Bhután – A Tigrisfészek és egyéb érdekességek

A Nemzeti könyvtárban tett felfedezés után új erőre kapva folytattuk utunkat, még sok érdekes dolog található Thimphu környékén. Egy hagyományos papírmanufaktúra volt a következő állomás, vegyes érzésekkel néztem végig hogyan dolgoznak itt az emberek, hogyan lesz a cserépben lévő cserjéből…

… csodálatosan szép, csipkeszerű kézművespapír.

Először kint a szűkös udvaron áztatják, főzik, szűrik, majd kihalásszák – ügyes és igencsak erős kezekkel, karokkal megáldott hölgyek, …

…majd a legtapasztaltabb asszony válogatja szét a kiáztatott rostok közül a hibás, beteg rostokat. Pont úgy nézett ki a rostkupac mellett, mint Hamupipőke, amikor lencsét válogatott a konyha sarkában. A cellulóz, meg a ragasztók, fehérítők, vegyszerek szagát nem tudom átadni, de gondolom, hogy sokan lesznek olyanok, akiknek nem ismeretlen ez az erős, átható, nedves és nehéz szag.

Az egészséges rostokat megőrlik, majd merítőtálba adagolják - mellé ragadásgátlót, meg még valamilyen finomítószert is tesznek - ahonnan egy kézi szitával szűrik ki és borítják a többi papírlap tetejébe, szép nagy tornyokat rakva.

Aztán ezeket kipréselik, hogy a nedvesség kifusson belőle, majd egyenként raggatják és simogatják fel a szárítófalakra, ha kell, akkor itt még egy rendet fehérítenek rajta.

A szomszéd házban egy társas kézműves egyesület van, ahol hagyományos módszerrel és színekkel festett faliképeket, mandalákat…

… csodaszép faragványokat…

…vagy éppen a bhutáni népviselethez illő hímzett csizmákat készítenek.

Sajnos a boltban nem engedtek fényképezni, pedig olyan szép, selyemre festett mandalákat, mint amilyeneket itt árulnak én még soha nem láttam. Igaz, hogy a legkisebbeknek is száz dollár felett kezdődött az ára, s a sokezer dolláros nagyokat már nézni is csak távolról mertük.

Apróka ország Bhután, de azért mindenből van neki valami olyan, amivel a többi ország nem nagyon büszkélkedhet. Ilyen a nemzeti állat is, a takin.

Na ugye mondtam: ilyen állat nincs is! 😊. Pedig van, mégpedig odafenn a hegyekben, 1000 és 4500 méter között él, növényevő és nagyon szelíd. Ezeket a példányokat itt a rezervátum alsó felében etetik, ezért szívesen tartózkodnak itt. Állítólag egyszer szabadon eresztették őket, de egy idő után mind egy szálig visszasomfordáltak. Azóta itt mutogatják a turistáknak, másképp soha el nem hinnénk, hogy ez az állat létezik!

Van még egy nagyon ismert állata Bhutánnak, igaz, hogy az elmúlt tíz évben azt sem sokan látták, inkább csak mindenki hallotta valakitől, hogy annak a valakije látta, ez az állat a hópárduc, a Himalája magányos királya. Igen, bennünket ez a név egy másik, a számunkra igazi Hópárducra emlékeztet, aki a Kancsendzönga havas sziklái között lelte meg végső nyugalmát. Legyen csendes a pihenésed, Zsolt!

Ha már említettem a nemzeti állatot, akkor hadd említsem meg a nemzeti sportot is, ez itt az íjászat. Pont a szállodánkkal szemben van az íjászok stadionja, természetesen bekukkantottunk oda is, lássuk kinek kell drukkolni 😊.

Épp bajnokság volt, örvendtünk neki, így láthattuk, hogy milyen ez a játék amikor komolyan veszik, de Dopu azt mondta, hogy itt mindig bajnokság van, s a játékot is halálosan komolyan veszik. Azért van mindig bajnokság, mert minden falunak, völgynek, tanyának külön csapata van, nem is beszélve a városokról, ahol se szeri se száma a sok csapatnak, s természetesen mindenik benevez a bajnokságra. Ha valaki véletlenül kimarad, akkor az jön szurkolni a többieknek. De szurkoló tényleg kevés van, itt mindenki valamelyik csapatnak a tagja.

