Madárnéző Patagóniában

El Calafate határában, az Argentino-tó dél-keleti csücskénél  létezik egy bekerített mocsaras lagúna, melyet jóformán csak madarak bitorolnak. Azért is lett bekerítve, hogy sem az autók, sem a kerékpárosok vagy a halászok ne zavarják az itt fészkelőket.

 Ezidáig nem érdeklődtem különösebben a madarak iránt - sajnos nem is ismerem eléggé őket - de lévén, hogy a délutáni repülő indulásáig szabad program volt, úgy döntöttem, hogy elmegyek madarat nézni. Egyedül mentem, senkit nem vonzott ez a program. Már azért sem, mert kora reggel óta szép apró szemű őszi eső esegetett kitartóan...na de csuklya van, s a mocsár alig negyedóra járás a szállásunktól.

Ez a vörös mellű madárka volt az első „találatom”. És nagyon boldog voltam, hogy bevárt és nem akart pont akkor odébbállni amikor lekaphattam.

 Közben a neve is kiderült ( mivel beszereztem egy ügyes, jól felismerhető képekkel illusztrált spanyol-angol-latin feliratú patagóniai növény- és állathatározót) : hosszúfarkú réti pacsirta, ha angolból fordítanám, na de azért van a guglinak egy nagyon jó tulajdonsága: tud még latinul is, így aztán a magyarosított eredmény: hosszúfarkú réticsiröge – jó név, nem...?!

Egyre jobban élveztem a kalandot,  eső már egészen elállt – a cipőm már így is úgy is mocsárnedves volt: azaz csuromvíz – ezért bátran csatangoltam mindenfelé a fűben, s keresgéltem a madarakat. Senki nem szólt, hogy merre kéne menni, mit kéne nézni vagy látni, ugyanis a sokhektáros területen egyelőre egyedüli nézelődő voltam J,  csak a parkban elébb-elébb letűzött kopottas táblácskák jelezték, hogy mit is láthatok ott a környéken, ha jól figyelek és szerencsém is van.

Patagónia éghajlata alapjában véve nagyon egyhangú éghajlat, hosszan tartó szárazság jellemzi, melyet  csak a téli esők és erős nyugati szél tör meg. Nyáron az átlagos hőmérséklet 19 C˚, télen 1-5 C˚. El Calafate évi átlagos csapadékmennyisége kb 300 mm, ez nyilván inkább télen esik, ezért az Argentino tó környékét nagyon szeretik az összes madarak, mert itt a mocsár állandó vadászterületet biztosít számukra.

A következő találkozás a szerrádó íbisszel volt ( angolból fordítva feketeképű íbisz), ez azért volt izgalmas, mert eleinte egyáltalán nem tudtam őket lefényképezni, mert mindig elszaladtak...

...de aztán rájöttem, hogy csak le kell guggolni a fűben, s egy idő után nem foglalkoznak velem, lazán sétálnak, keresgélik a bogarakat.

Még a közéjük keveredett pampabibíccel ...

...is több perelnivalójuk akadt, mint velem.

Az íbiszek jókora madarak, félméternél is magasabbak, de ha a szárnyukat kinyújtják, akkor bizony a métert is meghaladják.

Érdekes növényzete van egész Patagóniának, fent a hegyekben, amikor a gleccserek felé tartottunk, akkor láthattuk az erdőket, melyek mindössze három vagy négy fafajtából állnak, legtöbb ebből a déli bükk – ahogy ott mondják: lenga – meg a vörösfenyő, a pikkelyfenyő, s egy örökzöld bükkféleség. Egyéb fa itt nem nagyon van, s ez is csak olyan laza kötésű erdőket alkot, nem olyant, mint a mi fenyő- vagy bükkerdeink. Egy nappal korábban készült ez a kép, ezen látszanak a jellegzetes fafajták...

... s aznap készült ez is a kondorkeselyűről, sajnos elég messze fent körözött, ezért nem lett a legjobb a fotó.

 Aztán ott van a sztyeppe növényzete, mely Patagónia legnagyobb részét borítja – s ez azért is érdekes, mert Patagónia összterülete kb egymillió km².  Itt főleg fűfélék meg apró cserjék, gyengécske bokrok  alkotják a növényzetet...

...néhol csupasz, érdekes formájú sziklaképződményekkel megszakítva (Ezeket a képeket autóból fényképeztem, kicsit  látszik az ablak tükröződése)...

...s nagyon-nagyon ritkán  egy-egy tanyaház is feltűnik. Főleg juhokat és marhákat legeltetnek errefelé, de sehol nem láttunk pásztort. Csak kicsapják, s aztán behajtják a jószágot, számolva a természetes veszteséggel, na meg a pumák vámszedésével.

 Akkor térjek szépen vissza a madarakhoz – mert még sok érdekeset fedeztem fel, többek között a valamelyik déli lúd hímjeit, akik eledel után kutatva beszélgettek-sétálgattak ...

...és kicsit odébb egy másikat, idegesen szaladgálva ide-oda, gondolom ez a magellán-lúdmama lehetett...

...aki a kicsit lentebb levő fészekben gyurakodó pelyhes fiókákra ügyelt.

Aztán jöttek az apró madarak, ezt a kicsi feketét könnyű volt azonosítani, mert semmi egyébhez nem hasonlít, latinul hymenops perspicillata andina, de magyarul nem vagyok biztos benne (lehet, hogy  déli vagy patagóniai feketerigó)...

Ezt sem volt nehéz, mert a hátán van egy szép rozsdavörös betét, ez sarkantyús királygébics lesz...

...na de az élesszem-bandát nem volt könnyű meghatározni. Ez valamelyik sólyomféle, talán a füstös karakara nevű...

...ez, pedig a patagóniai rétihéja..

.

...és ugyanaz még egyszer szemből– csak mert szerintem nagyon szép.

Nem csak a mocsár volt tele madarakkal, a tó sekélyebb részei és a szigetecskék is zsúfolásig teltek mindenféle kacsákkal, meg egyéb szárnyasokkal.

A legszebb madarakat a végére hagytam, mert nekem nagyon tetszettek a flamingók...

...ahogy kecsesen lépdeltek a  tóban...

...és keresgélték a csemegét, a rákocskákat és piros algákat, hogy szép rózsaszínűvé változzon a tolluk.

Nagyon hamar eltelt a nap – szívem szerint még órákig tudtam volna bámészkodni a mocsárban – és  nagyon érdekes volt. Sosem gondoltam, hogy a madarak nézegetése is ekkora élmény lehet. J