Szelindek büszke vára

Mindig  lassítok amikor Szelindek határába érek, hadd lássam, áll-e még a büszke vár. Pedig már számtalanszor jártam arrafelé. Szelindek (románul Slimnic) neve németül Stolzenburg - ez, pedig büszke várat jelent. 

A vár keletkezéséről van egy legenda is, mely úgy szól, hogy élt egyszer egy varázsló, kinek három gyönyörű, okos és varázstudománnyal bővel megáldott leánya volt. Mihelyt eladósorba kerültek a lányok három herceg jött udvarolni, s ígérni nekik kincseket, jólétet, sosem-látott gyönyörű kastélyokat, csakhogy hozzájuk menjenek feleségül.

 A két elsőszülött leány büszke volt, beképzelt, irigy és arcátlan. A legnagyobbik Nagytalmács legmagasabb hegyét választotta ki, oda kérte építtetni minden idők legszebb, legnagyobb kastélyát. El is készült a kastély, egyetlen nap alatt, szépsége a lányéval vetekedett, s messziről jöttek csodájára járni a népek: úgy hívták, hogy az „ország koronája“.

A középső leány a Szelindek közepén magasló, meredek falú hegyet választotta magának, oda építtette szíve választottjával a „büszke várat“, mely alig három hét alatt el is készült, kevélyen magasodva a környező házak fölé.

A legkisebb leány szépsége még az első kettőén is túltett, de ő szerény volt és csendes, soha nem szerette a hivalkodást. Ő a megmaradt – nem túl magas - kisdisznódi kerek dombot választotta, hogy szerelme oda építtesse a neki szánt kastélyt. De azt is mondta, hogy egyedül semmit sem tud tenni, csak akkor, ha a Jóisten is segíti, ezért arra kérte a herceget, hogy építsen egy szerényebb hajlékot, de építsen mellé egy kis templomocskát is. ĺgy is történt, s lám, a három testvér vára közül ez az egyetlen, amelyik a mai napig épen, eredeti szépségében áll.

Túllépve a legenda kedves, kissé homályos világán: valószínűleg a XIII. században épült a szelindeki vár, talán egy korábbi templom alapjaira. A rákövetkező századokban bővítették, tornyot építettek hozzá, később, a XVI. században baromudvart csatoltak hozzá és egy 70 méter mély kutat is fúrtak a déli oldalon. 

Több, mint 3 méter vastag és 12 méter magas fal övezi a dombtetőt csaknem teljesen elfoglaló várat, őrizve azt, ami egykori gazdagságából megmaradt.

Mert a századok nem csupán építésről, hanem gyakori és súlyos ostromokról, rombolásokról is szóltak. Az idők során sokan szerették volna bevenni a várat, sokaknak sikerült is, hosszabb-rövidebb időre. Végül a XVII. században - a törökök támadásai elől -az egész falu ide menekült  és meg is menekült, ugyanis a masszív, erős falakkal körülvett, hegytetőn álló várat nehezen tudták volna a törökök megközelíteni és bevenni, ezért inkább továbbvonultak.

Ezután a falu közössége jobban kezdte értékelni a vár védelmi szerepét, s egy darabig nagy gondot fordított a karbantartásra.

Sajnos  1705-ben a kurucok elfoglalták a várat, s ami még szomorúbb: visszavonuláskor lerombolták a bástyákat, felgyújtották a tetőket. Nekilátott a falu újra a javításoknak, de már soha nem sikerült egészen befejezni azokat, nem készült el a védőfal sem egészen, így lassan-lassan téglánként épül le, tűnik tova az egykor oly büszke vár.

Persze, nemcsak a vár, hanem a hegy aljában – a templommal szemben  - álló egykori papilak is látott már jobb időket, noha a nyugatra települt egykori szelindeki szászok sok pénzt adományoztak a felújításra, karbantartásra.

Azért olyan fontos számunkra ez az épület, mert 1849 januárjában itt csatlakozott Bem József csapatához Petőfi Sándor, s a belépését megelőző éjszaka itt is szállt meg.

Ezt két emléktábla is jelezte a papilak oldalán, egyiken Petőfi, másikon Bem tábornok neve állt ezelőtt még két-három évvel. Mára sajnos csak az egyik van már meg, nem tudom, mi történhetett Bem József táblájával, miért vették le. És vajon, visszateszik-e?

Itt be is fejezhetném Szelindek történetét, de egy kicsit továbbgondoltam, s azon tűnődtem, hogy  vajon nem lehetne-e számunkra tanulság a szászok sok évszázados meséje? Vajon a büszkeség, az önzés, a gőg, az irigység és a széthúzás mire vezet.

Vajon elég bölcsek, összetartók és erősek vagyunk-e mi ahhoz, hogy megtarthassuk saját örökségünket, s nem szembesülünk-e majdan mi is olyan helyzettel, hogy a kilátástalanság miatt elhagyjuk szülőföldünket, s hagyjuk, hogy gyönyörű, büszke váraink, kastélyaink tégláit lassan széthordják, s építenek belőle istállót, vagy temetőkertet...?

Lehet, hogy épp most az ideje valamit elkezdeni, hogy ne így történjen – talán az is egy jó kezdet lenne, hogy az eddig történteket és nem-történteket számon kérjük. Kezdhetnénk a Bem apó táblájával, s folytathatnánk fogyatkozó erdeinkkel, örökségünkkel, jogainkkal... meg kéne tanuljunk számon kérni addig, amíg még emlékezünk. Amíg még tudjuk, hogy mit is kell eddigelé számon kérjünk. Mert az idő telik, mi pedig nagyon felejtünk...