Burma, Inle-tó

Csónakkal a tavon

Kora reggel keltünk és indultunk is néhány motoros tuktukkal a kikötőbe. Az utcán zajlott az élet, nem gondoltuk, hogy itt minél korábban kelsz annál nagyobb forgalommal találkozol.  A csónakjaink indulásra készen vártak, csak be kellett ülni.

 Azért ezek a turistáknak szánt csónakok kicsit másabbak voltak, mint a helyiek, négy vagy öt kényelmes fotelszéket szereltek belé, vastag pokróccal betakarták, hogy meleg is legyen a hajnali ködesőben és mindenkinek előkészítettek egy-egy szép mentőmellényt. Ilyesminek nyomát sem látni a sima csónakokon, akár áruszállítók voltak...

...akár helyi embereket fuvaroztak.

Az Inle-tavon és környékén mintegy százezernyi ember él, ők többnyire az intha népcsoport tagjai. A nevük azt jelenti, hogy a „tó gyermekei” és tényleg, életük minden mozzanata összefonódik a tóval. Nincs kifejezetten saját nyelvük, állítólag a burmai nyelvnek egy archaikus  változatát beszélik, de a mai burmaiak nehezebben értik meg azt.

 Az inthák főleg halászási és lábbal való evezési technikájuk miatt lettek híresek, képesek fél lábbal állni a csónakban, az evezőre tekert fél lábbal hajtani azt, s közben a hálóval...

...vagy bambuszból font hálós varsával halászni. Ez épp úgy néz ki, mint nálunk az a kosár, amelyet a naposcsibékre szoktak borítani.

Lehet, hogy ezek az általunk látott férfiak igazi jó halászok, de ahhoz semmi kétség nem férhetett, hogy itt és most ők kizárólag a turisták kedvéért (és pénzéért) mórikálják magukat. Igyekeztek minél közelebb jönni a csónakokhoz, s az idegenvezetők által előkészített pénzecskét is szívesen elfogadták.

 Mint ahogy az is nyilvánvaló lett, hogy azok, akiknek tényleg dolguk volt, mint a vizet csapkodó, halakat riogató kisfiú, a hínárt gyűjtő paradicsomtermesztők...

...vagy a szigonnyal és hálóval halászó emberek ránk se hederítettek J.

Mire a csónak fröcskölésével tetézett reggeli hűvös-ködös idő szép naposra váltott, arra kikötöttünk az első megállóhelyen, egy jó nagy hagyományos piacon, a Phaung Daw Oo pagoda mellett.

Itt is mindent meg lehetett találni, kezdve az apró szuvenírektől a több kilós bronzszobrokig...

...a fűszerekig, teákig, gyümölcsökig, a hagymapalántákig....

....vagy fonott kosarakig.

De a helyiek itt vásárolták a nyers cukortömböket is, melyeket a közeli cukorüzemekben préseltek. Én ilyen nyers cukrot még nem láttam ezidáig, meg is kellett kóstoljam, egészen finom.

De a kedvenc standunk a fánksütő árnyas sátra volt, ahol nagyon finom kelt tésztában sült banánt készítettek.

Miután alaposan körbejártuk a helyet – és még tehénkolompot és valami állatfogakból készült törzsi koronát is próbálgattunk az egyik szimpatikus árusnál...

...visszamentünk a pagodához, hogy megnézzük az öt kis aranygombóc-Buddhát.

A szobrocskák fából vannak, s a történetük nagyon érdekes: valamikor a XII. században – amikor a várost alapították - erre járt a bagani király és csodával határos módon meggyógyított egy nagybeteg gyereket. A gyerek apja hálából egy szép darab fával ajándékozta meg, ebből a fából faragták ki az öt Buddha-szobrocskát.

Nagy ünnepek alkalmával a szobrokat csónakba teszik és ünnepélyesen végighordozzák az egész tavon, hadd lássa mindenki. Egy ilyen alkalommal esett az eső, hullámzott a tó vize, s felborult a csónak. A kísérők rögtön vízbe ugrottak, gyorsan kihalásztak négy szobrocskát, de az ötödiket hiába keresték, nem találták. Nagy szomorúan feladták a búvárkodást és visszaeveztek a négy szoborral a pagodához. Ott legnagyobb meglepetésükre és csodálkozásukra, az ötödik szobor a helyén állt. Azóta ezrek és tízezrek zarándokolnak a templomba és ragasztják tele aranyfóliával a csodatevő szobrokat. Mára öt szép kerek aranygombóc lett belőlük és egyre csak gömbölyödnek.

