyiken Petőfi, másikon Bem tábornok neve állt ezelőtt még két-három évvel. Mára sajnos csak az egyik van már meg, nem tudom, mi történhetett Bem József táblájával, miért vették le. És vajon, visszateszik-e?

Itt be is fejezhetném Szelindek történetét, de egy kicsit továbbgondoltam, s azon tűnődtem, hogy  vajon nem lehetne-e számunkra tanulság a szászok sok évszázados meséje? Vajon a büszkeség, az önzés, a gőg, az irigység és a széthúzás mire vezet.

Vajon elég bölcsek, összetartók és erősek vagyunk-e mi ahhoz, hogy megtarthassuk saját örökségünket, s nem szembesülünk-e majdan mi is olyan helyzettel, hogy a kilátástalanság miatt elhagyjuk szülőföldünket, s hagyjuk, hogy gyönyörű, büszke váraink, kastélyaink tégláit lassan széthordják, s építenek belőle istállót, vagy temetőkertet...?

Lehet, hogy épp most az ideje valamit elkezdeni, hogy ne így történjen – talán az is egy jó kezdet lenne, hogy az eddig történteket és nem-történteket számon kérjük. Kezdhetnénk a Bem apó táblájával, s folytathatnánk fogyatkozó erdeinkkel, örökségünkkel, jogainkkal... meg kéne tanuljunk számon kérni addig, amíg még emlékezünk. Amíg még tudjuk, hogy mit is kell eddigelé számon kérjünk. Mert az idő telik, mi pedig nagyon felejtünk...

A keddi ünnep

Apai nagyszüleim Kászonban éltek. Alig vártuk  a nyári vakációt, hogy levigyenek minket, s igazán élvezhessük a nyarat. Mi ott igazi kiskirályok voltunk: Mama mindig azt főzte amit legjobban szerettünk, s Tata az égvilágon mindent megengedett nekünk – a világért ránk nem szólt volna. Egész nap csavaroghattunk a csűrök hátánál, leshettük a vakondoktúrásokat, a hódok csodavárát, horgászhattunk a Kászon patakán, vagy kirándulhattunk a fehérkői borvízhez.

Nem is beszélve arról, hogy az első tíz unokatestvér 2-3 év leforgása alatt született, így szép nagy csapatot alkottunk. Ha a később csatlakozott apraját is hozzáolvasom, akkor bizony tizenöten voltunk unokákul.

Az a nyár más volt, mint a többi. Talán kilenc-, vagy tízévesek voltunk, s szentmártoni unokatesónkkal együtt jó idejében, már júniusban leszállítottak.  Szüleink nem szokták előre jelezni, hogy mikor megyünk, akkoriban még telefon sem volt Kászonban, csak talán a községházán, de erre úgy sem volt semmi szükség. Egyrészt azért, mert akármikor mehettünk, mindig örvendtek nekünk, másrészt, pedig Mama úgyis megálmodta.

Nem tudom, hogy csinálta, de amikor megérkeztünk akkor mindig ott főtt már egy tyúk a nagy fazékban, s egy kopasztott csirke várakozott arra, hogy szaftos paprikássá nemesedjen. Mosolyogva nyitotta a kaput: tudtam, hogy jösztök. A mai napig sem értem a titkát, pedig mindig megkérdeztük, honnan tudta? Ő erre mindig őszintén válaszolt, de mindig mást mondott. Volt amikor nyitott ajtót álmodott, máskor, pedig madarat fogott, vagy éppen itatót jószágokkal – szóval ezek neki mindig pontosan ugyanazt jelentették: vagyis azt, hogy mi érkezünk.

 Nehogy azt higgye most valaki, hogy minden hétvégén levágott egy tyúkot, kacsát, vagy egy malacot, s aztán majd csak jönnek a gyermekek is valamikor – na nem. A jószágot bolondul nem pazarolták, kizárólag csak akkor vágták, ha valami igazi ünnep volt, vagy ha vendég jött. A megálmodás, pedig, az mindig pontosan működött.