A játék úgy megy, hogy a 6-8 tagú csapatok felállnak egymással szembe a kb 150 méter hosszú pálya két végébe és egyszer az egyik csapat céloz, utána a másik. Ha valaki eltalálta a táblát – megjegyzem, hogy a tábla annyira apró, hogy abból a távolságból alig látszik – akkor a csapat két pontot kap, ha pont a közepébe lőtt, akkor az három pontot ér. Ha a másik csapat is betalál, akkor lenullázzák a pontot, s kezdődik elölről. Fontos tudnivaló, hogy a nyílvesszőt az ellenfél megpróbálhatja röptében eltéríteni, s ha sikerül, akkor egetrengető üdvrivalgás tör fel. Azért ez nem egy veszélytelen sport.

A játék legszebb része az, amikor minden menet előtt a csapat tagjai körbe állnak és együtt táncolnak ütemesen jobbra-balra lépegetve. Valami indulófélét is énekelnek hozzá nagyon lelkesen 😊.

A Tashichho dzonk, vagyis a Tashichho erőd a mindenkori kormányhivatalnak nyújt otthont, ezért is kellett várnunk míg lejárt a munkaidő, s engedték, hogy mi is megcsodáljuk a különleges épületegyüttest.

Pont négykor ott ácsorogtunk az erődítmény előtt, s míg bebocsátást nyertünk, addig a kormányhivatalnokokat nézegettük. Arról lehetett őket felismerni, hogy egy nagy fehér vászonkendő átlósan rájuk volt bogozva, méghozzá nagyon technikásan, úgy, hogy egyszerű halandó le nem tudná utánozni azt. Nekünk is megmutatta Dopu, hogyan tekerik magukra a sálat, ugyanis a hivatal területén nemcsak a hivatalnokok, hanem minden olyan állampolgár is kell viselje azt, aki az országot valamilyen módon képviseli.

Sajnos odabent is csak az épületeket nézhettük, s még ehhez is detektoros-motozásos procedúrának lettünk alávetve, akár a legnagyobb reptereken. Az vígasztalt, hogy nem azért motoztak meg, mert külföldiek vagyunk, hanem azért, mert ez a szabály. Tényleg, kivétel nélkül mindenkit körbetapenyoltak.

Maga az erőd legelső formájában 1216-ban épült, de a századok folyamán többször is leégett, s mindig újraépítették, A legutolsó tűzvész után módosítottak az eredeti terveken is, így a külső épületek újabb formát nyertek, de a belső központi torony az ugyanolyan maradt, mint a XVII-ik századbeli elődje. Vagyis csodaszép. A többi templom és épület is nagyon szép, de ezen látszik, hogy különleges, igen kifinomult ízléssel lett díszítve.

Itt az udvaron volt szerencsénk találkozni három ifjú hölggyel is, ők is vagy kormányhivatalnokok, vagy a királyi adminisztráción dolgoznak, mert nekik is van olyan vállravetős kendőjük, csak sokkal szebb, mint a férfiaké, mert színes és mintás.

Egyszerre az udvaron nagy sürgölődés kerekedett, valami katonák érkeztek, testületileg forgolódtak egy darabig, majd eltűntek a hátsó udvarban…

…ahhoz, hogy pár perc múlva megint visszafelé vonuljanak, de most már kiegészülve valami érdekes figurákkal, egyik közülük szerzetesi ruhában és nagy süveggel, míg a többiek a szerzetesi ruha felé díszes selyemkaftánt öltöttek.

Megtudtuk, hogy ők a trombitások és a füstölős fiú, akik a zászlólevonásnál és felhúzásnál mindig jelen vannak. Márpedig itt a zászlókat minden este bevonják, s reggel majd újra felhúzzák. Mindig ilyen ünnepélyesen.

A nemzeti zászló átlósan ketté van osztva, a felső aranysárga szín a király színe és az erőt jelképezi, a sáfrány-narancssárga szín, pedig a Buddhizmus színe és a vallás hagyományos és megtartó erejét jelképezi. Középen a fehér sárkány az ország nevét és tisztaságát jelenti. A sárkány szemeit drágakövekből rakták ki, ezek jelentik az ország jólétét és tökéletességét.