Persze, az aranylapkákat itt is csak a férfiak ragasztgatják, a nőknek nem szabad bemenni a szentélybe...még az ilyen apróka kislányoknak sem.

 És ez alkalommal azt is el kell mondjam – mivel eddig nem említettem – hogy Burmában mindenki ilyen krémszín-sárga színűre festi be az arcát egy tanaka nevű fával. Igaziból a száraz fát előbb addig súrolják, míg finom por lesz belőle, majd ezt a port megnedvesített ujjbeggyel kenik az arcukra. Egyrészt jó fényszűrő-faktorral rendelkezik, s nem engedi, hogy a tűző napon leégjenek, másrészt, pedig az itteni nők számára a szépségideál elengedhetetlen kelléke ez a krémszín arcbőr.

Csónakokba szálltunk, hogy szétnézhessünk a faluban, lássuk hogyan és miből lehet megélni csak úgy a tó vizén. Persze, a tök, az uborka és a paradicsom termesztése mellett.

 Először egy  szövőműhelybe mentünk – nyilván ez is épp olyan cölöpökre épített faház volt, mint a többi.

Ami különlegesnek számított, az az alapanyag volt: ebben a műhelyben minden darab lótuszból készült. Én nem is tudtam eddig arról, hogy a lótuszt ezért gyűjtik. Egy fiatal lányka a hosszú egyenes szárakat egy picikét bevágja, majd óvatosan, de mégis meglehetősen biztos kézzel kettéhúzza a szárat, s közepén már látható is a hajszálnál is vékonyabb szálacskák nyalábja.

Aztán a szálat nedves felületen összesodorja – fonja a következő darabbal, s gyártja a végtelen hosszú fonalakat. Egyetlen sál elkészítéséhez 3000 szál lótusz szükséges! Ezután a festeni valót átcsévélik motringnak s következik a festés csupa természetes anyaggal. 

Ha egy különlegesebb mintát akarnak szőni – mint az itteni hagyományos longyi minta – akkor úgy készítik, hogy egy szoknyaderék-méretű keretre kifeszítik a fonalat, batikolós technikával összecsíptetgetik, majd ráfestik a mintát és alapszínbe merítik, végül rögzítik és szárítják.

  Az érdekes az, hogy a megszáradt szálat újra áttekercselik, s szövéskor kijön megtervezett minta, de egy kicsit homályosan, egymásba csúsztatva a színeket. Na ez az itteni hagyományos minta.

A lótuszból készült kelmék nagyon különlegesek: tapintásra még a selyemnél is finomabbak, kicsit melegebbek is, fényes a felületük és a kézi sodrás miatt érdekes , rusztikus hatású szövésük lesz. Ránézésre nagyon hasonlítanak a kenderből szőtt anyagra, csak sokkal vékonyabbak és finomabbak. A hagyomány azt tartja, hogy a lótuszból készült kelméknek gyógyító hatásuk van: asztma, szív- és tüdőbetegségek esetén ilyen ruhaneműt hordanak az itteniek. Meg a Buddha szobroknak is gyakran készítenek belőle ruhát. Gondoltuk, akkor mi is veszünk egy-egy szép sálat, néztük a kiállított színeket: egyik szebb volt, mint a másik, nem lehetett választani belőlük. Aztán végül hamar le is mondtunk róluk, amikor megtudtuk, hogy a legolcsóbb kis sálakat 80 dollárért kínálják. S van olyan is, amelyik 250. Így már nem is volt olyan nagy gond, hogy nem tudtunk színt választani...

Továbbálltunk. Vágott bőrszivar készítő műhely következett. Kézzel sodorták, csomagolták az asszonyok a különféle szivarkákat...

...méghozzá olyan sebességgel, hogy nem jöttem rá, melyikbe mit raknak. Pedig előttünk csinálták. Nem csak dohány került a rudakba, hanem bor, gyümölcs, virág, cukor... ha nem szívni, hanem enni kellett volna, akkor talán még egészséges is lehetne J.

A dohányos csarnok előtt csónakokat készítettek az emberek. Mindent kézzel faragtak és illesztettek össze. Lassan, de rutinosan ügyködtek.

Nem értettem pontosan, hogy miért ebben a formában – mert itt sokat nem is magyaráztak, inkább dolgoztak a legények – de nagyon érdekesen fűrészelték a hosszú gerendát: úgy, mintha egymással párhuzamosan szép colos deszkákat vágnának belőle, de a végét egyben hagyták...