Szóval Mama tudta és készült. Már kora reggel megkopasztotta, s odarakta a tyúkos fazakat a kályha szélére, hogy lassan gyöngyözzön, a grízgaluskát csak a legvégén kavarta, főzte, hogy tökéletes legyen. Majd sütött egy nagy tepsi almást vagy kakaós piskótát. Tizenkét tojásost. Azt a receptet amelyik kevesebb tojást tartalmazott gyanakodva nézegette, studérozta, de soha ki nem próbálta. Gyanús volt. Aztán hófehér szőttes abrosszal megterített a nagyobbik szobában, legalább huszonöt személyre, mert ilyenkor mindig összedobolta az egész rokonságot, a faluban élő bátyáinkat, ángyikáinkat, nyilván gyerekestől, s persze minket , akik a városból jöttünk.

 Tata ült az asztalfőn. Csaknem két méternyi magasságával, hófehér, bozontos bajuszával szép egyenes háttal ült a számára fenntartott helyen, s csak mosolygott a bajusza alatt, amíg szelte a kenyeret, s amíg mindenki elfoglalta helyét az asztalnál. Sokat nem beszélt, azt is inkább csak a szemével, hunyorogva. Mama beszélt helyette is. Rá is szólt Tatára hamar, adja már oda a tányért, hadd tegye ki neki a levest, mert Mama mindig neki mert elsőnek. Hiába kérte Tata, hogy hagyja már a gyerekeket venni, ők az éhesebbek. Ennek ez a rendje, mondta szigorúan, s még hozzátette azt is, hogy Tata csak vigyázzon, hogy meg ne egye a bajusza előle az ételt. Aztán rövid ima, s mindenki nekilátott. Mi gyerekek hamar végeztünk,  a második után engedték , hogy felálljunk, s menjünk dolgunkra.

Rengeteg dolgunk volt a portán, kezdve a tehenektől a kutyákig, meg a körtefákig mindent számba kellett venni, majd a fiúk kincsek után kutattak a szekérszínben, meg a padláson, mi lányok a csűr mögött a mezőn kerestük a legszebb virágokat, s közben mindent végigbeszéltünk ami tavasz óta történt. A felnőttek odabent az asztal és egy pohár bor mellett beszélték meg dolgaikat, a szárazságot, a medvekárt az esztenán, a terveket, az örömöket, s a gondokat is. Akkor beszélték meg a mi vakációs programunkat is, vagyis azt, hogy Altízbe fogunk járni egész nyáron a nyugdíjas pap bácsihoz, hogy felkészítsen az elsőáldozásra. Tata vállalta az akció menedzselését, neki, mint egyháztanácsosnak ez egyáltalán nem jelentett gondot, s már másnap meg is beszélte a pappal. 

Kedden mehettünk az első órára. Kicsit félve, kicsit megilletődve léptünk be a papilakra. Ez alkalommal Tata is elkísért, pár percig beszélgettek  ők ketten felnőttekül, majd elköszönt azzal, hogy majd, ha itt végzünk, igyekezzünk egyenesen haza, mert ők Mamával megvárnak az ebéddel. És mosolyogva tette hozzá: palacsinta is lesz. Aztán elkezdődött a kiképzés. Nem volt olyan nehéz, mint ahogy  előre elképzeltük,  rengeteget beszélgettünk, kérdezz-feleleket játszottunk, s amikor a pap bácsi úgy gondolta, hogy pihennünk kellene akkor  papírhajócskákat hajtogattunk, majd a kicsi patakon eregettük le őket. Két hónapig jártunk  a papilakra minden hétköznap délelőtt, s minden alkalommal amikor elköszöntünk a pap bácsi szólt nekünk, hogy vegyünk az útra cukorkát a tálból, amelyik kint állt az előszobában az asztalon. Vettünk is egy-egy szemet, s útnak eredtünk. Feltízig, a Tatáék házáig jó másfél-két kilométernyit kellett gyalogolni, jól esett közben a mézes cukorkát szopogatni. Csak az volt a baj, hogy hamar elfogyott.