Kicsit kíváncsiskodtunk az egyik ösvény mentén, állítólag ez vezet a királyi házhoz – nem kastély, mert a király és a felesége, meg a kisfiúk egy nagyon szerény házban laknak, s pontosan úgy élnek, mint a többi halandó.

Másnap reggel nagyon nagy napra ébredtünk, gyalogtúrára indultunk a Tigrisfészekhez. Eredetileg ezen a napon a Chelela- hágóról kellett volna gyalogtúrázni, de az éjjel havazott, így aznap nem lehetett felmenni a hágóra, s maradt a programcsere.

Reggel korán jöttek értünk a kisbusszal, s csodálatos napsütésben utaztunk Paro városától még egy félórányit, míg a busz- és lóparkolóhoz értünk…

…de az útról már jól lehetett látni a lenyűgöző szépségű, sziklaszirtre épített kolostort.

Na, akkor indulunk. Háromórásra saccolták a felmenetet, háromra a visszautat. Amúgy nem olyan hosszú az út, kb. 8 km egy irányban, de a szintkülönbség 900 méter, s van egy olyan rész is benne, amelyiken 867 darab lépcsőn kell le, majd felmászni az utolsó szakaszon.

Közben az ember fárad, mint az állat, s az okos helyiek ilyen okos felirattal ellátott táblákkal próbálják felvidítani.

Annyiban segítettek nekem, hogy minden táblánál megálltam egyet fényképezni, s addig egy kicsit rendbe is hoztam a lihegésemet. Közben haladtunk, még ha lassan is 😊.

Odaát a friss hóval borított hegyek is kezdtek alacsonyabbaknak tűnni, s ezáltal az önbizalmunk egyre nőtt. Főleg az enyém, meg a hozzám hasonlóké, akik azelőtt való nap nagyon hosszasan tanácskoztunk és számolgattunk, hogy elinduljunk-e a hegyre vagy sem. Nna, mikor már a felén túl jártunk, akkor nagyvonalúan eldöntöttük, hogy jól tettük, hogy feljöttünk, csodálatos az élmény.

Az ösvényen néha találkoztunk az apró termetű lovacskákkal, amelyikek turistákat cipeltek a Cafeteria-ig, s most lassan battyogtak lefelé, hogy minél később kelljen újabb turistákat cipeljenek.

Persze, azért felmenő forgalom is volt, olyankor nekünk kellett félreállni a lovacska útjából, másképp félő volt, hogy egyet billent rajtad, s te visszagurulsz a kiindulópontra, mint az ember ne mérgelődj-ben.

Azért mi is jól haladtunk, s leírhatatlan volt az örömünk, amikor hosszú idő után újra feltűnt a túlsó hegy oldalában a 3120 méter magasan álló kolostor.

Itt van a Cafeteria, egy kicsi hegyi vendéglő, ahol mindjárt teát és kekszet hoznak a turistáknak, nekünk ez volt az úticél, mert a 867 lépcsőt nem akartuk bevállalni. Kényelembe helyeztük magunkat, s így pihenés közben akkor elmesélem, hogy a Tigrisfészek kolostor neve bhutáni nyelven Taktshang Gomba.

A kolostor azért kapta a Tigrisfészek nevet, mert annak idején a VIII.-ik században a leghíresebb buddhista szerzetes, Guru Rinpoche varázserejével repülni tudó tigrissé változtatta asszonyát…

… majd a hátán iderepült a sziklára, ahol a meredek falban levő barlangban meghúzódó démont legyőzte és a barlangot szent meditációs hellyé alakította, ahol három évet, három hónapot és három napot meditált, majd azután felkerekedett és elvitte a buddhista tanokat szerte az egész országba. Ez a kolostor kedves legendája, ezt is szívesen őrzöm emlékeim között, de azt a tájat és az élményt amikor ott megláttam a meredek sziklába épített kolostort, biztosan soha nem felejtem el.

Legközelebb majd a bruttó nemzeti boldogságról is mesélek – ígérem 😊.