...és így egy óriási, legyezőszerű váz keletkezett. Gondolom, hogy a középső részt valahogy szétfeszítették, beleépítve a csónak alját-közepét, majd a „szeletelt” végét összehúzatták valamivel... de lehet, hogy tévedek. Majd, ha egyszer alkalmam lesz beszélgetni egy csónakgyárossal biztosan megkérdezem... J.

Innen egy jó hosszú sétát tettünk a csónakokkal, végighaladva a lakóházak között, hogy lássuk kicsit közelebbről is a mai inthák életét. A csónakosok kikapcsolták a motorokat, hogy ne zavarjuk a falu csendjét, na meg ebben az órában még az iskolában is tanítanak. 

Az Inle-tavi emberek élete nem lehet könnyű. Mindazon túl, hogy a számukra életet adó és megélhetést biztosító víz korlátlan mennyiségben van jelen: a lépcsőkön guggolva mosakodnak, mosnak, vagy mosogatnak, de alig tíz méterrel odébb van a szintén cölöpökre állított illemhely....

Igaz, hogy gyakorlatilag bárhol halászhatnak és ezáltal a mindennapi étel biztosítása nem olyan nagy probléma... de a halottaikat is a tó vizében temetik el egy lepedőbe csavarva és követ erősítve rájuk. És a fokozódó turistaforgalom biztosan nem enyhíti ezt a problémát. Lehet imitt-amott látni a tó vizén úszó palackokat és ahol tiszta a víz ott lehet látni a tó fenekére süllyedt hulladékokat is. Úgy gondolom, hogy a mindennapi élet gondján kívül lesz még szegény intháknak megoldani való feladatuk. Nem is kevés.

A csónakos séta során egyébként nagyon sok érdekességet láttunk: emeletes ketrecben lakó fekete malacokat, talpalatnyi földön tolakodó tyúkokat vagy kacsákat...

...épülő cölöpházat...

... gátat erősítő férfiakat...

...hínárból épített röplabdapályát...

...vacsorára vadászó macsek-párost...

...módos szállodákat...

...szerény, kopottas házakat...

...és persze, milliónyi vízimadarat.

Mellettünk a csatorna egyik partján sztúpák hosszú sora bukkant elő (csendben reméltük, hogy ezen a hínáros-mocsaras  terepen nem fogunk sztúpát látogatni), egyesek nagyon régieknek néztek ki, mások meg nagyon újnak.

 Amíg így kívülről megcsodáltuk őket máris az úszó piac környékére érkeztünk. Ezt onnan vettük észre, hogy – bár a piacnak már rég lejárt az ideje – egy-egy kedves árus szinte észrevétlenül surrant a csónakjával közelebb és nyújtotta be kincsestálcáját a mi csónakunkba...

...vagy kínálta a frissen szedett vízililiomokat, melyeket majd a következő templomban Buddhának vihetjük. Az asszonyok nagyon aranyosak voltak és minden tolakodás nélkül próbálták eladni portékájukat. Ez legtöbbször sikerrel is járt, hiszen ők ebből élnek, kinek van szíve visszautasítani egy szál liliomot amelyikért valami nagyon-nagyon aprócska pénzt kértek.

A sztúpákkal szemben levő oldalon szálltunk ki, itt egy újabb szövőműhelyt néztünk meg. A meglepetés akkor volt nagy, amikor megláttuk a szövőasszonyokat. Már napok óta vártuk, hogy láthassunk ilyen hosszú, rézgyűrűkkel ékesített nyakú asszonyokat, s most végre itt vannak, még beszélgethetünk is velük.

A hosszúnyakú(padaung) karen törzs tagjai eredetileg nem itt élnek, hanem keleten, a thai határ mentén. Sőt, sokan elvándoroltak Burmából, így Thaiföldön és Laoszban is vannak padaung karenek. A karenek erős nemzeti tudattal rendelkező népcsoport, nagy gonddal vigyáznak hagyományaikra és kultúrájukra, csaknem évszázados álmuk egy autonóm állam létrehozása, s éppen ezért a történelem során rengeteg üldöztetésnek lettek kitéve. Ez lett az oka a tömeges elvándorlásuknak is.

 Ezek az asszonyok, akik itt az Inle-tavon laknak és dolgoznak igazából a jobb megélhetés reményében költöztek ide. Errefelé sok a turista, s valószínű, hogy a legtöbben ide is eljönnek, s ha már itt vannak és fényképezkednek meg beszélgetnek, akkor vásárolnak is valami szép szőttest tőlük.