 Azon okoskodtunk, hogy a következőkben érdemes lenne kettőt-hármat venni belőle, hogy tovább tartson. De a pap bácsi soha nem mondta, hogy többet vegyünk, így maradtunk az egy-egy szemnél. S másnap hazafelé megint ugyanazon gondolkodtunk, hogy vajon legközelebb vehetnénk-e többet. Mi lenne, ha egyszerűen megkérdeznénk. Aztán egyik nap, amikor cukorkával kínált a pap bácsi, valamelyikünk bátran rákérdezett: tessék mondani mennyit vehetünk? Ránk nézett mosolyogva, s a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolta: annyit, fiam, amennyit a becsület enged. Aztán többször nem kérdeztünk rá, csak minden áldott nap azon töprengtünk, hogy vajon mennyi lehet az, amennyit a becsület enged. És továbbra is egyetlen szem cukorkát vettünk el minden nap.

Két hónap múltán úgy nézett ki, hogy elég jól haladtunk a tananyaggal, a pap bácsi úgy gondolta, hogy fel vagyunk készülve a nagy napra. Pénteken apró levélkét írt Tatának, s mi azt át is adtuk annak rendje, s módja szerint. Az állt benne, hogy szeretné, ha kedden megtarthatnánk az ünnepi misét és az elsőáldozást a papilakon, a kápolnában. A hétvégén mama előpakolta az ünnepi ruháinkat, szépen kivasalta, majd gondosan kiterítette a hátsó szobában az ágyra. Kinézte a csirkét is, amelyiket majd elkészít nekünk amíg mi odaleszünk. Majd még egy piskótát is süt. Diósat. Kedden reggel  kicsit korábban ébresztett, sorra odaparancsolt a mosdópolchoz, majd reggelit készített nekünk. Utána beöltöztünk, még egy utolsót simított a frizuráinkon, nyomott egy-egy puszit a buksinkra, majd útnak eresztett. Tata fehér abaposztó-harisnyában, hófehér ünnepi ingben, s posztólajbiban tartott velünk, csizmája fényesre suvikszolva. Kérdeztük, miért kell nyáron is csizmát hordani, erre csak annyit mondott, hogy az úgy járja. Szépen bevonultunk a papilakra, már elő volt készítve elől néhány szék nekünk, s kicsit hátrébb egy karosszék Tatának.

Úgy emlékszem elég ügyesen szerepeltünk, sőt, azt gondolom, hogy tudtuk a válaszokat is a kérdésekre, mert az egész szertartás hamar és rendben lezajlott, s megkaptuk a már előkészített emléklapokat is. A pap bácsi Tatával még beszélgetett egy kicsit, mi addig málnát lakmároztunk a hátsó udvarban, majd igyekeztünk haza, ahol Mama már várt az ünnepi ebéddel.

Büszkén,  felszabadultan lépkedtünk négyesben hazafelé, kezünkben az emléklappal, s akkor kérdeztük meg Tatát, hogy miért nem lehetett ezt az ünnepi misét vasárnap megtartani, miért kellett pont egy keddi nap.   Elmosolyodta magát, s halkan azt válaszolta: a kedd is lehet ünnep, csak úgy kell rá készülni.

Utószó helyett: 

Kászonfeltízi nagyszüleim, Vilma és József emlékére, akik - velünk együtt - alig várták a vakációt, hogy náluk  lehessünk a nyár végéig. A fent elmesélt nyaralásunk valamikor a '70-es évek legelején történt. 

A képeket a Kászonokban, illetve a Nyerges kászoni oldalában készítettem.  

Pataki Hajnal