A csíki köd meséje

Akkoriban Csíkországban örök nyár honolt. A városkát ölelő hegyeken illatos gyümölcsöt érlelt a nap, s örökzöld cédrusok árnyékában hűsöltek az emberek. A föld minden finomságot megtermett,  az emberek, pedig rengeteg szabadidővel rendelkeztek és  mindig akadt idejük a szép dolgokra, közös énekre, táncra, beszélgetésre és kirándulásokra. Nem volt nehéz, hisz a városban mindenki mindenkit ismert, s ha valakinek segítségre, vagy jó szóra  volt szüksége, tucatnyi ember sietett hozzá nagy igyekezettel.

Élt a városban egy kedves pár, akik mindig elsőként szaladtak mások segítségére, s akiknek ajtaja örökké nyitva állt a betérő vendég előtt. János igazi ezermester lévén maga vezette a városban a kalákákat és tanította kézműves dolgokra a fiatalokat. Boriska, pedig nagyon értette a sütés-főzés összes titkát, gyakran varázsolt valami finomságot, amit a szomszédság örömmel kóstolgatott. Kedvence a karamellás sütemény volt, abból mindig négy tepsivel készült, hogy jusson az összes gyereknek az utcában. Mert Jani és Boriska voltak azok is, akik szívesen vállalták, hogy bármikor vigyáznak más gyerekére, ha már nekik nem született gyerekük, bármennyire is szerették volna.  

Történt egyszer, épp amikor  hófehér porcukorral hintette be a tepsiben illatozó karamellás szeleteket, hogy Boriska nagyon elálmosodott. Nem tudta már nyitva tartani a szemét, ereje sem volt elmenni az ágyig, s ott helyben, a konyhaasztal lapján hajtotta álomra fejét. Különleges, hófehér,  vanília illatú tájat álmodott, dermedt, zúzmarával díszített fák és virágok álltak az út mentén mozdulatlanul, s ragyogó, szikrázó hópelyhek hulltak alá táncolva az égből. Alig lehetett látni a vakító, csillogó fehérségben, amikor egy finom, légies tündér bukkant elő a messzeségből és így szólt Boriskához:

- Ismerem az álmodat és tudom, hogy valóra is válik. Viszont azt is kell tudnod, hogy ez nem lesz elég:  különleges lesz a gyermeked,  gyönyörű, kedves, érzékeny, de sok-sok ember segítségére  lesz szüksége ahhoz, hogy boldog legyen az élete.  Viszont ha bízol az embertársaidban, bízol benne, hogy ők is olyan önzetlenül sietnek majd segítségedre, mint ahogy te és Jani teszitek évek óta, akkor tudom, hogy minden sikerülni fog.   

Furcsán, bódultan ébredt Boriska, de a tündér szavai kristálytisztán kavarogtak a fejében. Sosem gondolkozott ezen: vajon mennyire szeretik őket az emberek? Vajon szívesen segítenek majd, ha rájuk szorul? Vajon milyen segítségre lehet szükségük, hát Jani ügyesen dolgozik, mindent megteremt, ami kellhet egy házba, s Boriska maga is szorgos asszony, soha nem hátrált meg a munkától. Este érkezett Jani a munkából, finom vacsora várta az asztalon,s utána Boriska elmesélte az álmát. Jani erősen megörvendett a hír hallatán, hogy végre nekik is gyereket ád a Jóisten, nem sokáig bucsálódott a részleteken, rögtön elmesélte a nagy hírt a leendő nagyszülőknek, a szomszédoknak, barátoknak, hamar megtudta az egész  város a részleteket. A kérdésre,  hogy segítenek-e majd nekik, ha a szükség úgy hozza, nem is volt kétséges a válasz.

 Boldogan teltek a hetek-hónapok, megszületett a kislányuk is, akit Ibolyának hívtak. Gyönyörű volt, mindenkire mosolygott, hamar megszerette őt a világ. Ahogy cseperedett a leányka akkor kezdődtek a gondok. Hófehér bőre annyira érzékeny volt, hogy nem mehetett ki az udvarra a többi gyerekkel, szeme sem bírta a nap vakító fényét, így többnyire a házban, behúzott függönyök mögött  ült, s nagyon boldog volt amikor játszani jöttek hozzá a szomszéd gyerekek. Sosem panaszkodott, mindig jókedvűnek mutatkozott mások előtt, de Boriska tudta, milyen sokszor kukucskál át a kislány a lehúzott redőny résein, s nézi vágyakozva ahogy a többi gyerekek bújócskáznak.

Nem volt mit tennie Boriskának, legfeljebb imádkozott, hogy bárcsak kevesebb lenne a napsütés, jönne végre egy kis borús, hűvös idő, hogy Ibolya is élvezze a friss levegőt.  János és Boriska Somlyóra jártak a templomba, oda ahol az a gyönyörű Mária-szobor van.

Hozzá is imádkoztak, hangosan kérték  tőle a segítséget, hadd legyen kicsit több felhő az égen, hadd legyen gyermekük egy kicsit boldogabb. Hallván az imát a szomszédok ők is csatlakoztak, egyre többen jöttek Somlyóra , már az egész város, meg a környék melléjük állt és értük imádkozott.

Telt, múlt az idő, s Boriskáék arra lettek figyelmesek, hogy imáik meghallgatásra találtak: egyre hűvösebbek lettek Csíkországban a reggelek, egyre több lett a borús, esős idő. A hegyoldalon a cédrusok helyett büszke fenyőfák nőttek, sűrűn egymás mellé, hogy minél több árnyékot nyújthassanak, s a hegyi patakok vize jéghidegen szaladt alá a Hargitáról. A gyerekek boldogan mentek kirándulni, gombát és szamócát szedni az erdőben, Ibolya mindig velük tartott.

Aztán egyszer egy késő őszi napon egyáltalán nem kelt fel a nap. Sűrű, hófehér köd telepedett az egész medencére, s a köd alatt vastag zúzmara borította be a bokrokat, a fákat és a virágokat.

Nem sütött a nap, de a ködön túlról derengő fényben mégis minden ragyogott, s Borika felismerte azt a csodálatos tájat, melyet annak idején álmában látott. Abban a pillanatban érezte, milyen szerencsés, hogy itt élhet a csíki emberek között. Tudta, hogy az örök nyár nem odakint, hanem odabent, a lelkekben honol, s a zúzmarás, deres napokon is lehet az ember nagyon boldog.

Utószó helyett: 

Itthon, Csíkországban fényképezgettem a zúzmarával borított tájat. A mesét, pedig nagyszüleim, Boriska és János emlékére írtam, ők voltak, akik sok-sok téli estén meséltek nekem, Nagymamám sütötte a világ legfinomabb karamellás szeletét, s Nagytatám volt, aki már négyéves koromban magával vitt a hegyi kaszálóra a Csonka-csűrhöz. Remélem tetszene nekik :).
Csíkszereda, 2016 novemberében

Pataki Hajnal