A rézgyűrűket először akkor teszik a lánykák nyakára, amikor betöltötték ötödik évüket, s utána aztán időnként pótolják a karikákat. Vagyis tulajdonképpen nem karikák, hanem egy több menetből álló spirál. Valahol olvastam, hogy az asszonyok nyaka annyira megnyúlik tőle, hogy a karikák nélkül már nem tudják megtartani a fejüket.

 Hát ez nem így van, mert a nyakuk nem nyúlik meg, hanem a kulcscsontjuk nyomódik lejjebb, s azt mondják, hogy néha leveszik a karikákat, sőt, van olyan is, aki karikák nélkül szeret aludni. Ezt bizony meg is értem, ha kicsit belegondolok...

Erre a napra az utolsó megállónk az ugrómacskás kolostor volt. A neve – mármint a kolostoré - Nga Hpe Kyaung és arról lett híres, hogy az unatkozó szerzetesek megtanították a még unatkozóbb macskákat karikán keresztül ugrálni: épp úgy, ahogy az oroszlánokkal teszik a cirkuszban.

Ez utólag egyszerre bizonyult jó ötletnek és rossz ötletnek: elképzelhetetlen mértékben megnőtt a kolostor turistaforgalma, ezzel a pénz is nyilván jobban érkezett a házhoz, szépen renoválták a kolostort...

...a gyönyörűséges, fából faragott díszítéseket...

 ...az aranyozott szobrokat. Egyébként ez a kolostor 1850 körül épült és - a macskákon kívül - azért is híres, mert egy nagyon szép és értékes Buddha-szobor kollekciója van. Ezeket az ország minden részéről hozták ide, különböző korokból származnak, az ábrázolásmód is ahány annyiféle, mindenképpen érdemes végignézni őket.

 Visszatérve a macskákra: szóval a gond az volt, hogy a nagy hírverés közepette az állatvédők is felkapták a fejüket, s elmentek megnézni a macskás mutatványt (a youtube-on ma is lehet látni), vagyis azt, ahogy egy szerzetes tartja a karikát, kicsit megböki az állat popóját, s erre a cicus egyet ugrik – a szerzetes, pedig ügyesen úgy csinálja, hogy a karika pont az ugrás irányában legyen. Mindenki jól járt: a macsek ezután valami finom falatot kapott, a szerzetes kevésbé unatkozott és igazi sikerélményben is volt része és – nem utolsó sorban - a turistákból álló közönség ujjongott, tapsolt és filmezett.

 A megnézés eredménye az lett, hogy az állatvédők eldöntötték, hogy ez bizony állatkínzás, méghozzá igen kegyetlen fajta, mert előre megfontolt szándékkal elkövetett... egyszóval a macskák ugratását végérvényesen betiltották. Azóta a macskák unottan fetrengenek egyenként, vagy kupacokba csoportosulva...

...a szerzetesek csendben olvasgatnak...

...a turisták, pedig fényképezik az unatkozó macskákat J. Közben mindenki a régi szép időkre gondol. Mármint a szerzetesek meg a turisták, mert a macskák nem tudom pontosan mit gondolnak... az is lehet, hogy nekik mindegy. Ez van.

Későre járt az idő, visszacsónakáztunk a városba. Már alacsonyan járt, de azért még sütött a nap mire a kikötőbe értünk - aztán nemsokára csak a telihold világított.

A teliholddal kapcsolatban még egy érdekes szokást akartam leírni, a ragacsos rizs készítését. Ez egy közösségi akció, ahol főleg a férfiak mutathatják meg erejüket és tehetségüket – bár a munka kevésbé látványos részében az asszonyok is részt vesznek. A rizskészítés napnyugtakor kezdődik, az asszonyok felszeletelik a kókuszdiókat, megpirítják a földimogyorót és a szezámmagokat, a mogyoró héját lefejtik, a gyömbért megpucolják, szeletelik. Közben a férfiak előkészítik a tűzhelyeket és az óriási wok edényeket.

 A rizs elkészítése már kizárólag a férfiak dolga, tényleg nagyon nehéz lehet a kétméteres lapátokkal-rudakkal kavargatni az ételt, mert nagyon ragacsos. Ezért ragacsos rizs a neve J. A főzés egész éjjel tart – világít hozzá a telihold – és közben az egész falu jól szórakozik, sokat viccelődnek, nagyokat kacagnak. Aztán reggelre elkészül az étel, amelyet előbb a környékbeli kolostorokba és templomokba visznek, a maradékot, pedig szétosztják a szomszédságban.